Cserebere

Az embernek már csak ez az egy élete volt. Ezzel sem nagyon tudott mit kezdeni. Eldobja-e, vagy jó lesz talán még valaki másnak? Az ócskapiacon minden kelendő, még a használt, sörtehiányos fogkefe is vevőre talál. Így morfondírozott magában, ahogy a falat támasztotta.
Egyszer csak kivált egy alak a szomszédos ház erkélyét tartó kariatidák közül. Megigazította a tógáján a redőket, s ahogy az árnyékát látta, konstatálta, hogy egész jól néz ki. Kár, hogy a saruját reggel letaposta egy köpcös bútorszállító. És még rá is rivallt, hogy miért áll ott olyan bávatagon az útban, mikor neki ezt a dög nehéz Bösendorfert kell a negyedikre felcipelnie. Szerette volna mondani neki, hogy nagyon is látja, meg látott is már nagyon sok mindent, mást sem csinált már ki tudja mióta. Hajaj, ha mesélhetne! De nem szólt. Félt, hogy a köpcös ijedtében kibújik a gurtniból, és akkor a Bösendorfernek annyi. Így hát csak a fal mellett álló emberünkhöz lépett oda, mert félig-meddig a sorstársát vélte benne felfedezni.
− Maga még nem unja?
− De, nagyon – sóhajtott az emberünk, és egyik lábáról áttámaszkodott a másikra. – Mennék is már, meg nem is.
− Menjen csak, ha mennie kell, odaállok én a maga helyére addig. Nekem ezer év annyi, mint magának öt perc.
− Na, öt percnél azért több ideig tart, míg üzletet csinálok. Nem tudom, akad-e egyáltalán valaki, akinek kell ez az agyonhasznált portéka? Mit gondol, ajándékba elfogadják?
− Mutassa! Fordítsa egy kicsit a fény felé! Most a jobb oldalát! Ne, a fogát nem kell! Tudja, ajándék lónak… De egyet mondok, kettő lesz belőle, adja nekem cserébe!
− De hát minek az magának? Nem jobb ott az erkély alatt nyújtózkodnia? Eső nem áztatja, nap nem süti, nem éhes, nem szomjas, nem szakad meg a szíve, ha a kedvese mással hetyeg…
− Jaj, uram! Idejét sem tudom már, hogy mióta állok ott, de élni még egy pillanatig sem éltem. Pedig szeretnék, csak egy kicsit, annyit legalább, amennyi egy emberélet!
Így kívánkozott a szerencsétlen. A nagy izgalomtól vékony hajszálrepedések jelentek meg az arcán. Ez egészen meghatni látszott emberünket.
− Hát, ha annyira akarja, cseréljünk. Csak meg ne bánja majd! Tudja, hogy van: cserebere fogadom…
Aztán az erkély alá lépett, lassan, komótosan elhelyezkedett, és mozdulatlanságba merevedett.