Csillag szállt a Földre (10)

10 évig maradtunk Scytiába. A székelyeket többé nem merte senki megtámadni. Csaba szeretett volna visszamenni, de nem mehettünk, mert tudtuk, elveszünk. Így Csaba úgy döntött, megkeresi őshazánkat, és az ott maradt népeket a Kárpát-medencébe vezeti, hogy ott élhessenek, a magyarokat. Hosszú utazás vette kezdetét, és néha harcolnunk is kellett. Majd hosszú vándorlás után megtaláltuk a magyarokat.
Sereget akartunk gyűjteni, hogy visszafoglaljuk hazánkat, segítsünk a székelyeknek. Csaba fejedelem beszélt fejedelmükkel, de ő úgy döntött, nem támadja meg a régi hun területet. Nem tudtunk mit csinálni, Csaba pedig vissza szeretett volna menni. Mindenki rosszul érezte magát, mert fejedelmünk nem látott reményt. De én valamit láttam…
-Uram, fejedelmem, talán később újra a magyaroké lesz a hegyekkel körülvett föld. – mondtam később Csaba fejedelemnek.
-Hogy érted, Hümén? – kérdezte Csaba.
-Úgy, hogy ezeket a magyarokat üldözi a kelet. Nyugat fele haladnak, a hunok volt földje felé. Ha meglátják milyen jól védhető, elfoglalják. A magyarok olyan jó harcosok, mint a hunok. A nyugatiak nem értenek így a kard forgatáshoz. Jobb a taktikánk.
-Ha a székelyek kibírják háromszáz évig, akkor nem lesz baj. De én már soha nem költözhetek vissza.
-Mind haza vágyunk. S lélekben mind ott vagyunk.
Nem válaszolt.
Wunder készen állt az induláshoz. Nem volt kedve itt maradni. S én is valahova máshova vágytam. Valahova, ahol minden rendben lenne.
Felszálltam lovamra, s elindultam keletre. Nem akartam nyugatra menni, mert féltem nem állnék meg.
Hosszan vágtáztam lovammal, mígnem egy folyó került utunkba. Eszembe jutott a Tisza… és két lány. Az egyikre tisztán emlékeztem, a másikat azonban már csak homályosan láttam. Mintha álmodtam volna… bár ne lett volna álom…
Leszálltam a lóról, s az Urál közelébe mentem. Ismertem, sokat hallottam már róla a magyaroktól. Mi lehet a különbség a magyar és a hun között? A taktikánk ugyanaz. Talán az, hogy a hunok korábban érkeztek a Kárpát-medencébe. Ők meg itt maradtak, s csak a keletiek nyomják visszafele őket. Egyszer talán el fognak jutni a székelyekig. Vajon mi fog történni? A székelyek még élni fognak? A magyarok majd megismerik e őket? Hogy közös őseik voltak? S mikor jutnak el odáig a magyarok? Meddig tart ez az egész?
Ahogy így gondolkoztam, észre se vettem, hogy más is érkezett az Urál partjára.
Fekete lovam megbökött. Hátra néztem, s akkor megpillantottam a lányt, akiről azt hittem, csak álom volt. Hófehér ruhában érkezett, alatta egy gyönyörű fehér ló. Most már jobban láttam. A haja is szőke volt, kék szeme csillogott. Mintha egy angyalt láttam volna.
Mellette Samari sétált, lehajtott fejjel. Nem értettem, ő mindig olyan boldog volt.
Ahogy közeledett, Wunder egyre jobban idegeskedett. Nem értettem, mi baja van. megfogtam kantárát, s próbáltam megnyugtatni. De nem nyugodott meg. Az angyal pedig közeledett.
-Ki vagy te, fiatal vitéz? – kérdezte vékony, gyenge hangon. Hangja zene volt az ember füleinek. Egyre jobban hasonlított egy angyalhoz.
-Hümén vagyok, Csaba fejedelem csapatába tartozom. Hun vagyok nyugatról.
-Hány éves vagy?
-Huszonhárom, nagyságos asszony. – válaszoltam, bár nem voltam biztos magamban. Nem számoltam, hány éves vagyok. Annyi amennyi.
-Akkor te még fiatal vagy. – mondta. – Nemes vitéz, mit keresel itt?
-Idejöttem, hogy körülnézzek. Meg kell ismernünk a helyet.
-Ez a hely nem sokára más népé lesz, nem a magyaroké.
-A magyarok erősek, nem fogják itt hagyni a területet harc nélkül.
-Akkor majd el fognak pusztulni! – mondta haraggal hangjában. Mintha morogna. Nem értettem, mi lehet a baja. Samari végig csendben, lehajtott fejjel hallgatta a beszélgetést, a lovam pedig húzogatta a szárat kezemben. Ideges volt a nő közelében.
-Épp ezért jött ide a fejedelem, hogy rávegye a magyart, ne maradjék itt.
-Hol van a fejedelmed?
-A táborban van ő is, ahogy a többiek.
-Te miért vagy itt?
-Gondoltam, nem árt megismerni ezt a helyet.
-Hamarosan a hunoknak is vissza kell menniük, ahonnan jöttek. Jobb, ha vigyázol magadra. – majd megfordult és elindult. Samari itt maradt. Az Urálhoz ment, továbbra is lehajtotta fejét. Én felszálltam lovamra, hogy a hölgy után menjek, de Wunder Samarihoz vitt.
-Wunder, gyere már! – szóltam rá.
-Szia, Hümén! – köszönt, de csak a folyót nézte.
-Szia! – köszöntem vissza, bár talán érződött egy kicsit a hidegség, ami a lovam miatt volt.
-Ne mondj el mindent Emíliának.
-Miért? – kérdeztem, de nem válaszolt.
-Szóval nem vetted észre. – mondta kis várakozás után.
-Mégis mit? – szálltam le lovamról, s leültem mellé.
-Még Wunder reakcióját se láttad? Hogy lehetsz ilyen vak?
-Nem tudom, mi történt Wunderrel akkor.
-El kell tűnnöd innen! – felállt, s elindult. Én is utána mentem.
-Mért kellene?
-Jobb, ha eltűnsz innen minél előbb.
-Mért nem válaszolsz? Mit tudsz? Mért kellene eltűnnöm? – de már nem válaszolt. Futni kezdett, s én nem akartam megállítani. Visszamentem Wunderhez, s lassan elindultunk.
-Találkoztál Emíliával? – kérdeztem Csabától.
-Igen. Honnan ismered?
-Az Urál partján beszélgettünk.
-Jobban jársz, ha elkerülöd.
-Miért?
-Szóval nem mondta.
-Mégis mit?
-Hümén, te voltál és vagy a legjobb barátom. Ezért megkérlek, hogy holnap távozz.
-Mégis, miért?
-Ne kérdezd. Csak menj vissza nyugatra, a székelyekhez, és ne térj vissza. Bármit hallasz, bárkiről is, ne fordulj meg, s nem menj tovább a volt birodalomnál. Hallgass rám, hűséges barátom, Kroikaze fia, te ifjú görög harcos. Nem parancsolom, de jobb, ha hallgatsz rám.
-Uram, hallgatok rád, de csak mert ön a fejedelem. De mint barát, a szívem idehúzz.
-Tudom, Hümén. S mert a barátom vagy, ezért veled küldöm Samarit is. vigyázz rá, és becsüld meg.
-Igen is, uram.
-Még holnap távozz, mielőtt a nap lemenne. De még mielőtt elbúcsúznánk, adok valamit. – egy ládából egy gondosan becsomagolt eszközt nyújtott át. Hosszú volt, nem túl magas, s vékony. – Ne nyisd ki, csak akkor, mikor úgy érzed, szükséged van rá. Egyetlen egyszer használhatod, majd dobd a Tiszába, oda, ahol egykor Attila letáborozott. Vigyázz magadra, Enegrád!
-De ön is vigyázzon magára. – mondtam kicsit megzavarodva. Összetévesztett valakivel?

Elindultam, hogy összepakoljak. Nem volt sok mindenem. De az nagyon feltűnt nekem, ahogy Wundert viselkedett. Végig feszült volt, s nyugat felé szeretett volna menni, minél előbb.
Másnap még kilovagolt az Urálhoz, hogy lovam megitassam. De Wunder csak idegeskedett, s orron köpte ki a vizet.
-Mi az Wunder? Mi bajod a vízzel. – alkonyodott már akkor. A folyó északról délre folyt. Előbb délre néztem körül, mi baj lehet a folyóval. Majd északra. Láttam, hogy valami van a víz felszínén, megakadva, s odavágtattam. Krone volt az, egy hun vezér. Nem értettem. Megölték, vagy úszott, és úgy halt meg. Beúsztam érte, s kihúztam testét a partra. Keze összevolt szorítva, s mintha valami lett volna a kezébe. Erősen szorított egy fehér szövetet kezében, alatta pedig egy papír volt, rá ez írva: „Nincs vége még, fejedelem, a székelynek is vége leszen.”
Krone testét gyorsan még a tábor közelébe vittem, majd megkerestem Samarit. Felültettem a lóra és elindultak. Siettem, mert nem tetszett az üzenet.

Samari nem szólalt meg az úton, hosszú ideig. Csak miután megtettek az út ¾ részét.
-Enegrád, örülök, hogy itt vagy.
-Ezt hogy érted?
-Nem tudom, mi történik ott. Igaz?
-Nem! De szeretném megtudni.
-Nem lehet.
-Rendben, addig nem megyünk tovább. – mondtam, s megállítottam lovam. Ő már fele olyan feszült nem volt, mint keleten.
-Ne csináld ezt, Enegrád!
-Miért hívsz Enegrádnak, Samari? Egyedül Csaba fejedelem nevezett így.
-De nem tudom, miért, igaz?
-Nem.
-Emília szellem, Enegrád.
-Tessék?
-Emília egy gonosz szellem, aki Attila halála után változott azzá. Ő lett volna Ildikó után a felesége, s mivel meghalt, ezért a hunokat okolja. Meg akarja ölni mindet, egyesével vagy sorban, s ő maga elpusztíthatatlan. Mindig gyászol, fehérben van, akár a szellem, ő is elfehéredett már.
-Samari, ez butaság. Ő is ember, nem léteznek szellemek.
-Valóban nem, de ügyesen tudja befolyásolni az embereket szépségével, majd gonoszságával elpusztítja őket. Csak az állatok és a figyelmes emberek veszik észre valóját. Csaba is azért küldött el téged, mert te vagy a legjobb barátja, és tudja, hogy meg tudod védeni a székelyeket. És azért, mert Emília már téged is kiszemelt, mert te is ismerted Attilát.
-Hogy mi?
-Jól hallottad, Enegrád. Ez a név megvéd téged mindörökre. Ha a Hümén nevet, vagy akár az Agenort használod, megtalál téged.
-Samari, vissza kell fordulnunk.
-Nem lehet. Csaba sose bocsájtaná meg neked, ha magukra hagynád a székelyeket. Ha a nyugatiak meg tudják, hogy nem tért vissza egy hun sem, akkor támadást indítanak. Te vagy az a hun, akit Csaba visszaküldött ellenőrizni. Nem hagyhatod a székelyeket, az utolsó hunokat kipusztulni. Hamarosan a magyarok is visszatérnek. Ők nem ismerték oly jól Attilát, ezért Emília nem bántja majd őket.

Nem tudtam mit mondani. Vissza akartam menni, és harcolni. De már tudtam, hogy Csaba fejedelem, mégsem tanácsként gondolta azt, hogy távozzak, hanem parancsként. Ha visszatérnék, az utolsó hun is elveszne, majd a székelyeket pusztítanák el.

Nem sokat változott a régi haza, bár kicsit vissza volt szorítva a székely. Más nép foglalta el a Kárpát-medencét.
-Egy hun tért vissza! – hallottam a kiabálásokat. Majd odafutott elém egy férfi, s átölelte lábamat.
-Ó, te hun, mily öröm látni téged! Jó hírt hoztál? Vagy talán rosszat? Egyedül jöttetek, vagy többen is vagytok?
-Egyedül jöttünk, rossz hírt hoztam. A nevem Hümén Enegrád, az egyik hun vezér Csaba fejedelem csapataiból. A hunok nem térnek vissza, csak a magyarok, kik keleten laknak, az Urálnál. Hosszú idő, míg ide érnek, de várjátok türelemmel. Hunok nem lesznek velük, ők ott maradnak.
-És Csaba?
-Szíve idehúzza, de maradnia kell, mert csak így jönnek a magyarok. Sokkal nagyobb nép az, mint a hun, ők majd visszafoglalják hazánkat.
-És ön, Enegrád? Maradni fog?
-Maradok, amíg lehet. – válaszoltam. A székelyek elláttak mindennel: étellel, itallal, szállással.

10 hét múlva

Elvettem Samarit feleségemül. Rendes és okos lány volt ő valójában. Rájöttem, hogy eleinte csak Emília vette el az eszem, és az, hogy szolgaként tekintettem rá, mikor régebben én se voltam más. És ha nem Kroikazéhoz kerülök, az is maradok. Nem tanultam volna meg írni, olvasni, küzdeni. Nem beszélhettem volna Attilával, nem találkozhattam volna Csabával. Talán még ellene kellett volna harcolnom.

-Hümén! Hümén! – jött oda hozzám Samari az egyik borús napon.
-Mi az? – kérdeztem tőle.
-El kell tűnnöd! Most azonnal! – mondta idegesen, féltően.
-Ugyan miért?
-Eljött érted is… eljött…
-Ki? – nem igazán értettem.
-Emília… – ekkor azonban minden világossá vált. Ahelyett, hogy menekültem volna, földbe gyökerezett a lábam. Egy nő, aki eljutott idáig. Lehetetlenség! Ki ő? Miféle gonosz szellem szállta meg? Miért ilyen kitartó? Mit követtem ellene? Nem. Nem én miattam jön, hanem a székelyek miatt. Az utolsó hunok miatt. Itt kel maradnom, és megvédenem őket, Csaba királyfi nevében…
-Menj, Hümén! – szakította félbe gondolataimat Samari.
-Nem lehet. Itt kell maradnom. Ezért küldött ide Csaba.
-Akkor egy egész sereget küldött volna!
-Ugyan már, Samari! Ott hagyta harcosait, hátha le tudják győzni az ellenük jövő keletieket, s engem ideküldött, ha mégis tovább jutnának.
-Emília egyedül jön. És nem egyenesen ide. Nyugatra megy először.
-Meg kell akadályoznunk. Te maradj itt. – lovamért és felszerelésemért futottam. A gyönyörű ezüst kardom, melyre az volt vésve: „Hümén”, még mindig tökéletes állapotban volt. mintha soha nem használtam volna. Pedig minden harcban több ember mellkasa érezte élességét. Öreg pajzsom, melyen két kard és egy kereszt állt, tiszta és karcolás mentesen csillogott. Pedig ezzel is, mennyiszer kivédtem már nyíl, dárda és kard csapást. S még mindig sértetlen volt. Majd eszembe jutott Csaba csomagja is. Kibontottam. Egy kard volt benne. Egy különleges kard, amit ezer közül felismertem volna. S minden világos lett előttem. Valójában azért jön Emília, hogy megszerezze ezt a kardot. S azért küldött engem Csaba, mert bennem megbízik. Én sose adnám oda másnak, és kérésére, miután befejezem ezt az ügyet, a kardot a Tiszába dobom. Jó helye lesz ott. Igen…

Elindultam hát délre, mert hírforrásunk szerint, délről kerüli meg Emília a székelyeket. Jobb oldalamon a különleges kard, bal oldalamon saját kardom feküdt.
Utol is értem a lányt. De nem volt egyedül. Három erős, képzett keleti lovagolt vele. Nem riadtam vissza, eléjük vágtattam. Mikor meglátott, azonnal rám uszította katonáit. Előhúztam ezüst kardom, s az elsővel azonnal végeztem. A másik kettő két oldalról támadott. Gyorsan leugrottam lovamról, hogy könnyebb legyen mozognom. Elsőnek a lovat szúrtam le, régi hun szokás szerint, s így könnyebb volt végeznem velük. Az egyiket sikeresen a földre terítettem. Már csak egy maradt. Egy óriás volt ez is. Eszembe jutott a régi emlék, mikor egy óriással küzdöttem Csaba és Kroikaze oldalán. S míg én ezzel a veszélyes harcossal foglalkoztam, addig az egyetlen, akire nem figyeltem, egy íjat vett elő, s eltalált. Az óriás felemelt, s eldobott. Kardom és pajzsom kiesett kezemből. A nyíl a hátam közepén szinte elérhetetlen volt. sokéig küszködtem kihúzással. Az óriás előttem elmosolyodott. Valami fura nyelven kezdett beszélni. Gondolom, azt mondta: „Itt a vég, barátom”. De nem voltam benne biztos. Ekkor előhúztam a bársony hüvelyből a kardot. Életembe először láttam ilyen közelről, életemben először fogtam arany markolatát. S ekkor, mintha az ég megnyílt volna, mintha a föld ketté hasadt volna, éreztem, hogy minden erő velem van, hogy eltölt a hatalom, és a győzelem. Minden fájdalmamat elfeledve az óriásba szúrtam a kardot. Emíliára néztem véres szemekkel. Láttam, amint ijedt arccal előhúz még egy nyilat, s készen áll lőni. El is lőtte, azonban n elugrottam, és kettévágtam a nyilat. Majd elhajítottam kardomat, ami egyenesen a nő bal mellkasán landolt. Ereje se volt már kihúzni. Ekkor viszont felébredtem. Nem akartam megölni. Egy hun sosem öl nőket. Attila és Csaba megtiltotta. S én megtettem.
Hívogatott a kard, hogy újra fogjam kezembe, hogy újra öljek és öljek, de nem akartam. Most meglenne a lehetőségem hatalmat szerezni. De én nem szeretnék. Én nyugodtan akarok meghalni.
Majd újra belém hasított a fájdalom. Mennem kellett. Visszatettem a kardot hüvelyébe, majd felültem Wunderre. Először a Tiszához mentem. Lemostam sebeim. Előhúztam a gyönyörű kardot. Hívogatott és csalogatott. Most már tudtam, miért ily erősek a hun fejedelmek. Hogy miért volt ennyire erős Attila és Csaba. Óriási erő kell a kard uralásához. Mert ha nem uraljuk, ő ural minket. Visszatettem a kardot a hüvelybe, majd a Tiszába dobtam. Ott, ahol Attilát temették el. A víz megremegett, s láttam Attila képét. Majd Csabáét. Körülötte ott voltak korábbi társaim. Mind mutogattak, hogy menjek velük. De Csaba mozdulatlanul állt. Mosolygott, és bólintott. Tudtam, mit akar jelenteni ez.
Visszamentem Samarihoz.
-Hümén! Hümén… – szaladt hozzám és átölelt. Fél kézzel én is átöleltem.
-Nincs sok időm hátra.
-Ezt hogy érted.
-Úgy, ahogy gondolod. – válaszoltam.

Senki se tudta valójában, hogy mi történt, csak én. Csak én tudtam, hogy nincs többé hun fejedelem, s a kard, amely egykor Attiláé volt, az elveszett, s csak a túlvilági szellemeken múlik, hogy visszakapják e valaha a hunok ágai, a székelyek és a magyarok.