Csak illúzió 3/1

Gondterhelten baktatott az utcán. Tele volt a feje búval, bánattal. Úgy érezte, elege van, elege van a munkájából, a magányosságából, ebből a kietlen undorító világból… Elege van a nagyvárosból, a falak szorításából, abból, hogy sohasem talál megértésre, mindig ostoba utasításokat kell követnie… Elege van ezekből a bűzös, szmogos városi utcákból, ahol nem találhat egy parányi menedéket, ahol levegőhöz juthat, tiszta, ízes vidéki levegőhöz, amihez hozzászokott gyerekként…
Igaz, már a falu sem a régi, falun is minden fejtetőre állt, hiszen ott kezdte a pályafutását, aztán onnan is menekülnie kellett. Nem érti ő ezt a világot, vagy a világ nem érti meg őt? Hogyan is van ez valójában?

Lehorgasztott fővel baktatott, nem nézelődött, nem érdekelte semmi, semmi a világon. Azt sem tudta hol jár. Hirtelen felkapta a fejét, szétnézett. Valami egészen ismeretlen részén járt a városnak, azonnal azt sem tudta hol van, hogyan jut el az otthonáig.
Szétnézett az úton, előbb balra, távol volt már a szemafor, nem közeledett egyetlen jármű sem.
Majd jobbra nézett, indulásra várakozott egy egész kocsisor. Tehát szabad az út, nem megy el a gyalogátkelőig, itt simán átjut, mire a kocsisornak zöldre vált a lámpa.
Éppen a felezővonalnál tartott, amikor észrevette az utak derékszögében a háromszögletű parkolót, ahonnan teljes gázzal indult el egy kocsi. Már bőven átlépte a felezővonalat, amikor iszonyú fékcsikorgással, szinte milliméterekre tőle lefékezett. Benne szinte meghűlt a vér, és mozdulni sem tudott. Nyomban nyílt a kocsi ajtaja, egy férfi ugrott ki belőle és futott felé. Megfogta a karját, bizonyára észlelte, hogy reszket, mert megkérdezte – jól van? – bólintott, s a férfi a járdáig kísérte, majd vissza rohant az autóhoz, mert már ott tülkölt a kocsisor az övé mögött, akik elindultak a zöld lámpa jelzésére. Visszatolatott a parkolóba, majd újra oda rohant hozzá.
– Biztos, hogy jól van?
Ez a hang… ugyanolyan bársonyos, meleg, megnyugtató… ez az ő hangja… és most fogja a karját és itt áll mellette… most ne ájuljak el, most ne! Rimánkodott gondolatban, s azt sem tudta mit is válaszoljon zavarában.
– I-i-igen… Mégis, hogy képzelte, hogy teljes gázzal indul a parkolóból? Majdnem eltaposott…
– Hmm, maga meg miért mászkál át az úton, ott ahol nincs gyalogátkelő? Képzelje el, ha elütöttem volna, már alulról szagolná az ibolyát.
– Tudja mit, nem is bánnám. Maga meg még évekig emlegethetne engem valahol a rács mögött.
– Szóval, ezt tisztáztuk… Nem esett semmi baja, örülök, és vegye tudomásul, hogy öt perc múlva, már nem fogom magát emlegetni.
– Hogy maga milyen tuskó, halálra rémisztett és még magának áll feljebb?
– Még hogy én rémisztettem halálra, amikor hirtelen oda csöppent elém…
– Vallja be, hogy nem nézett szét, én már akkor ott voltam az úttesten, amikor maga elindult, mégis én vagyok a hibás?
– Nagyon megjött a hangja, hallja-e? Még, hogy én vagyok a hibás…
– Meghívhatna inkább egy italra, hogy végre megnyugodjak, amiért nem kent fel az aszfaltra, ahelyett, hogy itt ordítozik velem.
– Még, hogy én ordítozom?… Hogy egy italra?… Maga miatt lekéstem az értekezletet, és még… Hmm, már úgyis mindegy, – legyintett – tényleg, inkább igyunk meg valamit.
– Ott a sarkon, láttam egy presszót, de ahhoz át kell mennünk az úttesten…
– De nem itt, majd ott a sarkon!

Míg a presszóig értek, szót sem szóltak egymáshoz, csak a gondolataik cikáztak az előbbi jeleneten keresztül-kasul. Mindketten arra gondoltak, hogy már csak ez hiányzott az életükből, mintha nem lenne enélkül is éppen eléggé zűrös.
– Mondja, mit kér? Lehet egy konyak? – kérdezte a férfi, miután helyet foglaltak.
– Neeem, én nem iszom alkoholt… maga meg nem ihat, hogy akar vezetni?
– Tudom, – legyintett lemondóan – pedig most jólesne! Akkor mit kér?
– Talán… egy kávét!
– Két kávét legyen szíves! Hogy szereti a kávét, tejjel, cukorral?
– Ki mondta magának, hogy szeretem? Nem szoktam kávét inni…
– Akkor miért kért kávét? Hogyhogy nem szokott kávét inni? Akkor mi a csodát szokott inni?
– Vizet!
– Két pohár vizet is kérünk! – kiáltott a pincér után – Ha megbocsát, telefonálnom kell.
– Nyugodtan, ne zavartassa magát – szólt a lány csendesen.
– Figyelj, nem tudok az értekezletre menni, volt egy kis incidensem… aha, közlekedési… már semmiképpen sem érek oda.
– Két kávé és két pohár víz! Kedves egészségükre!
A lány mohón kapott a pohár után, és kiitta az utolsó cseppig.
– Kéri az enyémet is – tolta a lány elé a poharat a férfi.
– Ó, nem, nem, igya csak meg, jól fog esni.
– Köszönöm, tényleg jólesett, – szólt, miután ő is kiürítette a poharát – még a nevét sem tudom.
– Én sem a magáét… mellesleg, Anita vagyok.
– Attila. – miközben bemutatkozott, az asztalon kezet fogtak – Szóval, a-val kezdődünk. Vajon a vezetéknevünkről mi derülne ki?
– Hát, lássuk! Fehér… Fehér Anita.
– Fekete Attila – nevettek.
– Csak hülyéskedik, igaz?
– Komolyan mondom. Mutassam az igazolványom?

Váratlanul megcsörrent a férfi zsebében a telefon.
– Ó, a kolléganőm, akit váltanom kell, egészen megfeledkeztem az idő múlásáról – majd a telefonba folytatta – már úton vagyok, ne haragudj, volt egy kis… malőr, de már megyek, akár el is mehetsz, majd én folytatom… – fújt egyet miután lezárta a beszélgetést – a kolléganőmnek kell vinnie a gyerekét valahová, átvállaltam a műszakot helyette… most meg teljesen kiment a fejemből. Mennem kell.
– Hol dolgozik? – kérdezte a lány, már menet közben.
– Az Egészség Centrumban.
– Ultrahangos vizsgálaton? – kérdezte a lány gyanakodva.
– Igen! Hogy találta ki?
– Már az első pillanattól gyanakszom, hogy ismerem magát valahonnan…
– Volt már nálam vizsgálaton?
– Úgy tűnik… Akkor is azt állította, hogy rosszmájú vagyok…
– Micsoda? Ilyent csak nem mondtam?
– Jó, nem szó szerint, de valami olyasmit, hogy diffúzan reflektál, vagy mit csinál… meg valami máj-megnagyobbodásról hadovált.
– Mikor volt ezen a vizsgálaton?… már két éve?… és kezelték, volt azóta újabb vizsgálaton?… Jól sejtettem, fütyült rá, igaz?
– Az orvosok szeretnek mindent túlreagálni… csakhogy fontosnak látszanak…
– No, figyeljen ide, kisasszony, mivel látom, meg van a véleménye az orvosokról, így holnap eljön szépen hozzám és elvégezzük újra a vizsgálatot. Rendben? – a lány bólogatott – Ígérje meg, hogy eljön, ez nem játék!
– Igenis doktor bácsi! Mikor jöjjek?
– Bármikor jöhet…
– Csakhogy nincs beutalóm, sem időpontom, az asszisztense úgy hajít ki, mint annak a rendje… Látja, milyen keveset tudnak maguk, orvosok?
– Igaza van. Egy óráig vannak osztva időpontok, azután még rendbe rakom a leleteket… elengedem az asszisztensemet… szóval, két órára jöjjön, akkor már szabad leszek. Megfelel?
– Nekem tökéletes. Akkor már alszanak a gyerekeim…
– Mégis, hány gyereke van?
– Várjon csak… megszámolom őket… olyan huszonhat… azt hiszem…
– Csak nem óvó néni?
– Hogy találta ki?
– Csak úgy, csuklóból. Látja, mégis csak tudnak az orvosok is valamit… Holnap kettőkor, második emelet, ötös ajtó. Várom! – szólt még vissza futtában, miután kezet fogtak, s egyikük jobbra ment, a másikuk balra.