Csak illúzió 3/2

Másnap két óra előtt ott állt Anita az ötös ajtó előtt, a második emeleten. Már mozdult a keze, hogy bekopog, aztán meggondolta magát. Leült egy székre, nem kopoghat be, mi van, ha az asszisztens nyit ajtót és megkérdi kit keres, mégsem mondhatja, hogy dr. Fekete Attilát. Biztosan más a neve, csak rákontrázott a fehérre… biztosan nem Fekete…
Izgatottan várakozott, közben folyton arra gondolt, hogy két év múlt el azóta, hogy meghallotta itt, azt a végtelenül nyugodt, bársonyos férfihangot, ami úgy befészkelte magát a szívébe, a fülébe, hogy azóta sem felejtette. Két évet kellett várnia, hogy újra hallja… az arcára már nem is emlékezett, de a hang az átjárta a szívét, lelkét, keresztbe-hosszába, s most megint vágyott rá, hogy újra, meg újra hallja…
Pontban kettőkor nyílt az ajtó és újra hallotta azt a szívének oly kedves hangot.
– Ó, maga már itt van? Miért nem jött be? Jó napot, parancsoljon – tárta előtte sarkig az ajtót.
– Nem hitte, hogy eljövök, igaz, dr. Fekete? Itt vagyok, ragyogok, csak mondja, mit kell tennem.
– Kérem a TB-kártyáját, azután vetkőzzön le és feküdjön fel, arra az asztalra, Fehér kisasszony.
– Kisasszony a nénikéje… tessék a kártyám.
– Akkor hogyan szólíthatom, asszonyom?
– Az asszonya sem vagyok, szólítson csak a nevemen… Bár lehet, hogy már elfelejtette, ugyanis tegnap említette, hogy öt perc múlva már nem fog emlékezni rám…
– Nem mondtam ilyet, miért vádaskodik folyton? Igenis tudom a nevét, Anita kedves.
– Hát persze, mert a kezében van a kártyám, így könnyű… és igenis mondta!
– Miért mondtam volna?
– Honnan tudjam?… Ja tényleg, küldött ibolyát szagolni, vagy micsodát?…
– Te jó ég! Bocsásson meg, nem gondoltam komolyan.
– Á dehogy… persze, tudom, hogy én voltam a hibás, nem lett volna szabad átmennem az úttesten… a frászt hoztam magára… megérdemeltem…
– Jaj dehogy, én is hibáztam, mindketten hibáztunk, bocsásson meg, és felejtsük el a tegnapot.
– Nem lehet.
– Mit nem lehet?
– Elfelejteni… mert akkor, hogy lehet az, hogy itt vagyok? Csak úgy lehet, hogy tegnap megbeszéltük…
– Én azt hiszem, hogy sosem fogom magát elfelejteni, kedves Anita, amit tegnap mondtam, ma már nem érvényes. Én is tévedhetek, nem?
– Nem! Egy orvos nem tévedhet, mert akkor a páciensnek kampec…
– Jó, akkor térjünk a tárgyra, azaz a páciensre… mivel nem tévedhetek, szót kell fogadnia…
– Ó jaj, rosszul kezdődik, én ugyanis nem szeretek szót fogadni…
– És mi a helyzet a gyerekekkel, nekik sem kell szót fogadniuk az oviban?
– Természetesen, szót kell fogadniuk!
– Na látja, itt viszont magának kell szót fogadnia, méghozzá nekem, no most csapdába esett kedves óvó néni.

A vizsgálat után Anita öltözködött, a doktor pedig a leletet készítette. A lány gyorsan elkészült, majd oda somfordált az orvos háta mögé.
– Nos, doktor úr, mit mond miután teljesen átvilágított, kém vagyok, vagy ügynök, vagy mi a nyavalya?
– Az nyilvánvaló, hogy kém, hiszen itt kémkedik a hátam mögött, hogy ügynök-e, az is hamarosan kiderül – szólt és kacagott, először mióta találkoztak. – Tessék a lelet, szigorúan bizalmas, csak önnek!
A lány szinte kikapta kezéből a papírt, aztán felkiáltott:
– Fekete! Maga tényleg Fekete? Azt hittem, csak… mit mondott az előbb? „Csak önnek?”… Ez valami játék? Szóval, nem hivatalos… no de most már kérem az igazolványát, meg kell bizonyosodnom arról, hogy átvert…
– Hát ezt nem mosom le magamról… Nem is a leletre kíváncsi, akkor minek dolgoztam én ennyit?… Tessék az igazolványom… de tudja ugye, hogy nincs joga ahhoz, hogy elkérje, csak a rendőrség kérheti el.
– Akarja, hogy hívjam a rendőrséget? – kérdezte, miközben kikapta az orvos kezéből az igazolványt. – Nahát, tényleg Fekete! Ugye ez a hivatalos, és nem külön nekem készíttette? Nahát, 75-ben született, június 15-én…
– Maga meg június 13-án. Ünnepelhetjük együtt a születésnapunkat.
– Csakhogy én 80-ban… Persze, maga már mindent tudott rólam, meg még át is világított… ez igazságtalan…
– Hogy kiengeszteljem, meghívom ebédre.
– Én már ebédeltem a gyerekekkel…
– Akkor ebédel még egyszer, úgyis zörögnek a csontjai…
– Nem is igaz, egyáltalán nem vagyok sovány.
– Jó, nem sovány, de néhány dekagramm még elfér magán… No, jöjjön!

Az étteremben, amikor Anita meglátta a pincért közeledni az étlappal, akkor szólalt meg.
– Kérjen nekem egy pohár vizet, jó? – Aztán kotorászni kezdett a táskájában, mert eszébe jutott, hogy a leletet bizony meg sem nézte.
Míg Attila az étlapot böngészte, addig Anita buzgón kutatott a lelet után. A pincér kihozott egy üveg vizet és két poharat, töltött a poharakba, majd felvette a rendelést, s amikor távozott, Anita felkiáltott:
– Megvan, végre! – és felmutatta a leletet. Azután felhajtotta az egész pohár vizet.
– Csak nem volt olyan ijesztő a vizsgálat, mint a tegnapi történet?
– Még, hogy nem? Fogalma sincs magának, milyen megalázó ott pőrén kiterítve lenni, miközben a veséjébe látnak az embernek…
– Látja, erre sohasem gondoltam… de különben is, senki sem látta magát.
– Hát, ha maga senki… akkor tényleg nem… – mondta a lány szendén, miközben nagyokat pislogott.
– Én nem nézelődöm, amíg dolgozom. Az volt a hivatalos rész… – itt elharapta, nem fejezte be a mondatot, mert a lány széthajtotta a papírt és olvasni kezdte a leletet, miközben egyre nagyobb szemeket meresztett, majd fennhangon folytatta.
– … rosszmájúság jelei nem tapasztalhatók, némi epe túltengés észlelhető, ami időnként, epés megjegyzésekben nyilvánul meg… Hááát ezért mondta!… Hogy is mondta?… Szigorúan bizalmas, csak önnek!… Bolondot csinált belőlem…
– Neeem, Anita! Olvassa tovább, kérem…
És Anita olvasott, de már nem fennhangon: „ Ilyen csodálatos lánnyal még életemben nem találkoztam, ezért most ebédre invitálom, utána meg, mivel az egész délutánom szabad, remélem, az öné is, arra kérem, randizzon velem. Töltsük együtt ezt a gyönyörű délutánt. Köszönöm, hogy találkozhattam magával, kedves Anita!"
– Kinek köszöni, a Jóistenkének?
– Én hiszem, hogy benne van a keze a dologban…
– Komolyan gondolja, vagy csak hülyéskedik megint?… Sosem tudom mikor beszél komolyan és mikor ugrat…
– Ezt maga mondja?
– Igen, azt már tudom, hogy ha zavarban vagyok, akkor sokat fecsegek, meg hülyeségeket beszélek, de hogy maga mikor, és hogyan?…
– Majd azt is megtanulja, ha még nem tudná… ahogyan én megtanultam. Válaszoljon arra, amit olvasott. Egyébként a leletek mindegyike a legnagyobb rendben van, nincs semmi baj…
– Igen!
– Kérdőjel, vagy felkiáltójel volt a végén?
– Felkiáltójel! Csak nem bánta meg máris?…
– Nem! Sohasem fogom megbánni!