Csillagfényes éjszaka

Minden este ugyanazt az útvonalat járta be a bolt és a park között, amely az éjszakai szállásául szolgáló bokrot rejtette. Minden este ugyanaz az út, ugyanaz a történet. Sokan mentek el mellette. Ő pedig mesélt mindenkinek, aki meghallgatta, aki figyelt rá. Volt, aki bolondozását félreértve kinevette. Volt, aki messzire kerülte vagy undorodva fordult el megsárgult arca, zsíros szakálla, alkoholtól homályos, titkokat rejtő tekintete elől. Olyan is akadt, aki észre sem vette. Az öreg nem zavartatta magát. Papírzacskóba csomagolt, olcsó piáját ölelgetve, rongyos ruháiban mesélt mindenkinek. Mesélt a csillagokról, a misztériumról, amiket sohasem sikerült megfejtenie. De legfőképpen magának mesélt. Évről-évre ugyanazt a mesét mondta, éjszakákon keresztül.
Valaha professzor volt a közeli egyetemen. Csillagászatot tanított. Mindig is elkápráztatták az égbolt ragyogó fényei, a titkok, amiket az éjszaka magában rejt. Boldog volt, azt hitte örökre így marad. De tévedett. A felesége halála után kezdett el inni. Eleinte csak egy-egy pohárral munka után, hogy ne legyen olyan magányos otthon, az üres házban. Nem tűnt komolynak. Azt gondolta, kordában tudja tartani. Az évek múlásával észrevétlenül tűntek el a barátok mellőle, hagyták cserben, mint ősszel a fa levelei az ágakat. Csendben, lassan magára maradt. Míg végül mindent elvesztve az utcán találta magát. És ennek már több mint öt éve.
Szociális munkások jöttek, önkéntesek mentek, de soha senkinek nem sikerült az öreget fedél alá csalnia. Otthonról, menhelyről hallani sem akart. A csillagok alatt érezte magát otthon, a fák és a bokrok adtak neki éjszakára szállást, védték a melegtől, óvták a hidegtől. És még sosem csalták meg, sosem hagyták cserben.
A hűvös őszi szél felkavarta mellette az avart. Elmosolyodott. A bokor alatt összegyűlt, zizegősre keményedett levelek szolgáltak puha ágyként, a bokor ágainak árnyéka töltötte be a takaró szerepét. Elhelyezkedett megvetett vánkosán és felnézett az égre. Szerette az őszi égbolt csillagképeit. A Cassiopeat, a Cefeuszt és az Algenibet. Hányszor mesélt feleségének róluk mitikus történeteket, miközben házuk teraszán takaróba bugyolálva egy üveg finom vörösbort szopogattak.
Egy könnycsepp fut végig barázdált arcán. Minden este eszébe jutnak azok az idők. Minden éjszakával jobban hiányoztak neki az elmúlt évek, a felesége, az élete, amelyet már rég csak emlékeiben élt. Minden este elmondta a csillagoknak, hogy felkészült. Már nagyon régóta készen áll az útra. Hogy közéjük tartozzon ő is.
Kikortyolta az utolsó cseppet az üvegből. Elmotyogott egy „boldog születésnapot” az ég felé. Aztán életében utoljára, a faleveleken fekve, megszámolta az égen a csillagokat…