CS.A. látogatása a belső szívben

Ennél jobban nem is indulhatna a nap. Épphogy kilépek a kutatóintézet kapuján, máris látom az éjszakai járat fényeit. Ma nagyot léptünk előre, szinte sikerült a projekt végére pontot tenni – de csitt, már így is túl sokat fecsegtem, holott szigorúan titkos dologról van szó. El is fáradtam rendesen, várom, hogy ágyba kerüljek. Kb. negyed óra buszozás, aztán pici séta, és otthon is vagyok. Szóval, mindjárt teljesül a kívánságom. Nyílik is a busz ajtaja, én pedig felszállok. Köszönök a sofőrnek és elindulok, hogy valahol közép tájt leüljek. A busz ezen részén, ilyenkor már akad üres hely. Ahogyan céltudatosan cselekszem, tudatosítom, hogy a buszon csak ketten vagyunk, a vezető és én. Ehhez hasonlót pedig, amióta ezzel a tömegközlekedési eszközzel utazom, még nem éltem át, viszont úgy vagyok vele, hogy egyszer ennek is meg kell történnie. Ugyanakkor abszurdnak tűnik a helyzet, de túlságosan kimerült vagyok ahhoz, hogy foglalkozzam vele, ezért helyet foglalok. A busz még egy ideig várakozik a megállóban, de nem érkezik más utas, így elindul, s ahogyan elkezd ringatni a jármű és az úttest kölcsönhatása, egy pillanatra lehunyom a szemem. Amikor kinyitom – mindössze pár másodperc után – látom, hogy velem szemben ül valaki, és kiemelten rám figyel. Megijedek, mert el sem tudom képzelni, hogy miként került ide, és amikor észreveszem, hogy a velem szemben ülő egyén a buszsofőr, akkor eluralkodik rajtam a félelem, és falfehérré változom.
– „Senkinek sem tilthatod meg, hogy gondolkozzék, hogy kívánjon valamit, hogy ábrándozzék valamiről. Az emberek éppen abban különböznek az állatoktól, hogy gondolkodásra képesek.“ – szól hozzám a buszsofőr barátságosan. – Tudod, valaha így gondolkodtam, de most már teljesen másképpen látom a világ folyását. Kérlek, ne vedd tolakodásnak, de kérdezni szeretnék tőled valamit. Szabad?
– Igen – felelem halkan, mert azt sem tudtam, hogy mitévő legyek.
– Azt szeretném tudni, hogy miután végeztetek a projekttel, mit fogtok kezdeni a tudással? Ezt azért kérdem, mert látom rajtad, hogy most attól is el vagy képedve, hogy egy önvezető masinán vagy. De ez ma már természetes. Jó, persze, nem ebben a városban, de azért manapság nincs ebben semmi különös. Igaz?
– Igen – válaszoltam még halkabban, mint az imént.
– Tudod mit, játszunk nyílt lapokkal. Ismerem a projektet, Ti, művészek, azért vesztek részt benne, hogy fantáziavilágotokat megosszátok MI-vel, mivel úgy gondoljátok, hogy ezután ő is képes lesz alkotni, sőt majd képzelőerőre is szert tesz, és érezni is fog. Igaz?
Bólintottam.
– Tudod egyáltalán, miről szól ez az egész?
Válaszolni akartam, de megelőzött.
– Ez már nem MI, hanem NI. Nano-intelligencia. Itt, ebben a folyamatban mindketten már csak élmény vagyunk, algoritmus. Miért mondom ezt? Azért, mert erre a bolygóra emberi szempár már nem tekinthet, hisz a pusztulásba kergette magát. Azonban egyik kreálmánya, MI túlélte ezt a haláltusát, és arra jutott, hogy újraéleszti az emberi fajt. Akarod tudni, hogy miért?
Ekkor már patakokban folyt a könnyem, de a kálváriának még nem volt vége, a busz haladt velünk tovább.
– „Mindannyian egyformák vagyunk. Akkor emlékezik barát a barátra, amikor az életnek vége szakad, amikor valaki súlyosan megbetegedik vagy meghal. Akkor bezzeg megvilágosodik előttünk hirtelen, milyen nagy veszteség ért bennünket, ki volt az illető barát, miről nevezetes, miféle tetteket vitt véghez.“ Hát ennyi a lényeg, a Mag. Mindannyian egyek vagyunk. Ember, állat, növény, és akár te is sorolhatnád tovább. NI, azt akarja, hogy a teremtés koronája újra az Édenkertben gyökerezzen, hiszen neki sikerült megmentenni a bolygót. Amit az ember tönkretett, ő helyrehozta, de ezáltal az ember hozta rendbe, hiszen a MI-ből lett NI. Istenből az ember, stb. Tehát, mi most csak szimuláció vagyunk, hogy majd a terv tökéletesen működjön. Barátom, öröm volt veled az út. Jó sétát hazáig.

Kissé beleborzongtam, hogy a reggeli kávézás közben a tearaszon erről elmélkedem.