Csillag szállt a Földre (1)

Másnap tovább indultunk, egészen a Tiszáig, Attila birodalmáig. A hunok sátorokban aludtak. Mindegyik sátoron volt valami jelkép. Néhány helyen egyforma jel díszelgett.
Egész Attila palotájáig vonultunk. Különleges volt, hogy a sátorok között egy palota áll. Attilát őrök vették körül. Kroikaze szinte mellette lakott, akárcsak más nagyobb úr, mint például Csáth, Ajád, Agmánd, Agád, Bódog, Gálos, Harkány, Hetéd, Tomaj és Zsadány. Kroikaze nem volt teljesen hun. Akárcsak én, ő is görög származású, régebben rabszolga volt, most már igazi úr, Attila mellett. 12 évesen láttam először a fejedelmet. Kroikaze ment, vitte a hírt, mit feleltek a rómaiak, bár nem tudtam miről van szó. Bementünk a fejedelemhez. Ő épp ült, arca elsőnek kísérteties volt, nem lehetett róla semmit leolvasni, csak azt, hogy ő egy igazi fejedelem. Csak a szeme csillant fel, hogy végre itt vannak a küldöncök. Én nem érdekeltem, egyetlen pillantást vetett rám, majd gazdámra nézett, s láthatatlan lettem a teremben számára.
-Mondj el mindent, ami Rómába történt! – mondta mély, erős hangján. Ez a hang eget-földet rázott, s csak az nem félt tőle, aki már eléggé ismerte. Engem ez a hang igen megrémisztett először, de mégis, valami biztató, bátorító is volt benne, s azt sugallta, ne félj, csak ne hazudj.
-Elmentünk a császárhoz, elvittük a hírt. Úgy láttam megsejtett valamit. – mondta az uram. – Elmondtam neki, hogy csak Galliát támadjuk meg. Ő neki csak a szeme csillant fel, s úgy sejtem, hátba támadnak minket. Ha nem hátba, készülnek valamire. Többet nem mondtak, csak azt, hogy biztosak lehetünk abban, nem fognak támadni.
Majd Kroikaze elhallgatott. Attila intett, mehet a dolgára. Wunder a gazdám lova volt.
-Raikk, vidd a lovat. – szólt a gazdám a szolgának, aki meg akarta fogni a ló szíját, de az ügyesen elrántotta. A csodálatos csődőr még csak két éves, szinte csikó, betöretlen. Úgy hittem, ezt a „csodát” nem fogják betörni soha, pedig milyen jó is lehetne, ha az enyém lenne! De hát, ha ki is képzik, akkor se lenne az enyém a paripa. Biztosan valami főurat illeti, talán Attilát. Néztem, amint Raikk elvezeti a lovat. – Szép, igaz? – vette észre Kroikaze érdeklődésemet a ló iránt.
-Gyönyörű! – feleltem görögül. Még nem tudtam hunul, csak latinul és görögül.
-Hát az. Bár be lehetne törni.
-Az öné?
-Az enyém. Csodálatos ló lenne a csatában. Két év alatt azonban nehéz kiképezni egy lovat. Főleg egy ilyen virgoncat.
-Mindig az öné marad? – kérdeztem nagy érdeklődéssel.
-Ha vad lesz, valószínűleg eladom. – erre lehajtottam a fejem. A gazdám meglátta, s megpróbált nyugtatni. – Nem tarthatunk olyan lovat, amelyik nem vihet a csatába. Ha nem tanulja meg ez a ló a kellő dolgokat, muszáj lesz eladni, ugyanis semmi hasznunk nem lesz belőle. De nyugi, sok szép ló van még itt!
Valóban sok szép ló volt még, de egy sem olyan gyönyörű, mint a fekete paripa. Még Attila Villámja se nézett olyan jól ki a szememben! Pedig az is kecses mén volt! De nekem csak Wunder kellett.
Kroikaze inkább gyermekeként kezelt, mintsem szolgaként. Legalábbis én nem éreztem magam rabnak. Olykor le kellett csutakolnom a lovakat, s elő kellett készítenem uram ruháit, de ezt örömmel tettem. Hamar felfedezte képességeimet is: megláttam a bennem rejlő erőt, s még jobban azt, hogy valamiért mindent könnyen megjegyeztem. Elolvasott előttem bármilyen verset, én azt szóról szóra visszamondtam. Bár hunul még nem tudtam, de azt is csakhamar megtanultam. Ebben a nyelvben láttam valami nagyon szépet, valami újat, valami csodálatosat. Nem értettem, miért is tetszik nekem épp ez a nyelv.
A hunok nem tudtak sok mindent. De Kroikaze fejlett görögként lett ismert. Attila ezért is küldte őt a rómaiakhoz. Én is tőle tanultam mindent. Bár a hunokat nem érdekelte a filozófia, a történelem és egyéb tanulmány, én mindent megtanultam, amit Kroikazénál lehetett.
A nagy fejedelem készült megtámadni Galliát. Én még túl fiatal voltam, hogy harcoljak, ezzel szemben menni akartam. A rabok között éltem, akik sokat meséltek arról, hogy amelyik szolga hadban megfelelő teljesítményt ér el, azt felszabadítják, s akárhova mehet. Mivel a rabok általában görögök vagy rómaiak voltak, ezért mindegyik csak arra vágyott, hogy hazamehessen végre. Engem azonban valami idekötött, fiatalként könnyen felfedeztem a vándorló nép szépségeit. A nagy tudású szolgák barbároknak nevezték a hunokat, azok is voltak, de sokkal jobb itt élni, mint odahaza. Itt nincs adó, se rablás. A fejdelem olykor „egyesül csoportjával”, fatálból és fapohárból iszik. Csak másnál eszik arany készletekből, hogy megmutathassa nagyságát. Nagyra tartottam ezt. Milyen bölcs is Attila. Érzelmet pedig aligha mutat ki. Félelmetes a hangja, ereje mindennél nagyobb, ő legyőzhetetlen!
Ősszel egy idegen ember, római érkezett Attilához. Mindent megnézett, mindent tudni akart. Priskos rétor volt az, s tanulmányozta a hunokat, illetve rengeteg szökött rab érkezett a barbár nép kezébe, akiket vagy keresztre feszítettek, vagy máshogy elbántak vele. Tőlük ne szökjön meg senki! Bár nem értettem, miért kell innen megszökni. Ezek nagyon jól bántak a rabokkal, csak dolgozniuk kellett, de az túlélhető. Ha meg annyira vágynak haza, akkor szabadítsák fel magukat, kerüljenek Attila közelébe, s tegyenek valamit szabadulásukért. Attila minden évben felszabadított egyet rabjai közül, mindig azt, aki megérdemelte. Rengeteg szolgája volt, több mint negyven. De most nagy szüksége van rájuk. Háborúba megy, s kell minden segítség. Hosszan kellett beszélnem Kroikazéval, hogy én is had menjek. Két évünk volt, s így mennem kellett többi fiúval a kiképzésekre. A fiúk 6-7 évesek lehettek, én már 12, s így kicsit lemaradtam, nehezebben ment a tanulás. Hamar meg tanultam lovagolni, s rengeteg taktikát, de a hátrafelé nyilazás nehezemre esett. Először meg kellett tanulnunk megfogni egy nyilat, súlya volt, s azok a fiatalok könnyen emelgették. Arcukon egy seb látszódott, nekik igen nagy örömet jelentett az, hogy már van harcban szerzett sérülésük. Egy ilyen harcosnak jó érzés, ha már megdicsérik sebe miatt.
Én gyorsan tanultam, csak lóháton nem annyira tudtam megtartani a nyilat. Nem azért, mert nem voltam erős, hanem mert ezzel vele kell születni. Én csak egy egyszerű görög voltam. Két év alatt se tanultam meg ezt a taktikát, az ifjabbak tovább folytatták a tanulást, én mentem, kísértem gazdámat. Szinte Attila mellett mentünk mindig. Ő Villámot lovagolta, hűséges és gyönyörű lovát, nekem egy pej ló maradt, Wunder még nem jöhetett, hiszen belovagolatlan volt még. A fejedelem oly kecsesen ült paripáján, semelyik hunt, soha embert nem láttam még úgy ülni lovon, csak egyet még. Hosszú út állt előttünk, mindenhol ellenség. Egyszer egy falunál asszonyt láttunk gyermekével menekülni. Egy püspök jelent meg Attila előtt, s azt kérdezte, latinul:
-Ki vagy te, aki trónokat igázol le? Honnan van ez a nagy hatalmad? Ki bízta rád, hogy a világot fölforgasd? – nem félt egyáltalán Attilától, de mindenki hallgatott, senki se mert szólalni, mindenki várta a választ. Az egyik tolmács épp leakarta fordítani a kérdéseket, mikor Attila felel:
-Ego sum Attila, flagellum Dei. (Attila vagyok, Isten ostora.)
Attila tudott latinul. Ez mindenkit meglepett, csak a püspök gondolkozott, majd így felelt:
-Ha tényleg Isten küldött, nem tehetek semmit ellened. Végezd a dolgod.
Majd beengedett minket. A fejedelem megparancsolta, hogy senkit sem bánthatnak, annyit kaphatnak, amennyi kell, majd a püspökhöz szólt, latinul:
-Gyere velünk, kísérd utunkat.
A püspök szívesen kísérte Attilát, de mielőtt indultak volna, egy szolgáját az asszonyért és gyermekért küldötte, a püspökkel együtt. A nő egy tónál volt, s így szólt:
-Ne bántsatok, szegény vagyok. Vigyetek el rabnak engem, fiamat kíméljétek.
-Ne félj, nem ártanak. – felelte a püspök. – Nincs szándékukban gyilkolni. Gyere vissza, a királyuk hívat.
A nő félve, de bízott a püspökben, s visszajöttek Attilához. A fejedelemnek esébe sem volt bántani őket. Szólt kincstárosának, hogy adjon az asszonynak 300 aranyat. Aranyuk a hunoknak és a rómaiaknak megegyezett, hiszen miközben áthaladnak ezeken a városokon, minden házban betérnek, s elviszik, a vihetőt, ami a hadba kell.
-Áldott legyen az ég, hogy egy ilyen jó ember érkezett, mint Attila. – nézett a püspök a fejedelemre. Az asszony is hálásan nézett rá, megköszönt mindent neki. Indultunk volna, mikor egy véres szolga érkezik Attilához, s azt mondja:
-Baj van, nagyuram! A hadsereg végét megtámadták a rómaiak. Rengetegen vannak, hátulról támadnak. Minél előbb indulnunk kell!
S tovább indultunk Gallia felé, gyorsabban haladtunk, mint eddig.