Családi szégyen

Már egy órája a zuhany alatt állt, és sikálta magát. Megpróbálta eltüntetni a gyalázatot, mintha a víz képes lenne lemosni az átélt szenvedést. A bőre kipirosodott, néhány helyen hámlott is, de elkeseredett dühvel folytatta tovább. A hálószobában még mocorgott apja, halkan suttogva beszélgetett anyjával. Gyűlölte mindkettőjüket, legszívesebben elment volna hazulról, de bánatával nem volt kihez fordulnia. Barátnői elhidegültek tőle, egy darabig faggatták furcsa viselkedésének okát, de aztán elfogadták, hogy megváltozott, és többé nem vonták be életük ügyes-bajos dolgaiba. A víz közben kihűlt, de észre sem vette, azon az estén merengett, mikor apjának tovább bent kellett maradnia, és ő mindent elmesélt az anyjának. Legnagyobb meglepetésére az együttérzés leghalványabb jelével sem találkozott, az anya megrovóan nézett rá:
– Miért találsz ki ilyeneket? Miért akarod apádat besározni? Ezt nem hiszem el.
Akkor még hitt a világ igazságosságában, úgy gondolta, anyja szereti őt, és a jó győzedelmeskedhet a rossz fölött. Ezért aztán megpróbálta meggyőzni:
– De nem én találtam ki. Tegnap este is, amikor elmentél a nagyiékhoz, bejött a szobámba, és…
– Elég legyen, erről hallani sem akarok többet!- intette le anyja.- Szegény apád nem ezt érdemli tőled. És nehogy előhozakodj ezzel előtte. Nagyon megbántódna, ha megtudná, mivel vádolod.
– Hát, nem hiszel nekem?
– Már miért hinnék!- válaszolta anyja, miközben rendületlenül kavargatta és kóstolgatta a vacsorát.-Már egészen kicsi korodban is szerettél nagyokat lódítani. Sosem felejtem el a szomszédék megrökönyödését, amikor azt mesélted, hogy a saját készítésű űrhajónkkal a holdon nyaraltunk. Vagy a történeted a gazdag kanadai nagybácsiról, az talán igaz volt?
– Az más volt- mindenáron meg akarta menteni a helyzetet, és elhitetni igazát.- Akkor még kicsi voltam, és nehezen tudtam különbséget tenni a valóság és a képzeletem között. De ez most igaz, apa tényleg bejár hozzám és…
Az anya megint nem engedte tovább folytatni:
– Mondtam már, hogy a mocskos fantáziád részletei nem érdekelnek. Különben is, hagyj dolgozni!
Ám ő anyjához ugrott, kitépte kezéből a kanalat, és kiabált:
– Legalább most szentelj nekem egy kis figyelmet, amikor ilyen komoly dologról van szó.
– Komoly dologról?- anyja gúnyos nevetése késként szúrt a szívébe. Közben az anya visszaszerezte a kanalat, és főzött tovább.
– Nézd, hajlandó vagyok ezt a dolgot elfejteni, ha te sem hozakodsz vele elő. Egyszer s mindenkorra zárjuk le ezt az egészet. Miért nem foglalkozol valami hasznos dologgal.
S ettől kezdve anyja teljesen elzárkózott, nem vesztegetett egy szót sem tovább a témára.

Melinda úgy érezte, egy világ omlott össze benne. Most mit csináljon? Várja rettegve a következő alkalmat? Kulcsra nem meri zárni a szobája ajtaját, mert apja megfenyegette, hogyha megteszi, akkor kitekeri a papagája nyakát. Igaz, arra az esetre is ezt a szankciót helyezte kilátásba, ha bárkinek, különösen az anyjának elárulja, de elkeseredett helyzetében mégiscsak anyjához fordult. Mint kiderült, fölöslegesen. Köszönés nélkül elment otthonról, céltalanul lődörgött az utcákon, kőkemény arca semmit sem árult el a benne dúló viharról, de befelé zokogott. Szinte nem is tudta merre jár, gépiesen haladt előre. Már órák óta rótta rendületlenül, talpa is fájt már, amikor hirtelen belehasított a kérdés: mi van, ha anyja megmondta apjának, hogy kitálalt, ő pedig valóra váltja fenyegetését? Az borzasztó lenne, hiszen most már csak a papagáj maradt az egyetlen lény, aki szereti, meg különben is, egy ártatlan állat nem tehet semmiről.
Mindez a házuktól lévő távoli ponton jutott eszébe, de attól a pillanattól kezdve lélekszakadva rohant hazafelé, hogy megvédje kicsi madárkáját, ha még nem késő. Az út örökkévalóságnak tetszett, lába majd leszakadt, de csak szaladt. A fogason megpillantotta apja kabátját, szobájába érve a kalitka ajtaját nyitva találta, a madár nincs sehol. Az asztalán észrevett egy vízzel teli vázát, a vázában pedig megpillantotta Lórika élettelen testét. Kiemelte, szólongatta, leheletével megpróbálta újraéleszteni, de hasztalan. Fúriaként rontott a másik szobába:
– Mit csináltál Lórikával?- lihegte.
– Milyen eljárás ez?- szólt az anya megrovón.- Semmi köszönés, csak nekiesel apádnak. Merre mászkáltál ilyen későn? És egyáltalán, hol van a szülők iránti tisztelet?
– Lórika meghalt!- most már nem tudott gátat szabni az előretörő könnyeknek. Sírása egyre erősödött. Az apa nem szólt.
– Mit csináltál a papagájommal?- kérdezte még egyszer.
Apja megvonta a vállát:
– Én ugyan semmit. Mi történt vele?
– Belefojtottad egy vázába!
– Még, hogy én? Nem is jártam a szobádban.
– Akkor hogy került oda az a váza?
Az apa ismét vállat vont:
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– De igen, te ölted meg. Azt mondtad, megölöd, ha elárulom anyának, hogy…
Az anya váratlanul képen legyintette gyermekét:
– Ezt a pimaszkodásodért kaptad. Mi bajod van neked apáddal? Elment a józan eszed? Ha már így együtt vagyunk, akkor mondd meg Dezső, igaz, amit ez a lány mondott rólad? Mert természetesen elmondtam apádnak, mivel vádolod, hogy tudja, milyen kígyót melenget a keblén.
Az apa továbbra is közömbös maradt:
– Már hogy lenne igaz. Azt hiszem orvoshoz kéne vinnünk ezt a lányt. Nem normális, hogy ilyeneket talál ki.
– Apa- nézett kétségbeesetten az apjára.- Én mindent megbocsátok neked, csak mondd, hogy igaz!
– Még, hogy te bocsátasz meg?- fakadt hangos kacajra az anya.- Nekünk van rá okunk, hogy megbocsássunk. Azt ajánlom, hogy jól gondolt meg, mit mondasz apádról, mert bolondokházába vitetünk. Szóval, csinált veled valamit?
– Nem- felelte szemlesütve.
– A dögöt pedig dobd ki a szemétbe!- hangzott az apa utasítása, aki az első adandó alkalommal a lánya fülébe súgta:
– Mondtam, hogy tartsd a szád!

Óra végén az osztályfőnöke magához hívatta. Tudta jól, hogy baj van vele, a legutóbbi matekdolgozata pocsék lett, egymás után kapta az egyeseket, rendszeresen elkésett, de semmi kedve nem volt a magyarázkodáshoz.
– Nézd fiam- kezdte az osztályfőnök, – amit ma az órán műveltél az egyszerűen botrányos. Bármit kérdeztem tőled, semmire sem tudtál válaszolni. Nem akartalak az osztály előtt megszégyeníteni, de most megkérdezem tőled, mi bajod van?
Erre nem tudott mit válaszolni. Vagyis, dehogynem tudott volna, de nem mondhatta meg az igazat.
– Egyre több tanár panaszkodik rád. Nem figyelsz az órákon, látszik rajtad, hogy elkalandoznak a gondolataid, ha felszólítanak, akkor csak állsz, mint a kuka. Pedig év elején még a legjobbak között voltál. Mi történt veled, kislányom? Én csak segíteni szeretnék rajtad, mert érdekel, hogy mi okozta ezt a változást.
Ismét csak hallgatott.
– Talán otthon van valami baj?
Hevesen megrázta a fejét.
– Akkor, szerelmes vagy? Tudom, hogy ehhez nincs semmi közöm, csak próbállak megérteni.
Megint fejrázás következett.
– Nem mondasz nekem semmit?- kérdezte csalódottan az osztályfőnök.
– Nincs mit mondanom.
A tanár valóban jóindulatúan faggatta, szerette volna kirángatni ebből e helyzetből, hiszen lerítt róla, hogy valami nem stimmel. A lány azonban nem tudott megnyílni, félt, hogy osztályfőnöke sem hisz neki, visszamondja a szüleinek, azok pedig bolondnak nyilváníttatják. Így aztán úgy hagyta ott tanárát, hogy megtartotta magának mardosó kínját. Később bánta egy kicsit, talán az osztályfőnök valóban tudott volna segíteni, de elhessegette ezt a gondolatot.

Mígnem aztán egyszer anyja váratlanul hazaállított, és ott találta apját az ágyában. Az apa riadtan menekült szobájába, az anya utána. Veszekedés, hangos szóváltás hallatszott, de ő befogta a fülét, és várta, hogy anyja visszamenjen hozzá, és elismerje, nemcsak kitalálta. Várt türelmesen, közben beesteledett, de a másik szobában még mindig beszélgettek. De aztán elérkezett az a pillanat is, amikor kinyílt az ajtó, és megjelent anyja. Most, gondolta, majd mindent tisztáznak, anyja beadja a válópert, és ő végre szabad lesz, úgy élhet, mint a többi hasonló korú lány.
– Kislányom, elismerem, igazad volt. Apád tényleg olyat csinált veled, amit egy átlagos családban nem szokás.
Végre, könnyebbült meg, végre ezt hallja!
– De el kell neki nézned. Most érkezett abba a korba, hogy kétségbe vonja saját férfiúi képességeit.
Jól hall? Miről beszél anyja?
– Mások ilyenkor elhagyják a családjukat egy idegen nőért, de apád legalább velünk marad. Úgyhogy most mint nő kérlek téged, és nem mint anya. Anyaként vérzik érted a szívem, de mint feleség nem akarom elveszíteni apádat.
Ez nem lehet igaz!
– Kérlek, engedd időnként oda magadhoz. Biztos vagyok benne, hogy egy idő múlva abbahagyja, de addig is, ne taszítsuk el magunktól. Ennyi áldozatot igazán meghozhatnál a családért.
– Nem, nem akarom! Van neked arról fogalmad, hogy mit kérsz? Tudod, hogy milyen borzasztó ez?- ugrott fel szinte őrjöngve.
– Ennyit igazán megtehetnél anyádért. Értsd meg, nem akarom, hogy szeretője legyen. Ne feledd, mi éjt nappallá téve érted dolgozunk, felnevelünk, otthont adunk neked, nem lehetsz ilyen hálátlan.
– Márpedig én nem teszem meg, még a te kedvedért sem.
Az anya dühbe gurult:
– Hát jó, ahogy akarod, de akkor le is út fel is út.. Akkor itt nem maradhatsz tovább. Ha pedig valakinek egy szót is szólsz, azt mondjuk, csak kitaláltad, és bedugunk egy elmeotthonba. Választhatsz. Vagy maradsz, és azt csinálod, amit mi mondunk, vagy nem vagy a gyermekünk többé.
Első pillanatban arra gondolt, hogy elmegy, és vissza sem jön soha többé ebbe a fertőbe. De ahogy végiggondolta a lehetőségeit, rájött, nem mehet sehová, rokonai nincsenek, osztálytársai közül pedig senki sem fogadná be. Így aztán maradt.

Csak f állt némán, folyt rá a hideg víz,, titkon azt remélte, hogy valamikor majd a lelke is tiszta lesz.