Csendes est, tele titokkal…

A lány elgondolkozva ült a roskatag fotelban. Megborzongott, amikor lassan körülnézett a hodályméretű, lerobbant bútorokkal berendezett szobában, amit testvérbátyjával béreltek konyha használattal, és egy dermesztően hideg fürdőszobával, ahol melegvíz se folyt a csapból.

Társbérletben használták az öreg, kiszolgált inastól. Kicsit előrehajolt, elővette zsebkendőjét könnyeit letörölni, közben visszaigazította arcába hullt rakoncátlan szőke hajtincset. Sóhaj szakadt ki belőle. Az otthont, az édes otthont látta maga előtt, amikor szüleivel és fiútestvéreivel békességben éltek a messzi nagyvárosban, amit el kellett hagyniuk.

Most egyetlen bátyján kívül senkije és semmije sincs szép emlékein kívül. Elvesztették szüleiket, és minden javukat a nagy világégésben, és sorsuk idevetette őket ebbe a csúf, kormos, levegőtlen bányász- és gyárvárosba. Zsenilia a képzőművészeti főiskola helyett állást vállalt a régebben ugyan hírneves, de jelenleg a vérzivataros idők nyomaitól félig lerombolt gyár irodájában, bátyja: Zoltán pedig tanári oklevéllel zsebében, aranyműves mestervizsgáját készült tenni, mivel ehhez érzett hivatást.

A gyárban a viszonyokhoz képest jó fizetést kapott, ráadásul a pénzt természetbeni juttatásokkal egészítették ki. Ennek ellenére alig jöttek ki a kapott fizetésből, szinte mindent csak jegyre kaptak, a kevés működő üzletek kongtak az ürességtől.

A nagy politikai változások miatt nem volt könnyű beilleszkedni az új helyzetbe. Most idegen minden és mindenki körülöttük. Az emberek, ők is féltek, alig mertek egymáshoz szólni. Csak lassan találtak magukhoz illő barátokat.

Mire gondolataiba ideért Zsenilia, csöngettek az ajtón. Nini, kit látnak szemeim! – fogadta vendégét, mikor meglátta Péter atyát, kezében könyveket szorongatva. Apró termetű, jókedélyű, feketeszemű szerzetes, aki a közeli Ferencrendi atyák templomához tartozó kultúrházban a fiatalokkal foglalkozik. Bátyámmal mi is kórustagok voltunk, én altot, ő tenort énekelt. A fiatal pap mindig ott mozgott körülöttünk.

Zsenilia betessékelte a vendéget, majd egymással szemben leültek a kisasztal mellé, kellemes beszélgetésbe merülve. Ideköltözésünk óta baráti kapcsolatba kerültek, most a tőle kapott könyvekről esett szó.

– Elolvastam minden kötetet, Péter. Igazán kedvemre való könyveket választott nekem. Beszélgetés közben a pap észrevette a rajzfüzetemet, majd erről folyt a szó. Kért, rajzoljam le őt is. – Sajnos, erre még nem merek vállalkozni – válaszoltam. Eddig mintákat, terveket rajzoltam, élő témával eddig nem próbálkoztam. Most hallottam, hogy indítottak egy rajztanfolyamot, ott szeretném fejleszteni készségeimet.

Nyílik az ajtó, megérkezett Zoltán. Megáll az ajtóban, kezében megtömött táska. A magas sportos külsejű, sötétszőke hajú, sötétkék szemű fiú után mindenki megfordult. Kedélyes természetével társaságban mindig jó hangulatot teremtett. Kedvesen üdvözölték egymást, örömmel nyújtott kezet a vendégnek, majd táskáját nyitogatva titokzatosan kérdezte: – Mit gondoltok, mit hoztam? – és megnyerő mosolyával fordult feléjük, miközben lassan bontogatta a papírba csomagolt valamit, mint valami kincset. Gyertek a konyhába, mert itt nem tudom megmutatni. Kivonultunk mindhárman, mire bátyám zsírpapírokba bugyolált hatalmas, megtisztított kakast emelt ki a táskából.

– Itt a karácsonyi ebéd. Erzsi nénivel találkoztam, éppen hozzánk készült. Ő volt a közeli kis faluból, akinél meghúzódtunk a front időszakában. Azt mondta: karácsonyi ajándék, mert nem tudná elviselni, ha Zsenike és maga, Zoltán karácsonykor hiányt szenvedne valamiből. Utána még egy nagy üveg is kibújt a táskából, telve jó falusi borral.

Ujjongással fogadtuk a váratlan ajándékot, mert itt a karácsony, bizony enélkül nagyon szolid étel került volna az ünnepi asztalra. Megkérdeztem bátyámtól, miért nem hívta meg Erzsi nénit? – Hívtam, de sietett, mert a szomszédokkal, szekérrel jöttek, és sötétedés előtt haza akartak érni.

Péter érdeklődéssel figyelte bátyámat, aki előszedte a szerszámait, és beszélgetés közben folytatta megkezdett munkáját. Már gyermekkorában is ügyes keze volt, ezért váltott élethivatást. Kisiskolásként is apró, csodálatos figurákat faragott egyszerű gyermekbicskájával. Most beszélgetés közben éppen egy nyaklánc aranykeresztjén dolgozott. Akkor még nem tudtam, hogy nekem szánja. A keresztnek mind a négy ága szépen ívelt háromszögben végződött, alapja aranyból, rajta kicsit beljebb, fekete ónixkőből lett kialakítva.

Utána még egy darabig beszélgettünk hármasban, majd elbúcsúzott tőlünk Péterke.

Másnap korán keltem, még munkába menet előtt kitakarítottam, készülődni kell az ünnepre, és nekem addig is, minden nap dolgoznom kell. Itt mindig poros minden, és rengeteg pók jön be lerobbant lakásba. De abban az időben nagy szó volt, ha valaki még ilyenhez is hozzájutott, ezért nem panaszkodtunk. Igyekeztem, hogy el ne késsek, mert korán kezdünk az irodában, nemcsak a fizikai munkások.

Ahogy kilépek az ajtón, látom, hogy éjjel nagy puha hó lepte be a tájat. Sajnos, nem maradt meg, hamar olvadni kezdett, s mire délután kettőkor kiléptem a gyár kapuján, a levegő lehűlt, és a lecsöppenő vízszemecskék ráfagytak a fák ágaira, a kerítésekre, az egész környékre. Csodálkozva néztem körül, szép volt a táj, a máskor kormos és füstös kisváros fehérbe öltözött. Most olyan szép a környék, mintha csillogó üveggel lenne bevonva minden, a házak körüli kiskertek, a hosszú gyári út magasba törő fái, a bokrok, háztetők. Olyan, szinte mesébe illő minden körülöttem, mint egy üvegerdő – üvegváros – meseváros…

Így mentem végig az utca végén szerényen meghúzódó rövidtornyú kis templomig. Kinyitottam a nagy kaput és megpihentem, miközben elmondtam egy rövid imát, majd hazasiettem. Gyorsan kellett ebédelnem, ugyanis vissza kell mennem túlórázni. Sietve haladtam a gyári úton, közben velem szemben jött két ismerős fiatalember, Péter atya, és barátja, akit a Katolikus Akadémián ismertem meg; ő az akadémiai estéken még sötétkék kispapi reverendát viselt… Csatlakoztak hozzám, majd Lajos megkérdezte tőlem: – Remélem, nem javult meg főnöke irányában? (Jól ismerik mindketten a vén kujon mérnököt, hogy micsoda nőcsábász!)
– Hiszen tudhatja, hogy én javíthatatlan vagyok!
– Megint kezdődik a Katolikus Akadémia. Tudná vállalni ismét a gyorsírást? – kérdezi tőlem Lajos.
– Szívesen – válaszoltam röviden, aztán gyorsan búcsúztam tőlük, mert már úgyis késésben voltam; nem érek be időben az irodába. A találka miatt így is öt percet késtem.

Egész délután rettegtem, mert főnököm mindig későre hív be túlórázni… Olyan kellemetlen végigmenni a gyártelepen, és én nemcsak tőle, hanem egyedül járkálni is félek sötétben.

Gyorsan megírtam a leveleket. Ma igen „kedélyes” hangulatban volt „kedves” főnököm. Valamit kijelölt egy szövegben, nekem mellé kellett állnom, hogy lássam, mit jegyzetel. Ahogy ránéztem, megborzongtam: ilyenek lehetnek az ördögök! Féltem tőle. Csak annak örültem, hogy az asszonyok még itt takarítanak a szomszédos irodákban. Arra vártak, hogy készen legyünk, mert még port kell törülniük. Amikor végeztünk, föllélegeztem.

Hazafelé szép látványban volt részem, ami pótolta az irodában töltött kellemetlen perceket. A munkacsarnokok hatalmas üvegfalain keresztül látni lehetett, hogy kék-sárga szikrák, mint a csillagszórók a karácsonyfán – pattognak szerteszét, máshol vas izzott a sötét háttérben… Egy ablakból a piszkos, homályos üvegen át, izzó, piros-parázs fénye szűrődött ki az udvarra. Zakatoltak a gépek, máshol vasfűrész sivított.

Fölöttem körben kéken-sötéten borult rám az égbolt, itt-ott halványan pirosló csillagokkal teleszórva. Elgondolkozva haladtam a Rimamurányi úton hazafelé… Az iskola órája háromnegyed nyolcat ütött.

A Kaszinóban magyar nótákat próbál a gyár fúvószenekara, melynek ütemére igazítom lépteimet. Távolabb egy tangóharmonikán bús hallgatót játszik valaki. Mellettem egymásmellé simulva surrannak el a szerelmespárok, összehúzva magukon a kabátot. Valaki az ablakból szemléli a járókelőket.

Szép csendes az est, tele titokkal, élettel. Nekem is súg valamit, bennem is zsibong valami. Nem tudom meghatározni: mi az? De nem is akarom. A mai szép estét nem rontom el. Úgysem szántam volna rá magam, hogy ilyen későn járkáljak az utcán. Ezt az estét ez a séta tette széppé, sejtelmessé, ilyen varázslatossá…