Cody nem bolond!

Öten laktunk együtt. Mindenkivel jól kijöttem, de kétségkívül Cody volt a legjobb barátom. Mindig élénk, kedves, játékos, csupa szív srác volt. Igaz, hogy kicsit gyerekesen viselkedett, igaz, hogy néha rájött az 5 perc, és olyankor kibírhatatlan volt, de mindenkit szeretett, és mindenki szerette őt. Lehet, hogy nem volt egy nagy koponya, de mindig megnevettetett minket.
Mi négyen azon az elhatározáson voltunk, hogy Cody nem hülye, mint ahogy mások mondták néha. Cody az Cody, és ő így jó, ahogy van. Imádni való bolond, ahogy magamban neveztem. De persze ilyeneket nem mondtunk neki, mert ha soha másra nem is, a bolondra meg hasonlókra nagyon megsértődött volna.
Egy délután éppen sétáltunk, mi öten. Cody persze most is bohóckodott, és szokásához híven mindig kiabált is. Persze nem dühből, az nem az ő stílusa. Ő csak úgy kiabál. Jólesik neki. Azért csinálja, mert tudja, hogy ezzel mindenkit felvidít. Ő sosem volt dühös. Soha. Csak akkor, de csakis akkor szakadt el nála a cérna, ha valaki megkérdőjelezte, az értelmi képességeit. Nem számított, hogy komolyan vagy viccből mondta az illető, Cody képes volt egy életre megharagudni rá.
Tehát ott tartottam, hogy éppen sétálgattunk, és Cody kiabált. Egy kicsit hangosan. Mindenki csak mosolygott, megszokták már ezt. Csak egy mogorva öregasszony rázta ránk az ökleit:
– Alávaló ingyenélők! – rikácsolta. – Mocskos bagázs!
Nyilvánvalóan utált minket. De főleg Cody-t.
– Felzavarjátok az utca csendjét! – folytatta a nyanya. – Rosszabbak vagytok, mint ezer üvöltő csecsemő! Hány évesek vagytok ti? Tizennyolc? Az óvodás kisgyerekek viselkednek így, nem a korotokbeliek! Főleg te – mutatott Cody-ra. – Ki fogom hívni a rendőrséget! Ez egy őrült!
Mi meg csak néztük kétségbeesetten, hogy mikor robban a bomba. Cody hullasápadt arccal állt, a kezei remegtek.
– Nem úgy gondolta! – siettem menteni a helyzetet. – Csak biztos rettenetes napja volt, nem gondolja meg, hogy mit mondd…
– Te csak ne magyarázd el, hogy mit miért mondok, kisasszony! Az a fiatalember egy őrült!
Másodszor hangzott el a tiltott szó. Másodpercekre saccoltam az öregasszony életének hátralévő idejét…
De nem!
– Nem érdekel. – mondta alig hallható, remegő hangon Cody. – Monddhat, amit akar, nincs igaza.
A nyanya, aki őrültnek tituálta Cody-t, sokat látott asszony volt. Járványokat és háborúkat élt túl, és bár az idő már eljárt felette, mégis legtöbbször neki volt igaza. Legtöbbször. De nem mindig. Mert most tévedett. Cody nem bolond! Cody egyszerűen… különleges.
Hazamentünk. Egyikünk sem szólt semmit. Feszült csend honolt, mi meg álltunk a nappaliban, mint a szobrok, és néztünk ki a fejünkből.
– Az a nyanya egy őrült némber! Ne is hallgass rá! – törte meg a csendet Kitty.
– Igaza van! – csatlakozott Denny.
– Valószínüleg elfolyt az agya szegénynek, és most üres a feje – Max olyan arcot vágott, mint egy debil.
– Elég! – csapott az asztalra Cody. – Ti is azt hiszitek, hogy bolond vagyok, igaz!? – teljesen kikelt magából.
– Ez egyáltalán nem így van – léptem közbe.
– Hazudsz! – kiabálta, és jól felpofozott.
Ilyedten kaptam az arcomhoz. Még sosem ütött meg. Könnyek szöktek a szemembe. Ő is csak ijedten bámult a kezére, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg ő tette.
– Mandy, én… – suttogta. – annyira sajnálom! – a nyakamba borult, és zokogni kezdett. – Meg tudsz nekem bocsátani?
– Persze… Nem történt semmi, csak annyira megrémültem…
– Szörnyeteg vagyok, ugye? Egy őrült.
– Nem, ez nem igaz!

Összeültünk négyen, és egy órával meg rengeteg veszekedéssel később arra a következtetésre jutottunk, hogy elküldjük Cody-t egy vizsgálatra. Csak hogy bebizonyítsuk annak a némbernek, hogy nincs igaza. Amikor ezt elmondtuk Cody-nak is, kitört a vihar. Azt mondta, árulók vagyunk. Ordibált, vitázott velünk. Nem tudtunk hatni rá, hiába voltunk négyen. Órákig nem tudott lehiggadni.
Nem emlékszem, mivel értük el, hogy elmenjen. Csak arra emlékszem, hogy egész úton folyamatosan azt kérdezgette tőlünk, hogy ugye nem tartjuk-e őrültnek. Nem győztük nyugtatgatni, hogy nem, csak amiatt a hülye némber miatt van az egész.
– Végülis simán ment! – mesélte később. – Teljesen normálisan viselkedtek, nem mondták, hogy őrült vagyok, hogy hülyeségeket beszélek, semmi.
Én is optimistán tekintettem a dologra. De az eredmény lesújtó volt.

Cody rettenetesebb volt, mint valaha. Képtelenségnek tűnt rávenni bármire is. Nem bízott meg bennünk. Egész nap azt üvöltözte, hogy árulók vagyunk, csak rosszat akarunk neki. Mondhattunk bármit, nem hallgatott meg minket. Nem volt hajlandó szedni a gyógyszereket, amiket a doki felírt. Sorozatosan ,,megszökött'', és azt mondogatta, hogy inkább megdöglik. Tiszta idegroncsok lettünk tőle, de nem tudtunk mit tenni. Minden erőfeszítésünk hiábavalónak tűnt. Eddig nem volt vele baj. Annyi. Tudtunk róla gondoskodni. Általában.
Hosszú hetekig ment még ez. De Cody is kimerült ebben. Azt mondta, neki már mindegy, mérgezzük csak meg.
Végre hajlandó volt szedni a gyógyszereket. De ez még rémesebb volt. Nem szólt senkihez, csak kuporgott a kanapén, és reszketett. Nem bohóckodott, nem zsonglőrködött az almákkal, nem kiabált, nem viccelődött. Csenben ette meg az ételt, nem csörömpölt, nem csámcsogott, nem szürcsölt, nem hintázott a székkel, nem játszott az étellel. Rettenetes volt. A régi Cody-t akartam. MIND a régi Cody-t akartuk. Nem számított, hogy mások mit gondolnak róla.

Három hónap telt el azóta. Utáltam magam. És mindenki mást is. Hiába látogattuk meg Cody-t, amennyiszer tudtuk, úgy tett, mintha ott sem lennénk. Ha sírtam, csak mormogott, ha hozzá akartam érni, ellökött. Gyűlölt. De nem csak engem. Kitty-t, Denny-t, Max-et… mindenkit. Az egész világot.
Mindenért magamat hibáztattam. Legszívesebben azonnal felakasztottam volna magam, amikor megjött a telefonhívás a sárgaházból:
– …őszinte részvétünk. Nagyon sajnáljuk, de nem tudtuk megakadályozni, és… Cody öngyilkos lett.