Csodáim…IV. A Gyertyaláng

Kábultan ébredt. Érezte a hűvösséget, ismét eljött az este, az idő múlása nem tűnt fel. Átaludta az egész napot, viharos álmok zaklatták, összefüggéstelen képek zuhantak párnájára, nem alvás volt ez, inkább vergődés, megbénult mozdulatlanság, elbújás a valóság elől a puha, meleg takaró alá. Fájdalom uralkodott lelkében, képtelen volt felkelni az ágyból. A szembesülés olyan kegyetlen erővel birtokolta minden porcikáját, hogy fájt az egész teste. Várta – eszeveszettül várta, mikor múlik el ez a borzalmasan sanyargató érzés, mi a bensőjét marcangolja már hónapok óta. A valóság hideg szele járta át lelkét. Pedig a kandallóban serénykedett a tűz, mégis hideget érzett.

Óriási hópelyhek kezdték el táncukat odakinn. Halk huppanásukat a nő azonnal észlelte. A szállingózás zaja kedvesen furakodott be a szobába. Mindig is imádta az esti hóesést. A hófehér lepel a tájnak védelmet ad, ahogy dunnaként belepi a sok fázó növényt, didergő bokrokat, csupasz elárvult fákat. Ahogy a lámpák fénye megcsillant subáján, enyhe sárga árnyalatok cikáztak a levegőben, s a fehér a sárgával egyesülve magasztos, ünnepi varázst idézett meg. E hangulat erőt adott neki, s odacsalogatta az ablakhoz, odaszorította az üveghez az orrát, mint kislánykorában, s hosszan kinézett a messzeségbe. Mesebeli látvány fogadta. Minden fa és bokor szűzi fehér köntösben pompázott. Méltóság áradt szét a természetben, s e magasztos pillanat a tájra két kézzel osztotta az áhítatot. Virgonc boldogság bújt szívébe, gyönyörködött a pelyhek ugrándozásában.

Amikor ilyen gyöngédséget érzett a télben, olyan volt, mintha repülne, s a hófehérséggel egyesülne, s vágyódott fel-fel a magasba, ahonnan elindulnak ezek a kis ezüstös csillagocskák, hogy onnan láthassa a fázó táj örömét, ahogy betakarja a földi kincseket az égi kegyelem. Hóanyó serénykedett nagyon, miközben rázta a dunnáit, kemencéjében már sült a finom karácsonyi kalács. Nagy vendégséget várt. Érződött a finom fahéj, s szegfűszeg illata.

Akkorát sóhajtott, hogy pára futotta be az üveg hideg felületét, mutatóujjával gyorsan odafirkantott egy fejecskét, s mikor a száj megrajzolásához ért megállt. Nem tudta, hogy mosolyogjon, vagy lefelé konyuljon a száj? Ekkor a gyertyalángja pattant egyet a kandallón s elfojtotta önmagát. Megrezzent a zajra, s az ujjacska hirtelen szomorú smile-t rajzolt a már cseppfolyóssá vált párára. Az ő szája is lebiggyedt, de gyors mozdulattal letörölte az egészet, új rajzlapot lehelt az ablakra és fürgén odafirkantott egy mosolygós arcot. Halványan visszamosolygott rá. Majd szomorkásan hátra nézett a csonkig leégett gyertyára. Kicsit tompább lett a fény, bár a kandalló varázslatosan pislákolt, de csak a szoba alsó részét itatta meg fénnyel. A felső harmadot belepte a meghitt sötétség nyugalma, árván pihent meg lelkén is a félhomály, s újra beindult a kezecske – rajzolgatott. A kinti hófehérség ölelő karja óvatosan bekúszott az üvegen – rajzolás közben átkarolta őt, megölelte, s erős szorítással megszorította derekát. Fájón suhant végig testén az emlék, s az epedező vágy belemart szívébe. Felidézte a kezet, majd pici tenyerét széttárta, s erősen az üveghez nyomta, az ujjacskák idegvégződései felpezsdültek, a hideget elnyelve összeolvadtak egy másik tenyérrel.
– Hihetetlen – suttogta, alig hallhatóan – a hidegség melegít! – s a perzselő bizsergetés emléke borzongással futotta be.
– Hogy tud ilyen jeges kezekkel, ily forrón ölelni? – s hosszan nézte kinn a hóban toporgó némaságot.
Érezte, hogy elhatalmasodik benne ismét a kegyetlen hiány, s a beletörődés kínzó érzése püfölte az agyát. Eszeveszettül vágyott a szorításra, hihetetlenül ki volt éhezve teste a kézre. Félelem tépázta szenvedő vágyait, s tudta ezt az érintést soha nem kapja már meg. Szorítás kínozta torkát, elfojtott fájdalom készült a kitörésre.

A kandalló tüzére ráborult a szomorúság fátyla, s mély részvéttel kialudt benne a fény, s a melegséget egy pillanat alatt elnyelte a kémény. Mély sötétség zárkózott a szobába, ijedten hátrafordult, s rémülten tapadt hátával az ablaküveghez, karjait maga elé fonva, testét védve a feketeségtől. Hófehér selyem pizsamája jéggé dermedt, mezítláb volt, talpa érezte a padlóból áradó ridegséget. A magány, ijesztően rátelepedett szívére, s belemart húsába a valóság. Nehéz, lassú léptekkel félve elindult a komód felé, s a felső fiókban gyertya után kutatott. Nem régen vásárolt egy tucattal. Szerette a gyertyákat, amikor ég a lángja, érdekes energiákat hoz elő bensőjéből. Megnyugtatja e természetes fény. Keze fürgén tapogatott, s rábukkant a celofán csomagocskára, benne elbújva a sok hófehér viasz, kettőt kivett, lágyan ujjaival végig simította, s kecses mozdulattal beillesztette a réz gyertyatartóba, meggyújtotta.

A fény páratlan gyorsasággal szétterült a falakon, körbejárta a hálószobát, átfutott a testén, s óriási árnnyal feldobta a mennyezetre. Állt a láng előtt mozdulatlanul, a szemei egybeolvadtak a tűzzel, látta önmagát, látta elégő vágyait, zokogó fájdalmát – apró szikrák villództak. Döbbenet szorította ki a levegőt a mellkasából, ahogy elétárult a múltja, elméje erősen hadakozott az emlékek özönétől, de fékezhetetlen volt. Zúdultak rá a bánat pernyéi. Majd érezte, ahogy a lángnyelv mohón itatja fel legördülő könnycseppjeit. A tűzben némán, ijedten nézte küzdelmét, látta, ahogyan eltűnik a fontos, ahogy lényeggé lesz a bánat, látta, hogy nem szabadulhat már többé e nyomasztó érzéstől, s aggodalma kegyetlen keserűséggel beszennyezte a kinti hófehérséget. Elkeseredettség mardosott bensőjében, s teste elvesztette az egyensúlyát, s összeroskadva leomlott a kandalló mellé. Hosszas mozdulatlanságba zuhant. Nem akart élni tovább.

A hideg összerándult testében, ijedten eszmélt fel, de mozdulni nem bírt. A kín fagyos karokkal szorította magához. Pár pillanat múlva, egy sárgás fény jelent meg, csókot lehelt hideg ajkára, lágyan megérintette dermedt kezeit, lángnyelvével végig futott karjain, átölelte a nyakát, s azon nyomban felforrósította egész testét, s terjedt beljebb és beljebb, míg el nem érte jéggé dermedt szívét – sápadt arcára pírt rajzolt, s angyali könnyedséggel megemelte teljes lényét.

A hó kecses bájjal hullt, egyre vastagabb takarót borított a fenséges tájra. Az ezüst ezer színárnyalatban villogott az öreg fenyőfákon, az apró tobozok fenségesen csücsültek az ágak ölelésében, a csend bátortalan gyöngédséggel suhant át a légben, minden hófehérben szikrázott, nem félt – pedig egyedül volt, mint egy kis árva madárka – a nagy hóban térdig süppedve állt némán – állt – s nézte e vakítóan csillogó csodát, s tekintete felfutott boldogan az égre: – Micsoda szikrázó gyönyör! – A hamvas ég rá lehelt orcájára sok-sok apró csókot, s ahogy a hópihék találkoztak bőrével, azonnal belé is olvadtak. Érezte, jó helyen jár – a remény tompa rezgéssel figyelte a nőt, ahogy a nagy hó-rengetegben állt.

Egy kis házikó bukkant fel a semmiből, bentről pislákoló meleg fény szivárgott ki a szűz hótakaróra. Sehol egy lábnyom. A hó egyre csak esett, ontotta ki magából a kristálycsillagokat. A némaság magával ragadta, majd egy hirtelen mozdulattal felkapta, s máris benn volt a meleg szobácskában, hófehér bundáját letette az ágyra, s leült az öreg fotelba. Már gőzölgött a finom fahéjas-alma illatú tea, érzéki kalácsillat is terjengett. Dermedt kezével átölette a csészét. A melegség szélsebesen életet adott ujjainak.

Várt. Hosszasan várt, végtelen boldogság gyűrűzte be a légkört.

Látta szeme előtt a mosolyt, mely olyan simítóan kedves volt, olyan lágyan édes, olyan érzékien csábító, annyira szívfacsaróan meleg, hogy még a gondolattól is megremegett. Pár könnycsepp azonnal utat talált a szempillák között. A kedves arc nézett rá, a csábító tekintet, reményteljes melegség futotta be a piciny sebzett, sóvárgó szívét. Félt kicsit, egyfolytában az aggódás lebegett felette, hogy mi van, ha nem jön?
– Nem, nem! Jönni fog! Most el fog jönni! Érzem! – suttogta, s tovább hagyta, hogy az édes pillanat mámora játszadozzon felkorbácsolt érzelmein.
Hosszú percek hullámoztak az óra múlásán, meg akarta állítani az időt. A várakozás pillanata oly csodálatos! Imádta várni Őt. Felállt, odalépett a kályhához, s pár darab fát dobott a tűzre. Apró szikrákat csiholt ki a parázsból a friss fa. Az ablakban hófehér gyertyák ékeskedtek, méltósággal, türelemmel várták a beteljesülő lángolást. Kecses mozdulattal meggyújtotta őket. A lámpafény kialudt a szobában, s a gyertyaláng átvette a hatalmat. Heves indulattal emelkedett a mennyezet felé, mikor felért forrón megcsókolta a falat, s visszazuhant a földre, ingott jobbra-balra, kereste a zugot, ahol megbújhat, s részese lehet majd e különös találkozásnak. S ekkor, ebben a földöntúli méltósággal átitatott pillanatban megszólalt a várva várt hang:
– Bárki is vagy, a lelkedet megszerettem! – rémület fogta el a szavak hallatán, olyan vészjóslónak tűnt a hangsúly, mintha már valahol hallotta volna ezt a mondatot. S ismét szólt a messzeség.
– Segítek Neked, add a kezed! De ne várj túl sokat! Nincs sok időm! Gyere! – érződött némi érzéketlenség a hangon, de ezt a nő már nem hallotta meg. Kitárta karjait, vad hévvel, teljes odaadással nyúlt a hang után, majd érezte, hogy egy erős, határozott kéz átkarolja derekát, kéjesen végigsimítja hátát többször is, egyre tüzesebben öleli. S egy forró száj érintése meghozta a borzongást a testén. Remegett az örömtől, alig merte megérinteni a férfi nyakát, bátortalanul a dús hajához ért, óvatosan lefutott a vállán, végig lágyan a karján át, a tenyerében talált helyet. Ujjaikat összekulcsolták, iszonyatos erővel simultak egybe, s a kiszabaduló vágy ebben a percben, olyan tüzet lobbantott fel, hogy vadul birtokba vette a férfiasan bársonyos nyakat, megérintette szájával, elhalmozta apró csókjaival, kezével minden elérhetőt felkutatott, újra és újra érezni akarta. Olyan erő tombolt testében és lelkében, hogy üvölteni szeretett volna, hogy hallja meg a világ a beteljesületlen elfojtott vágyak kínzó sikolyát, s ez akkora energiát szabadított fel, hogy szemérmességét félredobva, vadul magához rántotta a kéjt, s kegyetlenül testébe zárta a forrósággal együtt. Érezte a másik erejét, minden porcikájában lüktetett, tombolt a kiszabadult erő. Repült és repült a csodák mámoros szárnyán, fel a fehérségbe, a vakító kékség gyönyörébe. A csillagok fénye kajánul rámosolygott, majd szárnyakon lemerült a misztikus mélységbe, onnan a Tó vize felemelte, s közben a felajzott hullámok végig nyaldosták égő testét, majd kivetette a partra, a sziklára állt, s örömkönnyekkel szórta be a tájat, ordított a mámortól, a lelke a szélnek feküdt, röpítette eszeveszett gyorsasággal, a fűben összecsókolta a harmatos szirmokat, átsimította a fákat, megölelte az Életet.
– Jaj, de szeretlek! – nyögte, elcsukló hangon.

Valami ilyesmi lehet a boldogság? A gyönyör apró frenetikus pillanata?…félájultan feküdt a kanapén, a mámor kipirult hévvel futkosott még testén, mikor félelmetes suhogás törte meg a tompa fényt, rémülettel jött a felismerés szele. Vészjóslóan hunyorgott az ijedtség a levegőben – kereste a férfit. Nem látta sehol. Pánik tört ki rajta. – Megint itt hagyott – mormolta alig hallható hangon. Milyen kegyetlen érzés! Kimondhatatlan kín. A mindent elpusztító szánalmas üresség orvul megtámadta. Szíve készült a meghasadásra.

S ebben a pillanatban a gyertyalángja megmozdult, elindult a nő felé, elszánt erővel közeledett, perzselő aranysárga tüzével végig futott testén, felkapta, szorosan magához ölelte, s vad hévvel az örök melegség lángpengéjével szívébe véste e csodálatos, felejthetetlen este emlékét. Megnyugvás kísérte utolsó útjára az égetően fájó szenvedélyt. Könnyeire bátorító mosolyt lehelt a lágy viasz, s királyi pompával elvonult testéből, s lelkéből az elkésett – már-már alig pislákoló – vágy.
Cserébe ott termett a józan elfogadás, a megkönnyebbülés, bár még mardosta a fájdalom fagyos szele, de a gyertyaláng egy pillanat alatt felforrósította. Csodálatot érzett, pedig élete legfájdalmasabb meséje fejeződött be. A láng erőt, s energiát adott neki ahhoz, hogy meglásson végre egy új utat. A nagy hidegség kellős közepén, a piciny kis házikóban, pár szál gyertya meghozta a várva várt szabadulást, s megmutatta az ösvényt, merre induljon.

Hóanyó egyre sűrűbben szórta szét pihéit, már órák óta az ablaknál állt, telis tele rajzolta a két üveglapot, volt ott napocska, Hold, csillagok, millió apró virág, gyönyörű fenyőfák, apró gyertyákkal, díszekkel pompázott, s középen egy aranyos fejecske, elálló fülekkel vigyorgott. Az ablakpárkányon, sok-sok gyertya égett, pislákoló fényük mesésen meghitt hangulatot adott a szobának. Megcsendült a csengettyű. – Itt a karácsony! – suttogta – Micsoda szépséges ajándékot kaptam! – boldogság futotta be testét, lelkét. Arca kipirult, szíve melege a haragot kiszorította. Halkan elkezdett dúdolni: „Csendes éj, szentséges éj, angyalok hangja kél…”

E gyönyörű téli estén, Szent Karácsony ünnepén, mikor éppen a jég össze akarta morzsolni szívét, utolsó pillanatban a melegség beszivárgott egy apró résen – s megmentette – segített neki a sugárzó Gyertyaláng.

(Milyen jó is lenne, ha a csoda mindig segítségünkre sietne, s elringatna…csak pár pillanatra…de kell hozzá a Gyertya lángja!)