Csöpi a vadonban 2

Második és harmadik nap
Reggel vidáman ébredtünk, mondhatni aránylag kipihenten, igaz annyira nem voltam pihent, hogy ölre menjek a barnamedvével, esetleg mókust lehessen fogatni velem, de halat fogtam volna, ha ne lett volna egy feleség, aki hallani se akart róla, hogy egyedül hagyjam a gyerekekkel a vadon közepén és lemenjek a tóra, a halakat üdvözölni.
Hiába bizonygattam, hogy nem akarok lelépni és ott marad Csöpi, aki igaz termetre kicsi, de hangja olyan akár egy kisebb termetű bernáthegyié, a medvék meg a hangot és a kutyaszagot kerülik, kevés esetben keresik ezek gazdáját. Hiába érveltem azzal is, hogy a macik inkább buknak a málnára, mint az asszonyi kebelre, a halászat aznap elmaradt.

Mit volt mit tenni, nekiláttam, hogy összebarkácsoljam az üstnek az állványát, mert a fiuk inkább teszik az angolt, mintha nem értenének hozzá, mintsem megtegyék, így aztán a majmokat utánozva, fára másztak, lógtak a hegymászókötélen, vagy a kislányokat heccelték. Az egyiket ijesztgették a pókokkal, a másikat meg minduntalan a vízbe csalták volna, de az nem akart kötélnek állni, úgy látszik még nem felejtette el a tegnapi fürdést, vagy a patak sebes sodrása volt idegen neki, pedig látszott rajta, hogy nagyon érdeklik a vízben suhanó árnyak.

Eléggé felkavarták a vén fák közé zárt csendet, ám ez senkit nem zavart(a vadakat igaz nem kérdeztem) és mindig jól jön egy kis derűs vidámság, igaz ború nem volt, amit feloldjon, egyelőre.

Felállítottuk hát az üstöt, vizet bele, tüzet alá és amikorra a tűz már melengetni kezdte a vizet, valami furcsa morgásszerű hang kezdte rezegtetni a dobhártyámat.
A patakban gátat építő gyerekek kezdetben nem hallották, ám néhány perc elteltével a morgás annyira felerősödött, hogy elnyomta a kövekben mindegyre megbotló víz csobogását. Ekkor aztán mindenki az eget kezdte fürkészni, mert viharra tippeltünk, de az a kevés égbolt amennyit a hegyek látni engedtek felhőmentes volt és olyan kék, hogy az otthoni se különb.

Egyedül Csöpit nem nyugtalanította a hang, egyel talán semmi nem érdekelte már, mert miután megunta a kishalak életmódjának a megfigyelését és bizonyára bosszantotta, hogy a gyerekek mindegyre vízzel fröcskölik, visszavonult a vackára és mosolyogva elaludt. Mert álmában is tud mosolyogni huncutul, ilyenkor a szomorú, vagy bűntudatos nézését, amelyikkel bárkit megbabonáz, nem gyakorolhatja, a lehunyt szemhéjak miatt, de szája sarkában álmában is ott bujkál a jókedv, ha a közérzete megfelelő.

Eközben a víz majdnem forrni kezdett és úgy véltem, hogy nem ártana valamivel ízesíteni, ha ételfélét akarunk kotyvasztani. Ám mikorra rákerült volna a sor, hirtelen besötétedett, az ég kékje eltűnt és olyan feketeség váltotta fel, hogyha ne zavarták volna meg a fénylő Zeusz dárdák azt hihette volna az ember, hogy máris az éjszaka lovagja szállta meg a vidéket.

A cikornyás villámokat dübörgő dördülések kísérték, a kellős közepébe csöppentünk egy háborúnak, melyet bizonyára a féltékenység váltott ki. Nem is volt csoda, hiszen a nagy kavarodásban szegény felhők úgy össze-vissza csókolóztak, hogy ember legyen aki kitalálja, melyik a szerető és melyik a férj, vagy feleség aki dühében szikrát szór, utána meg durrant egyet, így lohasztva mérgét.
Miközben a fejünket kapkodtuk, nehogy egy eltévedt szikra megperzselje, alig vettük észre, hogy a szél álmát is megzavarta ez a hangos perpatvar és gyors sétára indult, dühében belekötve minden útjába kerülő akadályba, elmozdítva mindent, ami csak mozdítható volt. Szerencsére a sátrakat fákhoz is kikötöttük, így azok helyben maradtak, de az apróbb holmik szabadon repdestek mindenfelé, de ki törődött akkor velük. A egyre mélyülő sötétséget egyszer aztán egy pillanatra olyan világosság váltotta fel, hogy mindenkinek tátva maradt a szája, ezer szerencse, mert máskülönben kiszakadt volna a dobhártyánk, akkorát szólt az óriásvillámot követő robbanás.

Ez már Csöpit is megriasztotta, felugrott a fekhelyéről az autó alól és vinnyogva zsúfolódott be közénk egyenesen a tábori asztal alá, itt is csak nyugtató simogatásra csendesedett le. Ekkor már gyors kopogás jelezte az eső közeledtét és amikor a kopogás monoton zúgássá változott, akkor éreztük is az első cseppek csapkodását, melyek bizony keményen koppintották meg az ember testrészeit. Szin tiszta jég kezdett el záporozni olyan vadul, hogy pillanatok alatt elfehéredett a táj, az autó lemeze olyan hangosan zörgött, hogy nem hallottuk tőle saját hangunkat sem.

A fedélnek kifeszített ponyva közepén ölelkeztünk, a jég a lábunk szárát csapkodta, de az asztal alatt sunyító kutyust se kímélte. Utána egy tömény, gyors zápor következett, az esőcseppek szinte vízszintesen estek, így semmi részünk nem maradt szárazon, a víz folyt mindenfelé, sátor és autó alatt, felett, mellett, az ideiglenes kutyaágy úgy teleszívta magát vele, hogy egy szomjas tevének is becsületére vált volna.
Aztán hihetetlen gyorsan vége lett a sötétségnek, az eső elállt és a nap úgy sütött tovább, mintha mi sem történt volna. Körülnézhettünk végre, hogy a kárt felbecsüljük, ami nem mondhatni nagyon tetemes lett volna, ha eltekintünk attól, hogy az ebédnek lőttek, mert a tüzet meg az üstöt egyaránt jégtakaró borította. Szerencsére az üstben levő víz nem volt még ízesítve semmivel, így a jég nem változtatott aromáján. Az viszont biztos volt, hogy legfeljebb vacsora fő majd csak benne, ha sikerül tüzet gyújtani, mert a tűzifát sajnos nem volt időnk letakarni.

Az immár újra nyugodt hangulatban, Csöpi is kimerészkedett az asztal alól, csodálkozva szimatolta a jéggolyócskákat és nagyon óvatosan lépkedett a szortyogó, mohás avaron, mely a jég elolvadása után olyan érzést keltett, hogy majd elnyeli az embert minden újabb lépésnél.
Őt nem zavarta az ebédhiány, mert nem szokott ebédelni, a vacsora meg messze, ezért inkább folytatni szerette volna félbeszakadt sziesztáját, ám nem talált egy talpaltnyi száraz helyet. Segíteni próbáltunk, száraz rongyot tettünk a fekhelyére, de nem akart bebújni többet az autó alá, így aztán kénytelenek voltunk az asztal alá költöztetni, itt el is aludt gondtalanul, igaz egy kicsit reszketve, bizonyára nem félelmében, hanem a beázott bundája miatt.

Mire a megnedvesedett fa lángra lobbant és a jeges vízből forró víz lett, majdnem lefutott a nap az égről, gyomrunk is jelezte az idő múlását, ezért egy gyors leves mellett döntöttünk. Szerencsére, mert alig szórtuk be a zacskó tartalmát a forró vízbe(ennyiből áll a modern konyhabűvészet), újabb esőcseppek jelezték, hogy ismét zuhany lesz. Gyorsan összekapkodtuk amit csak lehetett, konzervbontás a kutyusnak, mert ez nem megy neki és mindenki igyekezett fedezékbe, hogy a nedves vacsorát szárazon tudja elfogyasztani.

Ború csak annyi volt felettünk, hogy a legmerészebb időjós sem bátorkodott volna esőt kicsikarni belőle és ennek ellenére esni kezdett, jobban mondva valami permetszerű vízpára vett körül. Bizonyára egy felhő ereszkedett le ránk, ezért nem láttuk fent és finom cseppjeivel elborított, benedvesítve a legeldugottabb dolgokat is.
Minden csöpögött a víztől, kint is bent is, így szenderegtünk, pedig aludhattunk volna, mert Csöpi olyan csendes volt azon az éjjelen, mint egy kísértet nélküli sír éjfél után. Nem szerethette ezt a nedves éghajlatot, mert reggel legszomorúbb nézésével fogadott, nem siránkozott, de nem ugrándozott és még a villásreggelit is visszautasította.

Néhány napsugár valahogy átverekedte magát a ködös homályon, ezt a kutya gyorsan kihasználta és szárítani kezdte magát, de nem sokáig élvezhette a napot, a pára nemsokára újra úrrá lett a helyzeten, ránk ereszkedve akár egy a vizes lepedő.
Ez nekünk sem tetszett, hiszen a nejlon zacskóba tett papír is alig akart meggyulladni, már-már lemondtunk róla, hogy bográcsgulyás fog rotyogni az üstben, amikor a szél megszánt és elfújta a párát, annyira-amennyire felszárította a nedvességet.
A napocska ránk mosolygott ismét, a gulyás főni kezdett és Csöpi kezdte magasra emelt orral ízlelgetni a szagokat. Ekkor már engem se lehetett visszatartani, határozottan kikiáltottam a halászathoz való jogot és a kisebbik fiammal meg egy napernyővel lementem a tó partjára pecázni, míg a gulyás ehető lesz.

Mire elhelyezkedtünk a tó partján és átadtuk volna magunkat a halászat élvezetének, ismét sötétedni kezdett olyan rohamosan, hogy alig volt időnk összekapkodni magunkat, mert máris záporozni kezdett, szerencsére nem jég. Összebújtunk a napernyő alatt és vissza a táborba, ami negyed óra gyaloglás, mialatt úgy megáztunk ernyőstől együtt, mint az egér ernyő nélkül. Szerencsére a bogrács felé is időben húztak egy ernyőt az otthoniak, ezt tartottuk aztán felváltva, nehogy véletlenül tűz nélkül kellejen megfőzni az ebédet.

Nos, végre igazi esőerdőben voltunk, minden csöpögött a víztől, a növényektől kezdve, a WC papírig, ami úgy mállott szét az ember kezében, hogy akár azzal, akár anélkül totál mindegy volt, úgy a törlendő felületnek, mint a törlő kéznek.
Azt hiszem ez volt, ami pontot tett mindenre, mert a gulyás prédikáció nélküli eltemetése után, gyors szavazás következett és azonnali hatállyal úgy döntöttünk, hogy összepakolunk és hagyjuk a fenébe az esőerdőt, továbbmegyünk szárazabb vidékre. Csöpi nem szavazott, de hallgatását belegyezésnek számítottuk.

Olyan sebességgel kaptuk össze magunkat és hagytuk ott az égi csapot, hogy mire sötétedni kezdett már egy fával megrakott teherautó után baktattunk kifelé az erdőből.
A következő nap ismét visszaértünk a száraz forróságba, egy síkvidéki tó partján ütöttünk tábort, ahol dél körül, a majdnem negyven fokos hőségben már újra eső után sóhajtoztunk.
Egyedül Csöpi nem sóhajtozott, jókedvűen hempergett a fűben és virgoncan rohangált a lepkék után.

Ezen senki el ne csodálkozzon, hiszen ő csak egy kis állat, aki megelégszik a jó idővel is, nem úgy mint a gazdi, aki nagyobb állat lévén, soha semmivel nem elégedett.