Csillag szállt a Földre (2)

Hát megérkeztünk. Gallia előtt álltunk. Hátunk mögött a Római Birodalom. Én nem mehettem a hadba. A csatatértől messzebb volt a tábor. Attila a hosszú sor előtt végig lovagolt, s mindegyik csoporthoz mondott pár biztató szót. A sor oly hosszú volt, a gazdám pedig a közepénél lehetett valahol. Még ott voltam mellette, s néztem a tért, néztem, hogy körülbelül hol fognak összeütközni. A gallok nem támadtak, s még a hunok is csak vártak és vártak. Nekem el kellett hagynom gazdámat. Délelőtt a nap a hunok szemébe sütött, s csak délután volt jó támadni. Attila támadt először, délután, talán azért is, mert már beérték a rómaiak a sereg végét. Először elintézi a gallokat, majd a rómaiakat is leigázza. A papok rosszat jósoltak a fejedelemnek, bár a hunok bíztak benne: ő nem veszíthet. Én nem rég kerültem oda, nem tudtam, milyen jó harcos Attila. Sokan azt állították, hogy kezében van Isten kardja. Hadba nem ment a püspök és pár táltos pap. Illetve még pár szolga, ők várták vissza gazdáikat, s készültek a sebesültekre. Én néztem a csatát, néztem, amint a hunok egyre előrébb és előrébb járnak. Szorítják visszafele a gallokat, s csapataikat, ugyanis ők mindenkit összeszedtek, mindenkit a hunok ellen fordítottak.
Este fordult vissza a két csapat, bár nehezen hagyták ott a harcot. De muszáj volt, hiszen a sötétben nem lehet megkülönböztetni társat és ellenséget. Kroikaze túlélte a küzdelmet, bár jó pár sérülést összeszedett. Ez azonban a hunokat nem zavarta, nagy öröm nekik, hogy harcolhatnak, s megmutathatják Attilának, milyen erősek is. De hiába, Attila kardja volt mind közül a legvéresebb. Mennyire félemlíthette meg a nyugati hatalmakat? Másnap ismét támadtunk, de a rómaiak már a hátunkban voltak. Csapataink vesztettek. A csapatok Troyes előtt 5 mérföldre a catalaunumi csatában mérték össze erejüket.
A mi csapatunk felét a hunok alkották, felét a vazallusok (osztrogók, gepidák, frankok, burgundok, herulok, skirek, longobárdok). A rómaiak szövetségesei fele-fele arányban rómaiak, frankok, burgundok, vizigótok, s néhány ezer alán (az alánok a csata kezdése után elmenekültek).
A csata kora délután kezdődött. A hunok eleinte jól haladtak, majd hirtelen egyik fél se tudott előrébb jutni. Az alánok elmenekültek, az osztrogótok a vizigótokat támadták meg. Herulok, skirek és longobárdok csak pár százan harcoltak, nem sokat értek velük. A frankok frankok ellen, burgundok burgundokkal szemben, a hunok pedig a rómaiak ellen harcoltak leginkább. A képességek szinte egyformának tűntek. Az osztrogótok sikeresen harcoltak, de alkonyatkor fordulat történt. A vizigótok leigázták az osztrogótokat, s bekerítették Attila csapatait. Aetius, a rómaiak vezére, hadvezérből politikus lett, s hagyott menekülni minket. Fejedelmünk sokáig csapdára gyanakodott, de kémeink nem találtak semmit, így üldözés nélkül a Rajnáig vonultunk, s végül teljesen visszamentünk a Tiszáig. A püspök ott maradt, neki ott volt a hazája. Bár veszítettünk, a Nyugati Birodalom retteget tőlünk, ettől a csatától kezdve. Alig tértünk haza, Attila már a Keletrómai Birodalom megtámadását szervezte. A csatában óriási zsákmányra tettünk szert, s elkezdődött a válogatás. A nagy fejedelemnek rengeteg szolgája veszett el a harcban, volt, akik pestisben haltak meg. A gazdám kölcsön adott Attilának, válogassak én is. Minden főúrnak oda kellett adnia legjobb rabját, s Kroikazénak én volt a legjobb és legkedvesebb szolgája. Nekem egyszerű feladatokat adtak, pedig én szívesen elvégeztem volna a nehéz munkákat is. Egy öreg hunt bízott meg Attila, hogy ő válogassa a kincseket, s az értéktelen dolgokat. Azonban annak fogalma se volt, hogy mi mennyit ér, s rengeteg értékes dolgot értéktelennek tett. Ezen a szolgák jót nevettek, én is tanú voltam ebben.
– Hogy a kutyaegyén még bennétek! Hád rajtám nevettek é? – mondta, szinte alig volt fogva, beszélni se tudott már. – Mit kípzelték? Így kinévétni az öregit! Majd ádok én nektek! – s kirántotta a mellette álló hun kardját, s nekünk rontott. A kiabálásra Attila lépett elő.
– Mi a gond, Suhar? – nézett az öregre.
– Ki névétnék ezök a hasztalánök! – válaszolt égő szemekkel. Mi csak hallgattunk, nem válaszoltunk, a rabok rá se mertek nézni Attilára.
– Hát így volt ez? – fordított a fejét ránk Attila.
– Uram, királyom! – vettem a bátorságot, s én szólaltam meg. 15 éves voltam akkor már. – Mi nem az öreget nevessük. Csak azért nevetünk, mert ez olyan dolgokat értéktelennek vesz, ami megér 100 aranyat is…
– Értesz hozzá, fiú?
– Értek.
– Akkor segíthetsz a válogatásban! – mondta kedvesen, majd Suhar fele nézett. – Ha téged nevetnek, nyugodtan elintézheted őket.
Majd elment, s a szolgák megkönnyebbültek, s csendben folytatták tovább dolgukat. Én meg válogattam. Miután ez is meg volt, elmehettem Kroikazéhoz, vissza.
-Ej, hallom bátorkodott valaki, megszólalni! – mondta frissen gazdám. – Hát miért nem mondtad, hogy te ennyire bátor vagy? Még a csatába is jöhettél volna!
-Én csak az igazat mondtam.
-Jól tetted, fiam. Attila azt akarja, hogy szolgálj neki 2 nap. Próbára akar tenni.
-Engem tehet. Ha engedsz, én megyek.
-Jól van, holnap mehetsz, Agenor.
Nem tudtam, mi vár rám, hát türelmesnek kellett lennem. Holnap leszek épp 16.
Másnap elmentem Attilához.
-Te vagy az, aki kiállt szolgáim mellett? – kérdezte Attila, miután meglátott.
-Én. – feleltem kicsit félénken.
-Hogy hívnak?
-Agenor.
-Római vagy?
-Görög.
-Hány éves vagy?
-Épp 16.
-Mit gondolsz birodalmamról?
-Jobb már nem is lehetne. – a kérdés meglepett, s nem tudtam, mit mondhatnék. Nekem tetszett, de aligha tudtam volna túl sokat mondani, hisz alig négy éve vagyok itt.
-Mit csinálnál, ha felszabadítanálak?
-Elmennék hun harcosnak. – feleltem büszkén. Attila nem kérdezett többet. Arca, mint mindig, szigorúan nézett rám, hangja már nem annyira félelmetes. Csak a szeme… a szeme volt olyan kedves. Mellette kellett lennem, egész nap. Este se mehettem haza. Azonban az nap különös dolog történt. Hallottunk egy női sikoltást, majd láttam, amint pár főúr a haját tépdesi és arcát vagdossa. És azt kiabálják:
-Ez nem lehet! Ez nem lehet igaz!
Majd Kroikaze jött hozzám.
-Haza kell jönnöd. – mondta sürgetősen.
-Miért? – kérdeztem meglepődve, hiszen még van egy napom.
-Attila… Attila meghalt. – oly nagy nehezen tudta ezt kimondani, vagy nagy nehezen tudtam meghallani, vagy talán mindkettő: de nem akartuk elhinni. Nem halhatott meg. De végülis minden jel arra utalt: Attila fejedelem, Isten ostora, kinek kezében Isten kardja, meghalt.