Csuri

Vannak, akik még emlékeznek rá…
A nyári estéken, alkonyattájt, csak úgy tűnik, hogy elnyugszik az élet faluhelyen.
Éppen ellenkezőleg: akkor indul csak el igazán. Amikor a vénasszonyok kiülnek a kapu melletti kispadokra, dolguk végeztével, karba tett kezekkel, ám éles fülekkel, ide-oda figyelő szemekkel.
Az állatokat már az ólakba zárták, a disznókat megetették, s egy utolsó pillantást vetnek arra messze, amerre a téesz felé vezet az út… Ilyenkor felidéződnek a régmúlt hajnalok, amikor még fiatalok voltak, s pirkadatkor csapatostól indultak a téeszbe, munkába, amely ellátta az egész falut élelemmel, az állatokat takarmánnyal, az embereket munkával.
Ők még emlékeznek a régmúlt időkre. Mert a falvak olyanok, hogy ott semmi nem felejtődik el, nem múlik nyomtalanul, a történések átöröklődnek, apáról fiúra, megannyi anekdotaként. S hogy aztán ezeknek mekkora része igaz, azt csak a nagyon öregek tudják, akik csak legyintenek, titokzatos, elfojtott mosollyal, amikor hallanak róla.
De a gyerekek újra és újra hallani akarják ezeket a mesévé alakított, kerekített történeteket.
– Meséld el, nagyanyó! Meséld el… Meséld a Csurit!
Nagyanyó sóhajtott, tekintete elfelhősödött. A Csurit… Pont a Csurit… Miért éppen azt? Hát nem elég a magunk baja, mért kell mindig a másokéval foglalkozni…
De a gyerekek odakucorodtak Nagyanyó mellé, és várakozón néztek rá.
Mindannyian ismerték a falu legszélén lakó, fekete ruhás, morcos öregembert. Maguk között úgy hívták: „a Csuris Bence”.
Csuris Bence soha nem köszönt senkinek, nem nézett az emberek szemébe, s a gyerekek féltek tőle. Ha meglátták, riadtan ugrottak az udvarba, bár ez ritkán történt, hiszen Csuris Bence nemigen járt be a faluba, csak akkor, ha elkerülhetetlen volt, ha néha-néha sürgönye érkezett, hiszen rokona se volt.
A történet, amely őróla szólt, a gyerekek számára a lehető legrémesebb mese volt. Pedig ő soha nem mesélte el senkinek, mi történt valójában…
Nagyanyó persze tudta, hiszen ő mindenkiről mindent tudott. Csuris Bence esetét is a beavatottak részletes ismeretével mesélte unokáinak.
Sóhajtva kezdett bele hát.
Egyszer, régen, amikor ti még apátok kósza gondolatában se léteztetek, Bence akkor született. Soványka, keszeg kisfiú volt, fekete hajjal, hatalmas, szép szemekkel. Nem ugrált állandóan, nem játszott katonásdit, nem úsztatott tutajt a patakban, mint más falubeli gyerekek, hanem olvasott helyette. Az anyja azt mondta, szinte ette a könyveket. Szégyellte, hogy ilyen gyereke van, mert vajon mi lesz belőle, nem tud szántani, nem művel földet, azt se tudja, hogyan kell megfogni a kapát… De az apja ráhagyta: – Meglásd, ebből a gyerekből orvos lesz, vagy tanító! Sose bánd, asszony, ez a fiú biza okos! – jelentette ki büszkén, még a mellét is kidüllesztette hozzá.
Az asszony pedig bánta, s titokban alig várta, hogy megszülessen már a másik, aki majd’ szétvetette a pocakját, annyira feszítette. Minden órán várós, így mondták errefelé, mert bármelyik percben megszülethet a gyerek. Minden bizodalma ebben a várva várt gyerekben élt tovább. Mert úgyis fiú lesz, látja ő, hiszen hegyes, púpos a hasa, a bába is megmondta, fiút vár. Majd ebből lesz életrevaló, nem olyan kis nyüzige, semmirekellő, mint a Bence…
Meg is született, hamarosan.
Tényleg fiú lett. Az asszony büszkén ölelte izzadt testéhez az újszülöttet…
Amikor Bence először meglátta az öccsét, csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
– Valahogy… olyan érdekes feje van…
Az apja is, furcsállva nézegette a kisfiút, de nem szólt. A bába ijedten kapta a szája elé a kezét, de igyekezett megnyugtatni a mamát:
– Talán nincs olyan nagy baj… kicsit nagy a feje, na. Mással is megesett már. Több ész fér majd bele. Meglássa, akár a Bence gyereknél is okosabb lesz! – nevetéssel próbálta tréfára venni a dolgot, de az anyát nem nyugtatta meg.
Most már ő is látta. Az arca olyan kicsi, magához a fejéhez képest, és ijesztően állnak a szemei is… Olyan, mint egy kopasz csurimadár! – súgta Bence az apjának.
Így ragadt a kisfiún a Csuri név.
Ahogy nőtt, úgy lehettek biztosak benne, hogy Csuri soha nem lesz olyan, mint a többi gyerek. Beszélni nem tudott, csak nyögött, erős, mély hangon, és lógatta azt a nagy fejét, himbálta magát előre-hátra, semmiben nem lehetett a hasznát venni.
Az anya nagyon el volt keseredve, nem is mert több gyereket szülni. Sokat sírt amiatt, hogy neki nem adatott meg az, ami más falubeli asszonyoknak olyan természetes: a jóravaló, egészséges, dolgos fiúgyermek.
Bence pedig utálta az öccsét, mert állandóan rajta csimpaszkodott. Befeküdt a szobájának a padlójára, ott hengergőzött, bőgetett, mint egy borjú, és nem hagyta olvasni. Ráadásul állandóan rátestálták. Neki kellett levegőre vinni, hogy az egész falu őt nevesse:
– Hová viszed a borjadat, Bence? Hová viszed Csurit, legelni?
S ő lehajtott fejjel, könnyezve ment tovább, rettenetesen szégyellte magát, hogy kiteszik őt a világ csúfjára.
Legszívesebben megütötte volna Csurit, vagy belerúg egyet, s hagyja ott elfeküdni valamelyik árokparton… De nem tehette, mert tudta, hogy nagyon nagy bajt csinálna, és megbüntetnék érte.
Mert az anyja, hiába volt Csuri félkegyelmű, mégis szerette. Dédelgette, kisbabámnak szólította ezt a rémséget, az ölében ringatta, és énekelt neki. Máskor pedig sírva átkozta az eget, hogy miért mérte rá a sors ezt a csapást…
Csuri két dolgot szeretett igazán a szűk kis életében: a bátyját és az evést. Rajongva hörgött, amikor Bencét meglátta, rövid karjait nyújtogatta, s amikor hozzáért, az se zavarta, hogy Bence undorodva fejti le magáról Csuri karjait. Amikor pedig megterítettek neki a kisasztalon, mert a családi nagy asztalnál nem ehetett, mohón vetette rá magát a zsíros ételekre, két kézzel, evőeszköz nélkül falt, tömte magába az ennivalót.
Az orvos többször figyelmeztette a szülőket:
– Ne etessék ennyit. Aki ilyen szívbajjal született, annak megárt a kövérség, bele is halhat!
„Bele is halhat…”
Bence agyában ez a mondattöredék motoszkált, amióta meghallotta az orvos szavait. S fejében lassan alakot öltött a gonosz szándék.
Titokban elkezdte etetni Csurit. Még a saját adagjáról is lemondott, azt hazudta a szülőknek, hogy a szobájában vacsorázik, közben félretette az ételt, s amikor már mindenki nyugovóra tért, beosont Csurihoz, fölkeltette, és elétette a szalonnát, oldalast, vastag karéj kenyeret. Csuri pedig boldogan falt, lihegve tömte magába a második vacsorát, közben még nagyobb rajongással pislogott Bencére.
Bence undorodva nézte, ahogyan Csurinak a dunyhára folyik a nyála, s majdnem elhányta magát.
De kibírom, gondolta, bármit kibírok, csak vigye el a szíve végre…
Az orvos meg csak csóválta a fejét minden alkalommal, amikor Csurit meglátogatta.
– Mondom én, hogy nem tesz jót ennek a gyereknek a sok evés, akármilyen is… Nem fogja bírni, Elzsírosodik a szíve, még meglássák, megmondtam én…
Csuri pedig csak nőtt, nagy hájfeje akkora volt, hogy alig fért el a párnán, a teste pedig egyre szétfolyóbb lett. Már mozogni is alig tudott, pedig az anyja állandóan hajtotta volna az udvarra, legalábbis a pitvarra, hogy mozogjon, sétáljon, levegőzzön szegény.
Bence titokban örült, hiszen egyre kevesebbet kellett sétálni vinnie a faluba, a világ csúfjára, hogy az összes suhanc őrajta mulasson.
Egyszer aztán mégis rájuk szólt az anyjuk, hogy menjenek ki Bencével az erdőszélre, most elkelne egy kis tüzelőfa, amíg nem jön meg a rakás az udvarba, hidegre lett az ősz eleje.
Bence könnyezve fogta kézen Csurit. Alighogy kiléptek a kapun, elengedte a kezét. Csuri torkából örömteli bőgések törtek fel, ahogyan a roppant testét vonszolta, s igyekezett Bencébe kapaszkodni.
Bence rázkódva fejtette le magáról öccse kezét.
– Tágulj innen, te… te… idióta!
Még maga is megijedt ettől a szótól, de az ijedséget felváltotta a beléje ivódott gyűlölet, amit Csuri iránt érzett, az állandó megaláztatások miatt. Idióta, igen. Utálatos idióta!
Lassan sötétedni kezdett. Bence nógatta Csurit, pedig legszívesebben az erdőben hagyta volna, hogy soha ne találjon haza.
– Gyere már, mert itt veszejtelek, no! – S elindult.
Aztán egy pillanatra megállt. Üvöltést hallott, de nem Csuriét, távolabbról jött. A szíve hevesen vert. Farkasok, gondolta. Ilyen közel soha nem jöttek még a faluhoz…
Nem tudta, mit csináljon. Visszaszaladt Csuriért, aki ott állt, bambán vigyorogva. Elkezdte húzni Csurit.
– Gyere már, te! Gyere, no! Jönnek a farkasok!
Bence most már nagyon félt. A hangok ijesztően közelről hallatszottak.
Csuri hirtelen lecövekelt, és előrenyújtotta a nyakát. Felnyögött. Ekkor Bence is meglátta, villant a farkasok szeme. Reszketve megállt, szinte sokkot kapott, egy hang se jött ki a torkán.
Az egyik farkas rárontott. Bence hanyatt esett, és úgy érezte, itt a vég. Lepergett előtte az élete, mint megannyi filmkocka, és éles fájdalmat érzett a karjában, amint a farkas teste ránehezedett.
Lehunyta a szemeit, és ordított a fájdalomtól.
Egyszer csak érezte, hogy a szorítás enged.
Nagy nehezen felült, majd meglepetten érezte, hogy Csuri visszalöki a földre, és eltakarja a testével.
Csuri üvöltött, amint a farkas széjjelszakította a tagjait. Bencét szinte teljesen ellepte az öccse vére, a fejére, szájába folyt.
Elájult. Arra riadt, hogy egy embercsapat keltegeti. Férfiak paskolták az arcát, vízzel öntözgették a fejét. Pillanatok kellettek ahhoz, hogy felidéződjön előtte, mi történt…
Óvatosan megpróbált felülni.
Mindenütt vér… csak ennyit látott. S meghallotta, amint az apja felzokog.
– Édesapám… Hol van Csuri? – kérdezte rekedten.
Az apja nem felelt.
Bence körülnézett, és meglátott egy zsákkal letakart halmot. Embertetem volt. Egy roppant test teteme.
Bence megértette, felfogta egy pillanat alatt.
– Megmentette az életemet… – suttogta döbbenten. – Csuri megmentette az életemet…
Az apja zokogva bólintott. – Meg, fiam. Megmentette…

Csurinak nagyon szép temetése volt. Az egész falu eljött, Bencét, a testvérét kivéve. Bence innentől fogva nem mozdult ki a házból, évekig, egyáltalán nem tartott kapcsolatot senkivel, nem járt iskolába, templomba, ott élt a házban, a szüleivel, s miután a szülei meghaltak, magányosan.
A ház küszöbét nem léphette át senki, a kerítésen se lehetett belátni az udvarra, befedte a sövény.

Idáig tartott Nagyanyó meséje. A Csuris Bencéről.
Hogy aztán mennyi volt igaz belőle… Ki tudja…