Csak lassan II.

Kívülről látta önmagát. Szomorúvá tette, hogy régen eltűnt a kislány álma, gyerekkori vágyait elmosta az élet. Szó szerint moshatta (ha tud ilyet az élet) mert nyoma sem maradt. Ahogy a mosástól fakulnak a foltok, úgy kopott ki életéből a gyerekkor "biztos ilyen lesz" felnőtt képe… Nem olyan lett… Valahogy semmi nem…
Maga sem tudta, bánja- e vagy sem. A sorba be nem állt, komoly nem lett, a kispolgári közeg, a mosolyokkal kínos kertvárosi idill kétgyerekes családmodellje taszította.
És fájdította szívét… hogy talán az a jó, úgy kéne…
Kívülről látta önmagát. Szerelmeit, kapcsolatait, a barátokat kik mentek és maradtak. Utazásait, idegen városokat, tengerek morajlását idézte meg magában. Könyveket, zenéket miket falt, sorokat, miket megírt. Lakásokat látott, miket otthonná varázsolt, aztán továbbállt. Végül már nem talált otthonra sehol sem. Túl sok volt neki.
Hogy jutott ide? Bolondos ifjúsága hogy nem múlt el? Miközben fájdalmas és örömteli utakat járt be, bölcsessége öregbült csak. Ő nem. Felelőtlen, szertelen és szabad maradt. Összeroppant ebben a felismerésben, nem akarta ő ezt, valami rabságot óhajtott iszonyatosan.
Amikor csomagolt, felmondta állását, búcsúzott, örült és félt -tudta, az életet választja. Ha marad, halál vár rá.
És most itt van. Hónapok teltek el percek alatt, kérdések csitultak le benne, csendesedtek el válaszaikkal együtt és kiürülten (azt hitte kiürülten) tekintett a világra.
Éltél? Meghaltál? Az elmúlt idő nyugodtságot ragasztott arcára, de maga sem tudta, mi ez. A gyerekkor álmaival való végleges szakítás már nem fájt, az emberi gonoszságtól már nem ordított, könnyezni elveszítettekért már nem tudott. Magáért sem. Csak ki kell várni, lesz- e új élet ebből az állapotból vagy a vegetáció marad. Ha az idő gyógyító hatalma a szívére is nyugodtságot ragaszt (ámbár ez nem lehet maskara, csak igaz nyugodtság) akkor indulhat valami… Valami erőteljes, mi most hiányzik, még az ideje nem lehet itt, hisz fájó szív nem tud… nem tud… nem tud semmit, csak sajogni, de nagyon.
Kívülről látja most önmagát. Az utóbbi hónapok csodáit és csalódásait- mik hidegen hagyták, mégis vitték előre. Ide, hol most van. Hova fizikálisan már ősszel megérkezett, de útközben elcsavargott lelke most kezdi csak otthonteremtését ebben az új, nyugodtnak látszó lényben. Lény? Fény? Fénylény emberben. Mégcsak pislákol az élet benne… Tűz lesz vagy elhamvad? – halandó nem tudhatja.