Csak úgy elképzeltem

Izgatott leszek biztos, ahogy majd a vonatról leszállok. Nem is tudom, hogy vehettem fel ezt a szűk nadrágot,pedig tegnap mennyit válogattam, piros felső? Nem lesz jó ! Milyen legyen? Aztán a könnyű hófehér maradt. A vonaton százezerszer eljátszottam mennyire jó lesz már nemcsak fényképről látni Téged. Figyeltem az embereket, mindenki nyugodtan ült, megszokott zakatolás, egy bácsi éppen jóízűen reggelizett. Egy falatot sem tudtam volna lenyelni. Nemsokára odaérünk. Gyorsan szétnézek, melyik oldalon is kell leszállnom, mint egy kisiskolás, aki még soha sem utazott.Feszülten figyelem majd a peronon várakozó emberek arcát, vajon melyik lehetsz Te. De a mosolyod és alakod biztosan megismerem majd, ha közeledsz felém.
Amilyen suta vagyok, először majd a vonat lépcsőjében fogok megbotlani,majd ha végül átölelhetlek , akkor egyértelmű, hogy a lábadra fogok lépni. A szemedet szeretném látni, s érezni a két karodat ahogyan átölel, majd édes csókodat a számon.
Megérkeztem a szívem úgy dobogott, hogy lehet , hogy Te is halottad a nagy zsivajban. Láttam, ahogy a szokásos napszemüveget éppen leveszed és zavartan fürkészed az érkező embereket. Igen ilyennek képzeltelek.
Végre a karjaidban, zavartan kiejtünk egy-egy szót, de egymás szavába vágva. Mosolygunk mindketten, szép a mosolyod és csodaszép a szemed. Lassan és óvatosan átölelsz majd apró pici csókot hintesz számra.
Zavarban vagyok de rendesen, de a szemkontaktus elárul mindent. Azt, hogy milyen régen vártuk már ezt a találkozást és érezni ahogy egyre jobban vibrál a levegő körülöttünk.
Nem is érzékelem a hangosbemondót, az embereket, a zajokat csak kellemes illatodat érzem, megszűnik egy pillanatra a külvilág.
Zavartan kibontakozunk az ölelésből, szemlesütve megkérdezed majd, hova menjünk, hol szeretném tölteni a napomat. Rád fogom bízni, mindegy, csak veled lehessek egy napot. Tudom majd megfogod a kezem és udvariasan elveszed majd a cseppnyi utazótáskám, hiszen csak egy napra megyek.
A tömegben otthonosan vezetsz a metró felé.Én csak nézlek és szó nélkül követlek. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha ezer éve ismernélek. A metróból felérve csak kéz a kézben sétálunk, nem kérdezek, nem szólsz. Kellemes és csodás, így képzeltem.
Hosszúra sikeredik a séta, de nem bánom, egy gyönyörű kis erdős részhez érünk, kicsiny tó a szélén.
Gyönyörű a táj. Tudtam, hogy olyan helyre hozol ahol nyugalom vár.
Kikavarodunk a tömegből és elkezdődik a beszélgetés. Végre nemcsak telefonon hallhatom a hangodat, élvezhetem a felhőtlen napsütést és a belőled sugárzó szeretetet, melyet virtuálisan már szerelemnek nevezünk A kis tó partján sétálva figyeljük a vadkacsákat és gyönyörködünk a tavirózsák szépségében.
Gyermekek leszünk újra. Hiszen még azok is vagyunk. Kinevetünk mindenkit, elfeledkezve a napi gondokról és arról, hogy ennek a napnak is vége lesz egyszer. Büszkén sétálok melletted, hiszen most megtehetem.
Megéhezünk és egy hársfa tövében egy egyszerű is plédet terítesz le. Finomságokkal csillapítjuk éhségünket. Minden isteni eledel előkerül majd a zsákból: alma, sajt, finom könnyű vörösbor.
Majd a tövében behúzódunk az árnyékba. Eljön a pillanat mikor végre válladra hajthatom fejem, mit már annyira vártam. Ölelésed finom, meleg, nem ! Még nem akarok elmenni innen.
– Készültem én is, de nem tudom, szeretnéd-e ha felolvasnám egy-két versemet – csak halkan szólalok meg.
– Nagyon szeretném Gyöngyöm ! – hangzik a határozott válasz.
Készültem. Egy-két versem előre elkészítve lapul kis táskámban.
Fejem a válladon és csendben olvasok, hallgatom elégedett szuszogásod, minden levegővétellel a hárs isteni illatát is magunkba szívjuk.
Szemedbe nézek mit kis fátyol homályosít el.
Befejezem az olvasást. Magadhoz húzol és finoman megcsókolsz. Érzem mennyire erős a vágy, szád íze mézédes, akarom, még akarom…
De időnk véges. Lassan indulnunk kell vissza. Mint tini szerelmesek sétálgatunk a metróig, majd a jól ismert vasútállomásra érkezünk. Szótlanok vagyunk, talán mindketten érezzük, hogy tele vagyunk kérdésekkel, lesz-e még ilyen csodás napunk, de egyikünk sem szól. A mozdulatok és arcok beszédesebbek minden mondatnál.
Újra a tömeg, a vasútállomáson már ott a vonatom. Nehezen vállunk el egymástól. Szavak nélkül. Mindketten tudjuk, ez nem csak egy átlagos találkozás volt.
Lelkem megtalálta másik felét.
Ne integess ! Nem szeretem ! Hiszen a kövér könnycseppeket már nem láthatod, ahogy folynak arcomon.
Hazafelé az úton visszafelé peregnek az események, s a hárs illatát még mindig érzem, vagy talán a te illatodat viszem magammal örökre ?
Fáj, hogy el kellett jönnöm, de ilyen az élet.
Talán igaz vagy valóság lesz valaha, nem tudom.
Csak úgy egyszerűen elképzeltem…