Csengőfrász 1.

A kis régi vályogházon végig berregő csengőhang kitépte Hanna nénit a hajnali álom csendes nyugalmából. Hirtelen nem is tudta, hogy csak álmában hallotta, vagy valóban csengettek. A sötét szobában megfeszülő testtel, dobogó szívvel feküdt a takaró alatt, és várta, hogy megismétlődik-e a zaj. Hosszú percekig figyelt, de csak a saját szívdobogása visszhangzott a fülében, a csengetés nem ismétlődött meg.
„Úgy látszik, csak álmodtam” – nyugtatta saját magát.
Azonban a csengőszó még mindig annyira visszhangzott benne, hogy nem bírt megnyugodni. Lassan felült, tovább hallgatózott, majd leszállt az ágyáról, a sötétben kitapogatta a szék hátára terített nagykendőjét, magára kanyarította a hálóinge fölé, és lassan – szinte osonva – átaraszolt a szobán. Kinyitotta az utcára néző szoba ajtaját, és átment oda. Az utcai lámpa fénye egészen jól megvilágította a szobát, a ritkásra leeresztett redőnyön keresztül is, így a középen álló asztalkát megkerülve, könnyen az ablakhoz tudott menni. Kilesett a redőny lécei között, de nem látott senkit a kapu előtt állni. Ameddig kilátott, üres volt a falusi utca ezen a fekete, és keservesen hideg téli éjszakán.
Megcsóválta a fejét, sóhajtott egyet, és visszament az ágyába.
Azonban az álma már odalett. Meggyújtotta az éjjeli lámpát, megnézte az órát, hajnali öt óra volt. Ilyenkor télen úgyis olyan hosszú egy nap, mert mindenki be van zárkózva a saját házába. Nem lehet a szomszédokkal beszélgetni egy kicsit erről – arról, nem lehet nézelődni, vagy a kertben dolgozgatni. Most, hogy ilyen hamar felébredt, még hosszabb magányos nap várt rá. Még vagy egy órát eltöltött az ágyban, megnyugvást merítve a csendes imádságból, aztán felkelt.
Egyre csak az az éles hajnali csengőszó járt a fejében, még most is olyan élénken tudta visszaidézni, nem tudta elfelejteni. Délelőtt, amikor látta az ablakból, hogy a szembe szomszédja a járdát sepregeti, kiment az utcára, és megszólította:
– Jó napot Jancsi! – a férfi az orra alatt morogta:
– Magának is!
– Valaki hajnalban csengetett nálam. Nálad nem? – kérdezte Hanna néni a férfi hátát.
– Nem! – mondta a szomszéd, de nem fordult meg, csak sepert tovább.
– Csak egyet csengettek, nem nyomták meg másodszor – osztotta meg Hanna néni a nyugtalanító élményt a szomszéddal. Az azonban nem volt beszédes kedvében.
– Csak álmodta! – szólt vissza a háta mögött, miközben befejezte a seprést, és bement az udvarára, a kapu nagyot csattant mögötte, ahogyan bevágta.
Hanna néni visszatipegett a házba, miközben azon morfondírozott, hogy ezt a Jancsit ismeri pendelyes korától, aztán az még rá sem néz, ha beszél vele. „Egyre gorombábbak az emberek! Még a régi jó ismerősök is…” – állapította meg magában. Estig napirendre tért a dolog fölött, már nem is gondolt rá, amikor lefeküdt.
A következő éjszakán megint a csengő sivítására ébredt. Összerázkódott a hangtól, és belemart a félelem. „Az nem lehet, hogy ezt is csak álmodtam!” – riadozott, és várta, hogy megismétlődik-e a csengetés. Nem ismétlődött meg. Csak a fülében visszhangzott végtelenül… Kikászálódott az ágyból, és a tegnap éjszakához hasonlóan kinézett az utcai szobából az utcára. Az utca néptelen volt, a kapu előtt sem állt senki. Sokáig nézelődött kifele a fűtetlen szobából az utcára, de nem látott embert, csak egy macska osont át az úttesten.
Visszament a hálószobájába, és megnézte az órát. Hajnali két órát mutatott.
Hanna néni nem értette ezt a dolgot. „Vajon ki csenget? Mit akar? Miért csenget? A haszontalan kölykök már alszanak ilyenkor, a kocsma is bezárt már régen, munkába sem megy még senki. Ki lehet az, aki azért ébren marad, és idejön, hogy becsengessen őhozzá éjnek idején? Mi lehet a célja ezzel?” – az asszony az éjszaka további részében nem sokat aludt. Ezeken a kérdéseken gondolkodott, és ha időnként kicsit sikerült elszunnyadnia, akkor is a csengő hangját vélte hallani álmában. Reggel összetörve ébredt, és alig várta, hogy kivilágosodjon. Felhívta telefonon a fiatalabbik öccsét, és elmesélte neki részletesen az éjszakai csengetéseket. Nem törődött vele, hogy milyen sok lesz a telefonszámla, valakinek csak el kellett mondania, amit nyomasztotta. Az öccse egy darabig figyelmesen hallgatta, aztán elunta a hosszadalmas lamentálást, és kijelentette:
– Álmodod csak Hanna, azokat a csengetéseket! Magad is mondod, hogy nem jár arra senki. Nyugodj meg szépen! Menj el a templomba, gyónjál az esperes úrnak, meséld el a csengetéseket is közben, és meglátod, hogy ettől megnyugszol. Nem is lesz akkor több éjszakai riadalom.
Alighogy letette a telefont – csengettek. Hanna néni megkövülten állt egy percig, de amikor a csengő ismét megszólalt, lekapta az ajtó melletti fogasról a kardigánját, magára dobta, és úgy szaladt ki a hidegbe, megnézni ki jött. A kapu előtt Jancsi állt, a szembe szomszéd.
– Jó napot! Megyek a boltba. Kér valamit? – mondta, és közben kutatva nézett az asszonyra.
– Öt zsemlét ha hoznál, megköszönném. Ja, meg egy joghurtot! – mondta megkönnyebbülve. „Mégis csak rendes ez a Jancsi, biztosan megbánta, hogy tegnap olyan udvariatlanul viselkedett énvelem” – gondolta, amikor a férfi elment a boltba.
Nyitva hagyta a kaput, és a ház ajtaját, hogy bejöhessen majd, ha visszaér. Jó darab idő eltelt, amikor meghallotta a tornácon a lépteit. Ahogy kiszámolta a kért dolgokért járó pénzt, csak nem bírta megállni, hogy szóba ne hozza:
– Képzeld, megint becsengetett valaki az éjszaka. Hajnali kettőkor. Nem láttad, onnan szemből, hogy ki lehet az?
A férfi elvigyorodott:
– Csak képzeli maga azokat a csengetéseket! Csak képzeli! – zsebre vágta a pénzt, és kifele menet is ezt hajtogatta.
Hanna néni megmosdott, felöltözött az ünneplő ruhájába, és elment a templomba. Minden úgy történet, ahogyan az öccse megjósolta. A gyónás, a pappal való beszélgetés, a közös áhítat, a tömjén jól ismert illata, az ismerősökkel való találkozás, és a velük való beszélgetések mise után megnyugtatták. Mire hazaért tele volt a feje azzal, hogy mi történt a faluban mostanában. Elfelejtette az éjszakai rémületet.
Éjfél volt, amikor felberregett a csengő, hosszasan, kíméletlenül szólt.
Hanna néninek kétsége sem lehetett felőle, hogy nem álmodja. Gyorsan kikászálódott az ágyból, és papucs nélkül, mezítláb, egy szál hálóingben igyekezett át az utcai szobába, amit nem fűtött, mert takarékoskodott a fával, de mire kinézett a redőny résein, már nem látott senkit a kapuja előtt állni. Egészen addig ott rostokolt, és nézelődött, amíg dideregni kezdett a hidegtől.
Vacogva bújt vissza az ágyba. Hiábavaló volt a fűtött szoba, és a takaró melege, nem bírta leküzdeni a reszketését. Szinte belülről rázta ez a kíméletlen borzongás, mintha nem is a teste, hanem a lelke fagyott volna át. Egy idő után felült, és apró lüktetésszerű mozdulatokkal elkezdte előre-hátra himbálni magát. „Ó nem, ez nem lehet… ki ez a gonosz… ó nem, ez nem lehet… ki ez a gonosz…” hajtogatta egyre, mint egy végtelen litániát.
Odakinn minden hallgatott. A téli csöndben madár sem pittyent, kocsi sem robogott a falu széli kis zsákutcában. Régebben majdnem minden háznál volt kutya. Messziről jelezték, ha valaki közeledett. Nem lehetett észrevétlen maradni, a figyelő szemük elől elrejtőzni. Már nincsenek kutyák az utcában. Elpusztultak, és nem lett helyettük másik, vagy odaadták másnak őket. Sajnálták a rájuk fordított időt, energiát, törődést. A kertekben nem volt helye a kutyák által kiásott gödröknek, de megkötni sem akarták, mert megszólták már azt, aki nappal láncon tartotta a kutyát – mint régen – a hátsó udvarban.
Nem akart véget érni az éjszaka, nagyon keservesen jött el a reggel. Hanna néni felhívta délelőtt a nagyobbik öccsét telefonon, de amikor elkezdte mesélni, hogy mi történt az éjjel, el sem tudta mondani neki, amit szeretett volna. Kiderült, hogy a két öccse már megbeszélte egymással a nővérük fura hallucinációit az éjszakai csengetésekről, és ahelyett, hogy kiönthette volna a szívét, a testvérétől egy kioktatást kapott:
– Mit akarsz ezekkel az éjszakai csengetésekkel? Már nem az ötvenes évek elejét éljük! Nincsen már ÁVH, hogy éjjel csengessen rá azokra, és hurcolja el őket, akikkel valakinek valami baja volt, és az besúgta, hogy a rendszer ellensége. Különben is kit érdekelne egy öregasszony véleménye a politikáról, vagy bármiről… Addig-addig mondogatod mindenkinek ezeket a dolgokat, amíg rád sütik, hogy bolond vagy, és bezárnak a dilisek közé. Jobb lesz mindenkinek, ha elfelejted ezt az egészet! Ha unatkozol, találj ki valami mást, ami szórakoztatja az embereket!
Az asszony elképedve hallgatta a nagyobbik öccse szóáradatát, és a másik testvérét már fel sem merte hívni. Végül egy délutáni csengetést követő első ijedtség után, Jancsinak öntötte ki a szívét, aki kicsit kapatosan állt a kapuban, és tojást kínált neki eladásra.
Hanna néni behívta a szomszédot, megvette a tojást tőle, megkínálta egy kis borral, bár látszott rajta, hogy már nincs szüksége rá. Azért a bort köszönettel elfogadta, és maga kérdezte:
– Na, mi van? Nyomják még mindig éjjel a csengőjét?
– Képzeld fiam, a múlt éjjel pont éjfélkor csengettek! Hajnalig csak sírtam, meg imádkoztam. El sem tudom gondolni, hogy ki lehet ez a gonosz ember…
Jancsi felhajtotta a bort, megtörölte a kézfejével a száját, kicsit inogva felállt.
– Talán nem is ember. A halál is jöhet magáért. Így figyelmezteti, hogy készüljön fel!
Hanna néni érezte, hogyan lesz az egész teste libabőrös a megrázkódtatástól. Megkövülten állt a konyha közepén. Jancsi megbökte a sapkája szélét, és kiimbolygott a konyhából.
A következő éjszakára Hanna néni begyújtott az utcai szobába. Amikor besötétedett, lekapcsolta a villanyt, és a sötétben, felöltözve odaállt a ritkásan leeresztett redőny mögé. Az utcát nézte. Látta, ahogyan sorban hazatérnek azok a szomszédjai, akik még dolgoztak. A kapuja előtti részt figyelte. Így nem látta, ahogyan az idő múlásával kikapcsolják a tévé készülékeiket, eloltják a villanyokat a házakban. Néha-néha még feltűnt az utcán valaki, de senki nem állt meg az ő kapuja előtt. Egy darabig álldogált, de aztán elfáradt, és egy széket tett az ablak elé, leült. Telt-múlt az idő, de csak egy kutyát látott, ami szimatolva oldalazott a kerítések mentén. Elmúlt éjfél, majd hajnali kettő is, az asszony kicsit elszunnyadt a széken, aztán négy órakor felberregett a csengő. Felpattant a szeme, ott volt az ablaknál, és mégsem látott senkit.
Ettől az éjszakától kezdve Hanna néni a tényleges koránál vagy tíz évvel idősebbnek látszott, a háta meggörbült egy láthatatlan súly alatt. A fejét lehajtotta, a léptei még jobban lelassultak, a keze ügyében mindig volt egy zsebkendő, hogy a könnyező szemeit törölgesse. Minden éjszakai csengetés után egyre rosszabbul nézett ki.
Egyik nap esett egy kis hó, és a mellette lakó asszonnyal, egy időben söpörték az utcán a járdát. Az asszony kedvesen ráköszönt, és megkérdezte tőle: hogy van? Hanna néni gépiesen válaszolta:
– Köszönöm jól!
Azonban a szomszédasszonya a fejét csóválva közeledett.
– Két hete sincsen, hogy beszélgettünk magával, azóta olyan szomorúnak, és gyöngének látom. Talán beteg? Volt a doktor úrnál? Mit mondott? – azzal Annuska, a szomszédasszony, lecövekelt előtte, a seprőjére támaszkodva. Válaszra várt. Hanna néni szeme azonnal könnyes lett, amint az ő nagy bajára gondolt.
– Rosszul alszom mostanában… – motyogta, mert nem akarta, hogy bolondnak nézzék.
– A csengő miatt? – kérdezte Annuska, és Hanna néni szája tátva maradt.
– A Jancsi mondta? – kérdezett vissza.
– Miért nála is csöngetnek éjszakánként? Nekem nem mondta!
Hanna néni semmit sem értett, de Annuska pergő nyelvvel folytatta:
– Ha egyszer elkapja az uram, letöri a kezét, annak a disznónak, aki éjszaka becsöngetget.
– Talán csak álmodja az egészet – bökte ki zavartan Hanna néni. Hinni sem akarta, amit hallott.
– Álmodooom? Mind a ketten egyszerre, a férjemmel, álmodjuk azt, hogy csengetnek? – azzal Annuska vidáman nevetni kezdett.
– Én meg azt hittem, hogy csak nálam szól a csengő éjszakánként…- bátorodott fel Hanna néni, és egy kicsit kihúzta magát, a zsebkendő is visszakerült a zsebébe. Annuska résztvevően nézett rá:
– Fél, ugye? Fél egyedül? Nehogy ki tessék menni, éjjel kaput nyitni, hátha csak erre vár, valami gonosz ember! Tudja mit? Átmegy az uram, aztán kiköti a csengőjét. A miénket is kikötötte, azóta nyugodtan alszunk! A fene sem fog, minden éjjel virrasztani valami hülye miatt! Hamarosan úgy is megtudjuk, hogy ki szórakozik, megvan a tervünk! Cssss! Ez titok! Senkinek egy szót sem az egészről!
Még abban az órában át is küldte a férjét, kikötötni Hanna néni csengőjét. Akiből néhány nap alatt kezdett elszivárogni az életét gúzsba kötő szorongás. Felemelte újra a fejét, kihúzta a hátát, felgyorsultak a léptei, és kíváncsian nézegetett át a kerítésen, várta, hogy mire készülnek a szomszédjai. Ahogy megígérte, nem szólt senkinek az egészről. Sem a testvéreinek, akik letorkollták, sem Jancsinak, aki úgy megrémítette.
Nem kellett sokáig várnia. Néhány nap múlva Annuska átkiabált a kerítésen, és egy rongyot lengetett vidáman:
– Hanna néni! Nézze csak! Itt a csengető nadrágjából egy darab!
Az asszony a korát meghazudtoló fürgeséggel ment oda a kerítéshez, és szemügyre vette a zsákmányt. Kéttenyérnyi zöld terepszínű vászon volt, valahogyan olyan ismerős…

/folyt.köv./