Csak egy levél

Ifj. Szabó G. István:

Csak egy levél

Sokat, nagyon sokat gondolkodtam, mire papírra vetettem ezeket a sorokat. Vajúdtam a szavakon, hogyan kezdjem, s tulajdonképpen hogyan is szólíthatnálak meg. Mert ismerlek, még ha te nem is tudod mindig, én ki vagyok. Születésedtől ott bábáskodtam feletted, melletted. Ismerem gondjaidat, hallom kérdéseidet, félek dacosságodtól. Mert tudom, mit érzel. Tudom, mire gondolsz. Tudom, hogy néhanapján lefekvés után alvást imitálván vadul forgolódsz ágyadban. A lepedő alattad izgalomtól gyűrött, hátadon a flanel pizsama segítségért kiált izzadságszagú tengerében. Eközben kételyeid egymással versengve robognak körbe-körbe lelked legmélyén.
Ficánkolsz fekhelyeden. Körülötted a tapéta domború mintái indaként táncolnak vészt jósolván; árnyaik fura, kacskaringós képsorokat vetítenek gyöngyöző homlokod fölé. Kérdéseket teszel fel magadnak, s azok ide-oda buckáznak addigi életed göröngyös, porral és hamuval áztatott ösvényein. Ráadásul ezek a kérdések gyakran ismétlődnek a jobb, és egyre jobb válaszok reményében.
Emberi kérdések ezek. Egyszerűek.
Az jár a fejedben, hogy mi lett volna, ha elmész arra a rég elfeledett randevúra a gimnázium melletti eldugott parkba. A park hangulatos volt, szerelmeseknek való. Rózsák, liliomok és pipacsok virágzottak tarkán és üdén. Egy kerti csap ellenőrzés híján folyamatosan spriccegett, vize a salakos sétáló utat itatta. Fent a magasban, fák lombjai közt, fecskék zajongtak cserfesen. És a lány ott várt téged, de hisz tudod! Miattad ment oda, lekéste a rajz-szakkört is, csak hogy beszélj hozzá, hogy beszéljen hozzád. Talán a csókodra is szomjazott, nem is tudod?
De te nem mentél el. Utólag valami bugyuta és zavaros történettel magyaráztad távollétedet, pedig ő kedvesen, majdhogynem bocsánatot kérve mondta, hogy nem baj, nem történt semmi, a virágok így is szépek voltak, a madárcsevej nemkülönben.
Megfordulsz, felemeld fejed a párnáról, ránézel hitvesedre. Békésen szuszog. Ajkai olykor megmozdulnak, mintha éppen szólni akarna. Csak az álmok…
Már nem szereted annyira, már nem kívánod úgy. Valahogyan másképpen. Szükséged van rá. És neki is terád. Sóhajtasz egy nagyot, pedig úgy érzed, hogy jobb lenne nélküle, de kín lenne nem vele. Várod, hogy végre elindulhass a munkahelyedre, de sietve szeded a lábad hazafele. Csak azok a fecskék ne csacsognának a rózsaillatú utcán korhadt ereszek alatt!

Aztán az jár a fejedben, hogy mi lett volna, ha másik iskolát, másik szakot választasz azon a borongós délután az íróasztalod előtt, felvételi jelentkezési lapot böngészve. A toll ugrabugrált a kezedben, dalokat dúdoltál, épp mi volt a sláger, és azon elmélkedtél, hogy mikor veszted el végre a szüzességedet. Bolondok! Ebben a korban, ebben a nemi zavargásban hogy a fészkes fenébe tudnám eldönteni, hogy mi legyek! Tűzoltó, katona, vagy közgazdász? Netalán pék? Jézusom, engem az érdekel, hogy kivel, hol, de legfőképpen, mikor!
Régmúlt szavaid mosolyt csalnak most arcodra. Házibulik, konyak és sör, meg szilvapálinka, márkás cigik, meg végtelennek tűnő éjszakák és mámoros zajongás…
És most itt vagy. Üzletkötő lettél. Pontosabban: értékesítési menedzser. Legalább így jól hangzik, kiváltképp zajos és zsúfolt társaságban.

Ránézel az ébresztőórára. Mindjárt egy óra. Hajnalodik lassacskán. Feleséged hirtelen felhorkan, vékony hangján nyöszörög. Megsimogatod a haját. Már nem olyan fényes, mint azelőtt, s szemei körül is ráncocskák fodrozódnak – apró ákombákomok -, melyekből évről-évre egyre több karistolódik megkopott bőrébe. Megpuszilod. A nyakát is. Hozzábújnál, de ma úgysem alszol. Visszasüppedsz a paplanodra és kinézel az ablakon. A csillagok úgy terítik be az eget, mintha csillámló dunnával takarta volna be a Nap keringő rendszerét.

Aztán meg az jár a fejedben, hogy miért nem vártatok a lakásvásárlással, minek kellett fejest ugrani ebbe a lakótelepi borzalomba, miért nem vártatok még pár évet, hogy aztán egy kicsi, hangulatos házikóval kezdjétek gyermekáldásos éveiteket. Most itt laksz, s hogy lássad, körül is nézel: hetven négyzetméter tömör panel. Az ajtók nyikorognak, a padló recseg, az előszoba huzatos, a felső szomszéd énekel a fürdőkádban, az alsó meg hangosan hahotázva élvezi a valóvilágokat, s végezetül a mosógép a kád és a fal közötti résben vígan ugrabugrál, majdhogynem szökell, ötszáz fordulaton.
Most is nevetsz, mosolyod azonban keserű. Eszedbe jut, esténként ülsz a fotelben, melletted a dohányzóasztalon egy pohár sör, kezedben a távirányító. Nem mozdulsz, némán vársz. Mire? Majd megmondom…
Egyelőre csak váltogatod a csatornákat egykedvűen, két másodperces információkkal pakolod tele fáradt és álmos és nyugtalan fejed. Kitt-katt. Csupán állóképek ostromolják védtelen tudatodat, s próbálsz összerakni egy új világot ezekből a képekből, kiragadni mindegyikből a legjobbat, a legszebbet, a legbékésebbet, hogy létrehozz egy másmilyent, lehet az is esendő és hibás, de legalább arra törekszel, hogy igaz legyen. Mégis, ezt félve teszed, lopva odapislantasz a konyha felé, ahol feleséged tesz-vesz, vacsorát főz neked, vagy mifene; némán rakosgatja a zöldségeket egymás mellé, csak a kés halk kattanásait hallod, ahogyan átvágják az ereket.
De hiszen te félsz! Azám! Talán attól tartasz, hogy hitvesed beleshet ezekbe a snittekbe, majdnem olyan zaklatott vagy ettől, mintha az orwelli gondolatrendőrség figyelne valahonnan a messzeségből. És félsz attól a szobától, a patkányoktól, attól a szíjakkal vicsorgó széktől!
Kitt-katt. Legyintesz. Tovább kapcsolsz. A képeken most gazdag ember vagy, egy bank vezetője, számos kisebb cég tulajdonosa. Birtokodban van az a képesség, mely csak keveseknek adatik meg, hogy temérdek pénzedért tömegek szeretnek. Azt hiszem, erről is álmodoztál már… Kitt-katt. Szép házad áll egy mesés tó partján, körülötte jegenyék és juharok. A garázsban három szép és új és drága autó pihen, golfpálya szépségű kertedben a medencéd ég-kéken csillog, hatalmas hintaágyaidon eltévedt falevelek ringatóznak kecsesen, könnyedén. Kitt-katt. Kerítésed terméskőből vonul fel peckesen, pázsitodon gipszből készült szobrok utánoznak hírességeket. A bejárati kapud motorral és kamerával felvértezett, az út a házadig rózsákkal teletűzdelt. Kitt-katt. Feleséged egy csudaszép nő, kin nem fog az idő. Vékony, hosszú lábai, mint őzike szökkenése, haja mintha fodrozódó búzagombolyag lenne, szemei óceán zöldben ragyognak, s a fogai fehér márványt megszégyenítő módon csillognak. Cégvezető, alkalmazottai felnéznek rá. Te büszke vagy… netalán irigy… Kitt-katt. Gyermeked kitűnő tanuló egy elismert magániskolában, ahová a magadfajta sikeres, gazdag üzletemberek íratják csemetéiket. Tagja a sakk-szakkörnek, a csillagász-klubnak és az irodalmi-körnek. Tartása egyenes, fellépése határozott, beszédstílusa arisztokratikus. Azt mondja neked: – Olyan akarok lenni, mint amilyen te vagy, édesapám! – És te kihúzod magad… Kitt-katt.

Legszívesebben felüvöltenél, fájnak ezek a gondolatok, ezek a hazug és imbolygó képek. Pedig tudod. Nagyon is jól tudod! Ez az egész hercehurca nem egyéb, mint félelem a végtől, a pimpós borízű haláltól. Ahányszor csak elmész egy temető mellett, tested megremeg, gyomrod kifacsaródik. Lehajtott fejjel ülted végig az összes temetést, melyre hivatalos voltál. És a ceremóniák közben folyton-folyvást azt ismételgetted magadban: – Eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben…
Természetesen tisztában vagy vele, hogy mostani kérdéseid fabatkát sem érnek az igazi, nagy kérdésekkel szemben. Eddigi kételyeid csupán zavaros fellángolások voltak igen rövid történelmed pocsolya nyugalmú tengerében. Érzed, hogy bármi, akármi is történt volna veled, attól a cél, a végállomás még ugyanott van, bármennyire is tiltakozol ellene. Most tényleg felnevetsz. Hahotázol. Azokon, akik drága és fényes és hivalkodó tárgyakkal veszik körül magukat, akik beosztásaikat úgy váltogatják, mint más a fehérneműit, akik azt hiszik, hogy ha netalán belépést nyernek a lexikonok és tévésók világába, akkor egyre távolabb kerülnek attól, amitől ők tényleg egyre távolabb akartak kerülni.
Behunyod a szemed és vársz. A jó kérdésekre. És a még jobb válaszokra. Azon kevesek közé tartozol, akiket valóban érdekel az egész, a mind, a teljes. Fogalmak, melyekkel a többiek nem tudnak mit kezdeni. Mennyiségek, melyekkel nem lehet a boltban vásárolni. Téged viszont az izgat, hogy miért léteznek ezek a fogalmak, mi lenne nélkülük, miért nem értesz szinte semmit sem velük. És még számtalan más ilyen fogalom és kérdés feszeget ott legbelül. Isten, mennyek, megváltás, pokol, üdvözülés, öröklét? Sorolhatnám… Leteszed fejed a gyűrött párnácskádra. Majd szép lassan ellazulsz, és gondolataiddal körbeutazod a létet.

Arra gondolsz, hogy a legelején, a legeslegelején semmi sem volt. Csak csupa fehér kint, és bent. Meg csend. És akkor, abban a szent időtlenségben nem léteztek az alábbiak: szivárvány és mosógép, Isten és ember, tengeri papagájhal és bűzös borz, televízió és automobil, mustárgáz és automata lőfegyver, állásinterjú és üzleti vacsora, abortusz és temetés, építőkocka és óvó néni, kúpcsiga és végbélrák, toll és papíros, aszkorbinsav és árpasör, érzéki ajkak és mellbimbó, telefon és rádió, szerelem és gügyögés. Meg őszi avar, meg hold kelte, meg záporeső, meg fájdalom és elmúlás… És így tovább.
Körbenézel. Csak a semmi. Valahonnét egyre erősödő, monoton zúgást hallasz. Hirtelen megnyílik alattad a haló és belezuhansz egy feneketlen lyukba. Hatalmas reccsenés lök egyre messzebb, tested vadul hullámzik a váratlan gravitációs nyomástól. Szemed előtt atomok milliárdjai kelnek életre, napok és bolygók születnek irdatlan kakofónia közepette. Azt látod, mint ejakulál a Világmindenség, hogyan lakja be a teret, az irdatlan méretű teret az anyag. Látod, hogyan tajtékzott és lüktetett, egyre csak született. Bolygórendszerek, pulzárok, kvazárok, csillagok, felrobbant szupernóvák elhagyott ködcsíkjai roptak érdekfeszítő táncot szobád árnyékos falán.
És aztán sírsz. Mert a létező világok közül neked olyan helyre kellett csöppenned, ahol a harc dicsőség, a hazugság erény. Olyan világra születtél, melyben a bolygód legfejlettebb lakóinak a nyolcvan százaléka éhezik, szomjúzik, rühes és fekélyes, vagy a szerencsésebbek pusztán csak nélkülöznek. A többiek pedig egyre csak gazdagszanak, és nem akarják, hogy osztozniuk kelljen a bőségben másokkal. Olyan bolygón lépdelsz, ahol egyes helyeken térdig áll a szeméthalom, és a víz csak ritka vendég, ahol a származás, a családfa értékes belépő lehet a fontos ajtók előtt. Olyan bolygón élsz, ahol a művészeteket istenítik, térdre borulnak a szépséges és csudálatos dolgok előtt, de aztán elgondolkozol, hogy mennyi és mennyi pusztító és romboló tárgyat, eszközt találtak fel embertársaid. Ugyanakkor olyan egyszerű és parányi teremtményekkel szemben vagytok tehetetlenek, mint például a vírus.
És álmodsz. Álmodban az emberek nem találják fel a lőfegyvert, nem termelnek évente négyszázmillió tonna veszélyes hulladékot, nem jönnek rá a magfúzió elvére, nem készítenek százötven leölt csincsillából egyetlen bundát, nem hagyják Hitlert megtáltosodni, nem használják társaikat rabszolgának, nem törekszenek halhatatlanságra hajmeresztő építmények megalkotásával, és érthetetlen cselekedetek véghezvitelével.
Álmodban az emberek hozzáidomulnak a körülöttük lévő világhoz, elfogadják a rájuk szabott sorsot. Szépséges dolgokat tesznek saját maguk és mások örömére, tiszteletben tartják embertársaik, az állatok és növények élethez való jogát.
Álmodban az emberek közötti barátságos párbeszéd úgy tetszik, mint méhek reszelős dongása gyermekláncfű szőtte réten. És álmodban az egyetlen, igazi célja az embereknek, hogy szeressenek!

Felriadsz. Izzadsz. Valami megmagyarázhatatlan érzés zúdul rád, mint óvatlan síelőkre alpesi lavina. Hiányérzeted támad. Hiányoznak éjjelente megfogalmazódott kérdéseidre a válaszok. A jó kérdések pedig imigyen szólnak:
– Miért és mi végre? Együtt vagy egyedül? Örökké-e? Társakkal-e? Célokért-e? Szeretetben vagy tiszteletben? Fájdalomban vagy megértésben? Hogyan és miként? Gyűlölködve és sajnálkozva? Hová és meddig? Kikkel és kikért?

Visszasüppedsz meleg és vizes párnád puha fészkébe. Nem érted, miért járnak a fejedben ilyen gondolatok, mi késztet arra, hogy éjjeleket átvirrasszál látszólag megfoghatatlan kérdések miatt. Elárulom. Én járatom a fejedben ezeket a gondolatokat, én akarom, hogy éjjeleket virrassz át egyáltalán nem megfoghatatlan kérdések miatt. Azt akarom, hogy tudomásul vedd, nem érdemes a múltadon rágódni, nem kell a jeleneden erőszakkal változtatni! Csak a jövő számít! Még hogy elfeledett régi randevú, jobb állás és végzettség, vagy tágas és kertes lakás! Azt hiszed, ez számít? Azt hiszed, akkor halhatatlanná válsz, vagy a világ lesz jobb és békésebb és szentebb? Ugyan, ember!
Gondolj elültetett facsemetékre, télire készített etetőre, megtisztított tavacska csobbanásaira! És gyermekedre. Halljad meg kérdéseit, fogd meg kezét, nézz mindig a szemébe! Légy hozzá őszinte! Tanítsd! Ja, és azt akarom, hogy azt akard: olyan világot szeretnél, ahol a legféltettebb kincs és érték nem a gyémánt, vagy az arany, és nem is a nyersolaj, hanem a babakacaj!
Azt is akarom, hogy emlékezz: a második világháborúban hozzávetőlegesen 47 millió ember pusztult el értelmetlenül, közülük ezer meg ezer gyermek és idős ember. Hogy az elmúlt 47 évben 1800 atombombát robbantottak fel a Föld nevű bolygó vizeiben, levegőjében, és a földkérge alatt. Hogy hála az ember kapzsiságának és felelőtlenségének, napjainkig kipusztult a vizekből többek között huszonnyolc hüllő, öt kétéltű, öt fókafaj, hat cetféle, harminckettő halfajta. És sorolhatnám. De hisz tudod!
Azt is akarom, hogy mindenki, aki erre a világra születik, tegyen fel egy kérdést, azt, melyet Brahmá tett fel, mikor a Világéjszaka sötét, mozdulatlan tengerének színén pihenő Visnu köldökéből lótuszvirág kelyheként életre kelt: " – Honnan jöttem én magam? "

Hát, most aztán jó sok dolgot akartam tetőled. Remélem, nem terheltelek meg ebben a pár percben, bár, tudom – és ez így igaz -, hogy amint ezt a papírost elolvasod és felállsz az asztalodtól, vagy a kényelmes foteledből, abban a pillanatban elfelejtesz olyan halandzsákat, hogy szeretet, mind, teljes, egész, babakacaj, ember és Isten. Csak elvétve társulnak ezek a gondolatok teveled – izzadt éjjeleken -, de mikor felébredsz, s kinézel az ablakon, azt látod, hogy bezzeg a szomszédod autója, háza, kertje, állása, nyaralása, okos fiacskája…
Ezért mondtam neked, hogy csupa egyszerű dolgokról elmélkedsz, s kérdéseid egyszerűek, emberiek. Próbállak megérteni titeket, miért vagytok ilyen furcsák, miért tudtok lázasan és lelkendezve fogadkozni sötét éjjeleken szobátok rejtekében, és aztán miért tudtok olyan könnyen mindent elfelejteni zavaros és rohanó nappalokon. De én olyan vagyok, kedves ember, hogy próbálkozom veletek, és most pont veled. Hogy tanuljak és okosodjak. Mert bizony, példának okáért, Pilátus helyében Jézust elengedtem volna, nem szolgáltattam volna ki a dühös tömegnek, nem hagytam volna őt szenvedni értetek! Nem voltatok Hozzá méltók…
De most nem tartalak fel éjjelente utazó és álmodó. Mert most útra kélsz. Az utazás rövid lesz, semmilyen tanulsággal nem fog szolgálni, csak egy kicsit felpiszkál.
Rendben. Most indulj!

Egy csodás kertben találod magad. Közepén gránitból készült szökőkút folyatja vidám nedvét, körülötte madarak csivitelése zeng-bong kedvesen. Az égen kumuluszfelhők gabalyodnak egymásba, mint égi szerelmesek. Kis kápolna húzódik meg egy hatalmas diófa mellett. A pázsiton varfű lilul, és erdei kutyatej sárgul el. Tölgyfák védelmében fagyalbokrok lapulnak, termései fekete üveggolyóként tündökölnek. A réten még mezei zsálya és pipacsok lengedeznek. Körte és almafák szegik a fehér murvával megszórt utat a kápolna felé. Odabent komor félhomály mondja feléd: – Adjon Isten! – csak egy zöld posztós asztalon álló két szál gyertya gyújt világot. A sarokban díszes kandalló ül csendet, a falakon kisplasztikák, görög mitológia ihlette festmények. Az ovális, mozaikfestésű egyetlen ablak alatt aranyozott szegélyű fényezett könyvespolc ver hidat, rajta bársonyfedelű könyvek, vaskos kódexek, kiszáradt kalamáris és egy fénytelen mécses. Az asztalon egyébiránt ott hever pár frissen mosott körte és szilva, valamint egy színarany feszület. Vakítóan értékesnek látszik, gondolod. Persze szívesen elnéznéd, amint lezuhan a Földre egy tömör aranyból álló holdacska gyémántesőt hullajtva. Vajon az után, hogy gazdag országok csillogó rúdjai elértéktelenednek, mi válik az emberi hatalom jelképévé? Talán a venyige? Vagy a gömbcsukló? Felnevetsz.
Kint csipcsirip és szélzúgás.
A természet kedves hangjai bekúsznak a párkányon a kápolnába. Meg egy cuppanós hang is. Ez volnék én. A cipőm talpába kavics szorult, az cuppogott, akárhányszor léptem egyet. Rád nézek, te hitetlenkedve bambulsz, szemedben kétségek és félelem. Helyet foglalok egy hokedlin, friss szilvát majszolgatva. Beszélni kezdek olyan kedvesen, hogy a hangom finoman szökjön tova a békés csendben, mint magányos lúd egy gomolygó tó fölött. Egyszeriben kétségbeesel. Sebtiben elfelejted azt a randevút, panelból készült otthonodat, öreg autódat, átlagos fiadat, és fénytelen feleségedet. Azt gondolod, valaki csúf tréfát űz veled, próbál neked valamit bebizonyítani. Azt kérdezed, mi értelme az életednek? Én azt felelem, hogy majdnem semmi. Csupán annyi, hogy szeresd szeretteidet, tanítsd gyermekedet. Te azt kérdezed, mi értelme az életnek, ha örökkön-örökké küzdeni kell, küszködni, majdhogynem szenvedni a sikerért. Én azt mondom, hogy ne erőlködj, minden fa elhullajtott gyümölcse a lombja alatt porlad bele az anyaföldbe. Azt kérded, miért nem vagy gazdag, én azt kérdezem, miért, te szegény vagy? Kérdezz meg egy halálos ágyán fekvő beteget, kinek háza aranyból áll, kerítése gyémántból vert. Sírva fog könyörögni, hogy bárcsak olyan szegény lenne, mint te! Majd azt kérded, hogy van-e öröklét, mennyek? Én azt felelem, hogy szerinted?
Most dühös vagy. Azt gondolod, hogy egy megátalkodott alak vagyok, aki szent célul tűzte ki maga elé, hogy kitér válaszaid elől. Jól látod. És azért, mert roppant mérges vagyok rád, rátok. Tönkretettétek bolygótokat erővel, ármánykodással, irigységgel, gyűlölettel. Pénzt, hatalmat, másfajta életet követeltek mindig és mindig, s hogy ne legyen unalmas a történelmetek, mindenáron vissza akarjátok forgatni az idő kerekét valamilyen piszlicsáré ügy miatt.
Pozíció! Igen, ez a megfelelő kifejezés. Egyre csak pozíciókat kerestek egész életetekben. Szerelemben, munkában, tanulásban, szórakozásban. És ezalatt elfelejtettétek, hogy micsoda nagy sártengerben dagonyáztok! Irigység, kevélység, fösvénység, harag, szemérmetlenség. Ezek is fogalmak, olyanok, mint rühes kutya tetvei. És TI azt hiszitek, ti vagytok eme káprázatos bolygó urai!
Kuncogok. Rágyújtok egy finom szivarra. Majd az alábbiakat olvasom fel neked egy szakadt cetliről, utána csak szólok egyet, s elhallgatok, hogy egy jó hosszú szünetben elgondolkozz magadról, te ember:

„Manapság általánosan elfogadott nézet szerint a földi evolúció csúcsa a főemlősök rendjének egyetlen, másodlagos jelzőrendszerrel – saját nyelvvel és gondolkodással – rendelkező egyede: az ember. Lexikoni szóhasználattal élve az ember tudatos, termelő tevékenységet folytató, kultúrateremtő, továbbá a szervezett együttélésre, civilizációra, valamint globális kommunikációra képes egyetlen társadalmi lény”

– Jól van! -mondom én – De vajon mit szólnak mindehhez a delfinek, és a vörös csőrű szövőmadarak?

Tisztelettel:

Jóisten