Csengőfrász 2.

Nem kellett sokáig várnia. Néhány nap múlva Annuska átkiabált a kerítésen, és egy rongyot lengetett vidáman:
– Hanna néni! Nézze csak! Itt a csengető nadrágjából egy darab!
Az asszony a korát meghazudtoló fürgeséggel ment oda a kerítéshez, és szemügyre vette a zsákmányt. Kéttenyérnyi zöld terepszínű vászon volt, valahogyan olyan ismerős…
– Hogyan szerezte? Elkapták a csengetőt?
Annuskából kitört a nevetés:
– Nem mi téptük el a nadrágját, bár szívesen megtennénk! A kutyánk.
– Nem is tudtam, hogy van kutyájuk! Sose láttam…
– Ez volt a titkos terv. Elmentünk egy kutya menhelyre, és elhoztunk egy jó kis házőrző kutyust. Nem engedtük ki az udvarra egy darabig, hogy ne lássa senki. Szépen megszoktattuk magunkhoz, meg a házhoz. Szerencsére nem ugatósfajta. Inkább harapós! – nevette el magát újra Annuska. – Esténként kihozta a férjem, hogy szokja az udvart is, az utcára is kivitte kicsit, körbe járták a környéket, hogy visszataláljon, ha kell. A drótkerítést megbontotta a kapu mellett, de nappalra visszahajtotta, hogy ne látsszon. Aztán tegnap éjjel kinn hagytuk a kutyát az udvaron, a kerítést meg elhajtottuk, hogy ki tudjon menni. Most reggel ezzel a darab ronggyal várt minket. Nézze csak, véres a széle! Azt hiszem, jól megharapta az illetőt – azzal jóízűen újra felkacagott, és megsimogatta a mellette ugrándozó fekete-fehér foltos kutyát.
– Be van oltva ez a kutya? – kérdezte Hanna néni.
– Hát persze! Csak nem tetszik képzelni, hogy veszett kutyát tartunk?!
– Jó, jó, csak kérdeztem – motyogta Hanna néni, aki már tudta, hogy honnan olyan ismerős a nadrágdarab.
Ezúttal nappal állt az utcai ablakhoz, a függöny mögé, hogy meggyőződjön az igazáról.
Nehezére esett felzaklatott gondolataiból kigyomlálni a haragot, hogy kitalálhassa mi történt.
Már tudta, hogy miért nem látta éjjel, hogy ki csengetett. Itt minden telek két utcára nyílik. Az illető a másik utcára nyíló, hátsó kapuján mehetett ki, nem azon, ami szemben van az ő ablakával. Aztán került egyet, és feljött az utcájukon az ő kapujáig. Neki csak az ablaka előtt van drótkerítés, amin kilátni, de az udvara másik részén a régi deszkakerítés van, amit a férje csinált, amikor még élt. Annak a takarásában eljöhetett a kapuig, és megnyomhatta a csengőt, aztán visszaszaladt ugyanezen az útvonalon. Visszafelé a szomszédoknál is csengetett…
Eltelt néhány óra, amire meglátta Jancsit. Egy kék munkásnadrág volt rajta, a szokásos terepszínű helyett, és a bal lábára erősen sántított.
Az idős asszony nagyon haragudott Jancsira. A haragja jónak, igaznak, és indokoltnak tűnt, de ha nem áll többé vele szóba, akkor nem tudja meg, hogy miért zaklatta őt éjszakánként.
Még aznap, amikor a férfi sántikálva húzta kifele a szemeteskukát az utcára, Hanna néni fürgén ott termett, ráköszönt, és megkérdezte:
– Látom sántikálsz! Mi történt a lábaddal?
– Fát vágtam, aztán nekipattant egy darab, ahogy hasogattam – motyogta kedvetlenül a szomszéd, földre szegezett szemmel.
– Nocsak, no! Én meg már azt hittem, hogy a csengő harapott meg éjszaka – azzal szúrós szemmel nézte a férfit, aki már iszkolt volna befelé az udvarára, csakhogy Hanna néni elállta beszélgetés közben az útját.
– Tudni akarom, hogy miért csináltad! – mondta a kis öregasszony harciasan. – Jó barátnők voltunk szegény édesanyáddal, amikor még élt. Hányszor vigyáztam rád gyerekkorodban, mindig hoztam neked süteményt, ahányszor csak sütöttem. Én soha teneked rosszat nem tettem! Milyen titkos indulatok rejtőznek benned én ellenem? Miért rémítgettél azokkal az éjszakai csengetésekkel?
Jancsi pálinkával már belülről is alaposan kifertőtlenítette magát, a kutyaharapás okozta ijedelemből, így most belekapaszkodott a kukába, hogy stabilan álljon, és vérágas szemeit ráemelte az asszonyra.
– A háza miatt… – mondta kásás hangon.
– Mit akarsz te az én házammal? Van házad neked is! Nagyobb is, szebb is, újabb is, mint az enyém. Ha halálra ijesztgetsz, akkor sem te örökölnéd az én házamat, vannak énnekem testvéröcséim. Nem is vagy a rokonom!
– Eladnák a maga kis házát a testvérei, olcsón megvehetném… Jó lenne az nekem. Én meg eladnám ezt a nagyot. Maradna pénzem elég, jól élhetnék…
Hanna néni még nem engedte, hogy eluralkodjon rajta a harag.
– Aztán Annuskáék háza is kellene? Azért nyomod náluk is éjjel a csengőt?
– Ja, a románoknál?
– Milyen románoknál? Erdélyi magyarok voltak azok, de már itt élnek harminc éve!
– Hát gondoltam, talán visszamennek Romániába, ha nem érzik itt jól magukat. Minden évben hónapokat töltenek ott, a rokonaiknál, ott is maradhatnának… Nekik is olyan kis házuk van, mint magának, jó lenne nekem az is…
– Te milyen egy rongyember lettél Jancsi! Szegény édesanyád kisírná miattad a két szemét, ha még élne! Szégyelld magadat! Mától fogva nem is akarlak ismerni! Ne is köszönjél, úgy sem fogadom, és ne is gyere énhozzám semmiért! Úgysem engedlek be! Megver az Isten, a gonoszságodért meglátod!
Azzal Hanna néni hátat fordított Jancsinak, és elindult a háza felé. A férfi elengedte a kukát, betámolygott a kapuján, és onnan szólt az asszony után:
– Úgyis elviszi a kaszás, hiába kiabál! Kivárom én aztat…
Az öregasszony egy pillanatra megmerevedett, de aztán mégsem mondott semmit, lenyelte a torkában keletkezett gombócot, és megborzongott. Délután már nem bírta magában tartani a felháborodását. Átment a szomszédba Annuskáékhoz, és elmondta nekik, amit Jancsitól hallott. Együtt szidták a férfit. Hanna néninek jól esett a sorstársai haragja, és vigasztalása. Egészen megnyugodva ment haza, de a csengőt azért úgy hagyta, kikötve.
Úgy egy hónap múlva, reggel a boltba indult, amikor elcsúszott a kapuja előtt az éjjel odafagyott tócsán. Olyan szerencsétlenül esett, hogy a fejét beverte a kerítése betonlábazatába. Mire kiért a mentő, el sem vitte, csak a beállt halált tudta megállapítani az orvos.
A temetésén a fél falu ott volt, a szomszédok is mind. Annuska Jancsit nézte szúrós szemmel, aki egy sírkőnek támaszkodva álldogált, a többiektől távol.
– Még van képe idejönni! – suttogta a férje fülébe. – Nem esett már hetek óta egy szem sem! Az egész utcában nem volt még egy tócsa! Csak pont Hanna kapuja előtt! Gondolom, ki önthette oda azt a vizet éjszaka, amin reggel elcsúszott…
Mire kitavaszodott, Jancsi megvette Hanna néni kis házát. Eladta a sajátját, és egész nap a kocsmában ült a pohárbarátokkal.
A beköltözése utáni első éjszakán szólalt meg először a csengője. Pont éjfélkor hármat csengettek. Mire magára húzta a ruháit és kiment, nem talált senkit a kapu előtt.
Másnap éjfélkor újra hármat csengettek. Káromkodva tépte fel az utcai szoba ablakát, de nem látott senkit odakinn. Délelőtt átkiabált a kerítésen, és kérdőre vonta Annuska férjét:
– Most maguk szórakoznak énvelem? Mit nyomkodják a csengőmet? Azt hiszik, hogy megijedek? Nem vagyon én egy félős vénasszony! Baltával várom a kapuban éjfélkor, úgy vigyázzon! – ordította dühösen.
A szomszédja megvonta a vállát.
– Álljon csak a kapuban egész éjjel, ha úgy tetszik. Akár baltával is. Nekem mindegy. Nem fogunk találkozni, azt elhiheti…
Jancsi beváltotta a fenyegetését, és éjfélkor felöltözve, baltával a kezében állt a kerítés takarásában az udvaron. Amikor éjfélkor az első csengetés kihallatszott a házból, feltépte a kaput, és kirohant az utcára. Nem volt ott senki. Megkövülve állt a kapu előtt, miközben még kétszer hallotta a csengőt szólni odabentről.
Rémülten hátrált vissza a házba, és azonnal a pálinkás üveg után nyúlt. „Szellemek, szellemek csengetnek!” – gondolta. Úgy rázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle a félelmet. „Hanna néni! Hanna néni csenget!” – rémüldözött tovább, amíg eszméletlenre itta magát.
Hiába kötötte ki a csengőt, az másnap is pontban éjfélkor megszólalt. Valaki mindig hármat csengetett. Szinte egész nap megállás nélkül ivott, hol a kocsmában, hol otthon, egyik eszméletlenségtől a másikig.
Hanna néni házát a berendezéssel együtt vette meg. Mindenütt ott volt az asszony keze nyoma a házban, az asszony illata. Részegségében folyton az idős asszonyt vélte látni. Hol az ágyában feküdni, hol a tűzhelye mellett állni, hol a tévéje előtt egy széken üldögélni. Jancsi hol az ágyat, hol a tűzhelyet, hol a székeket aprította fel baltával, és szórta ki a darabjaikat üvöltve az udvarra.
Amikor párhét múlva meglátogatta őt a Pesten élő fia, szinte rá sem ismert az apjára, de az sem őrá. Akkor is holtrészeg volt, és összefüggéstelenül, lihegve a szellemekről zagyvált. Hol tátott szájjal zokogva sírt, hol őrjöngve dühöngött a sivár, szinte üres házban. A fia kihívta az orvost, aki megdöbbent attól, hogy milyen rövid idő alatt lett roncs Jancsiból. Beszállítatta a közeli kórház pszichiátriai osztályának zárt részlegébe.
Másnap korán reggel, amikor még néptelen volt az utca, Annuska férje kiszerelte a csengő nyomógombja mellé beszerelt elektromos egységet, amivel távolról tudta működtetni éjfélkor Jancsi csengőjét, és visszatette a tartalék kulcsot a verandán a virágláda alá. Ezzel ment be néhány hete Jancsihoz, hogy visszakösse a kikötött csengőjét, amikor a férfi a kocsmában időzött. Még Hanna néni mutatta meg neki a tartalék kulcsot annakidején, hátha vele valami baj történik…

VÉGE