De sokáig elnéznélek, ha még egyszer láthatnálak! 2.

/Általános iskolai tanító nénim, Dávid Kálmánné, Rózsika néni emlékére/

Már a találkozásunk is szerencsés volt.

Az általános iskola harmadik bé osztályának – ahová én jártam – lettél a tanító nénije 1960 szeptemberében. Én nagyon szerettem iskolába járni, te pedig nagyon szerettél tanítani, nevelni, ízig-vérig pedagógus voltál.

Az iskola a számomra az érdekességek, a tudás tárháza volt, és a menedékem. Te pedig két kézzel osztottad az ismereteket, és az őrangyalom lettél arra az időre, amíg tanítottál, neveltél.

Ugyanaz a típus voltál, mint a családom nőtagjai, alacsony, barnaszemű, barnahajú, teltkarcsú, talán a harmincas éveidben járhattál. Mindig köpenyt viseltél a ruhád fölött, mint mi iskolások. Ünnepnapokon pedig te is fehér blúzba és sötétkék szoknyába öltöztél, hozzáillő sötétkék mellénnyel.

Komoly voltál, és nagyon kedves. Úgy tudtál fegyelmezni, hogy még a hangodat sem kellett felemelni. Ez nekem újdonság volt, mert Inci néni – aki első és második osztályban tanított bennünket – számos körmöst kiosztott a vonalzóval, az arra érdemeseknek, némi hajhúzás, és a kemény barackok fejre való kiosztása sem állt távol tőle. A sarokban állás pedig nála megszokott dolog volt, fegyelmezetlenség esetén. Te nem adtál körmöst, barackot, nem húztad senki haját, és sarokban állásra sem emlékszem. Annyira érdekesen tanítottál, hogy elvarázsoltad vele az osztályt. Sokszor kértél valamilyen segítséget tőlünk gyerekektől /füzetek kiosztása, vagy beszedése, valamilyen szemléltető eszköz elhozása a szertárból, stb./ és az egész osztály a padból kiesve nyújtotta a kezét – velem együtt -, hogy ő legyen a szerencsés kiválasztott, aki segíthet neked.

Mire elkezdődött a tanítás, én már kiolvastam addigra – unalmamban többször is – az olvasókönyvet, és más könyveim nem nagyon lévén, a többi tankönyvet is alaposan áttanulmányoztam. Így aztán sokszor és sokat jelentkeztem a tanítási órákon, mivel otthon voltam a tananyagban, gyakran elsőként, vagy az egyetlen jó válasszal. Mindig tudtál hozzátenni érdekes dolgokat a tankönyvi anyagokhoz, megvilágítani azokat a dolgokat, amiket magamtól nem érthettem, rejtett összefüggésekre felhívni a figyelmünket.

Az első megilletődöttség óta – az elsős évnyitón – szerettem iskolába járni, mert érdekesnek találtam, a sok otthoni unatkozás után. Talán azt szerettem benne a legjobban, hogy értékelték az igyekezetemet, és piros pontokkal, majd később jó jegyekkel honorálták a munkámat. Otthon a szüleim letorkolltak, ha valamiről beszélni szerettem volna, és bárhogy igyekeztem segíteni, nem méltányolták. Legfeljebb elkerültem a büntetést, de dicséretet nem kaptam.

Amihez otthon nem jutottam hozzá, azt nekem az iskola nyújtotta. Az alapvető készségek /írás, olvasás, számolás/ elsajátításán kívül a körülöttünk lévő világ megismerését, egyre bővülő tudást, és igazi értékrendet.

Első, és második osztályban is szerettem tanulni, büszke voltam rá, hogy már tudok írni, olvasni, összeadni, kivonni, százig számolni. Harmadikban és negyedikben – amikor te tanítottál bennünket – megtanultam nem csak a tudásomra, hanem saját magamra is büszke lenni.

Alacsony, vékony kislány voltam, hét évesen – amikor iskolába mentem – úgy néztem ki, mint egy kis óvodás. A felső tagozatos nagylányok a karjukra vettek, mint egy kisgyereket, úgy hurcoltak játékból a folyosón, el sem akarták hinni, hogy már hét éves vagyok /novemberi gyerekként év vesztes voltam/. Eléggé rosszul öltözött, és mit tagadjam, sokszor elég piszkos is voltam. Míg nagymamám minden este lemosdatott egy lavórban, amíg csak vele, és a nagynénémmel éltem, és minden nap tiszta ruhát adott rám, addig a szüleim megjelenése után, jó, ha egy héten egyszer megfürödhettem, és egészen ősztől tavaszig nem volt kimosva a mackó nadrág – amiben iskolába jártam -, és az iskolaköpenyem. Az ünneplős fehér kisdobos ingem sokszor olyan szürke volt a kosztól a kézelőjénél, és a nyakánál, hogy a nagynéném titokban kimosta, mert már nem bírta nézni. Irigyeltem is a nálam szerencsésebb osztálytársaimat, akik jobban öltözöttek és tisztábbak voltak, mint én.

Amikor a tanítás kezdetén beléptél az osztályba, elfeledtem mindent, ami nyomasztott. Vitt magával a lelkesedésed, amivel tanítottál bennünket. Te mindenben és mindenkiben a jót, a pozitívot, az értéket kerested, és találtad meg. Bennem is. Sokat dicsértél bennünket, mindig meg tudtad mutatni, hogy ki miben kiemelkedő, és nem fukarkodtál a bátorítással, és a szeretettel. Nekem – és úgy gondolom – még sokaknak az osztályodból új utakat nyitottál. Ha valamelyik osztálytársunk gyengébb volt valamelyik tantárgyból, egy olyan tanulópárt kapott, akinek jól ment az a tantárgy. Ha sikerült javulást elérni, az a kislány is dicséretet kapott, aki korrepetálta a másikat. Nekem a helyesírás volt általános iskolában a gyenge pontom, Virág Zsuzsit kaptam tanulópárnak, aki lelkesen diktált nekem a Rejtő Jenő könyvekből. A helyesírásom csak középiskolás koromra javult meg, de legalább megismertem a Vesztegzár a Grand Hotelben című könyv fordulatait. Ha beteg volt valamelyik osztálytársunk, felvittük neki a leckét, hogy ne maradjon el a tanulásban. Ezek a látogatások, együtt tanulások, elmélyítették közöttünk a barátságot, és igazán jó osztályközösség alakult ki.

Harmadikban elvitted az egész osztályt télen egy hétre Dunabogdányba, ott volt a tanítás. Ott láttam életemben először televíziót, és televízió adást. Az alatt az idő alatt – bár valamennyit tanultunk is – sokat játszottunk, főleg kinn a hóban, az udvaron. Talán akkor hógolyóztam életemben először, építettem hóembert a többiekkel együtt, ami aztán végig megmaradt, amíg ott voltuk. Sokat énekeltünk, és sokat játszottunk. Mivel nem jártam túl sokat óvodába, nekem minden dal és játék új volt, és nagyon tetszett. Tőled tanultuk meg a „Régi dalt”, amit később is szívesen és sokat énekeltünk együtt. Jól összekovácsolódott az osztályunk azon a héten, amikor éjjel – nappal együtt voltunk. Este ment a sutyorgás, mesélés, az emeletes ágyakon, meg a viháncolás. Két hálóterembe voltunk elosztva, akik rendesebben viselkedtek este, azok reggelre a „Tündérlak” feliratot találták az ajtajukra ragasztva, akik jobban tomboltak, azok a „Bosszantlak” feliratot kapták az ajtójukra. Mindkét szoba igyekezett elnyerni a „Tündérlakot”, így saját magunkat fegyelmeztük. A legjobb mégis az volt a számomra, hogy ezen a héten ki lehetett szabadulni a szüleim terrorja alól, egyszer sem éreztem fenyegetve magam, sem testileg, sem lelkileg.

Harmadik és negyedik osztály között /1961 nyarán/ elvittél bennünket – két hétre – Herendre táborozni. Egy kis két tantermes iskolája volt akkor Herendnek, ott táboroztunk. Az egyik osztályteremből ki voltak pakolva a folyosóra a padok, és emeletes ágyak voltak benne, amit a herendi szénbányától kaptunk kölcsön. A bányába jártunk ebédelni, és vacsorázni, és ott fürödtünk is, a szénbánya zuhanyozójában. Délben, és este odaállt egy nyitott platós tehergépkocsi az iskola elé, amire egyszerű falócák voltak föltéve, azokon ülve vittek minket ebédelni és vacsorázni. Ma már ilyet el sem lehetne képzelni… Nem lett senkinek semmi baja, kapaszkodtunk a teherautó platójának az oldalfalaiba. Amikor esett az eső, ponyvát tettek a teherautóra. Voltunk lenn a szénbányában is, és elmentünk a Herendi Porcelángyárba, ahol megismerkedtünk a gyártási folyamattal /sokáig őriztem egy kis darab kaolint, amit akkor ajándékba kaptam/. Engem a porcelánfestők munkája bűvölt el a legjobban. Sokat kirándultunk, egy nagy, virágos rétre emlékszem, ahol sok körjátékot, és egyéb játékot játszottunk közösen. Virágot szedtünk, és megtanultuk a leszedett virágok nevét. Életemben akkor fontam először koszorút virágokból. Soha nem lettem ugyan a mestere a koszorú fonásnak, de amikor felnőttként kislányom született, jó hasznát vettem a tudományomnak. Összebarátkoztam az iskolaigazgató kislányával, és még utána évekig leveleztünk egymással.

Szép élményeket adtál nekünk, és ami nekem a legfontosabb volt, egy új mintát mutattál a velünk való foglalkozásban. Okosan, és emberségesen bántál velünk, megtanítottál mindenki minden apró sikerének örülni, elfogadni a hibáinkat, és törekedni azok kijavítására. Nem azt kerested ki miben ügyetlen, ki mit nem tud, hanem az erősségeinket mutattad meg. A legrosszabb eseményben is megtaláltad azt, amiből okulni lehet. Harmadikos olvasmány volt Móra Ferenc Mindennapi kenyerünk című igaz meséje, amiben a kisfiú papsajtot eszik. Mi városi kislányok soha nem láttunk papsajtot, de valamelyikünk kitalálta, hogy Herenden, az iskolaudvaron lévő bokron lévő bogyó a papsajt. Kíváncsiságból mindannyian ettünk is a bogyóból. A mai napig nem tudom mi lehetett a papsajtnak kinevezett zöld bogyó, amit ettünk. Téged is megkínált valaki, így aztán lebukott a papsajtozó társaság. Akkor tudtam meg, hogy minden növényben van valamilyen hatóanyag, ami jót is, rosszat is tehet az emberek egészségével, így nem szabad ismeretlen növényeket megenni. Széntablettát kaptunk, hogy ne legyen bajunk az elfogyasztott bogyóktól. Nem tudom, hogy a széntabletta használt, vagy egyébként sem lett volna probléma, de senki sem lett rosszul. Papsajtot azóta sem ettem, de a gyógynövény boltokban eszembe szoktál jutni.

Karácsonykor is szoktam rád gondolni, mert igen emlékezetes karácsonyt köszönhetek neked. Negyedikben a mi osztályunkat érte az a megtiszteltetés, hogy a Parlament kupolatermében megrendezett karácsonyi ünnepségre küldhetett egy gyereket. Engem jelöltél ki az osztályból, hogy az egyik legyek a több ezer gyerek közül, akik abban az évben a Parlamentbe mehettek karácsonykor. Otthon boldogan meséltem, hogy milyen csodálatos megtiszteltetés ért engem. Anyám egy pillanat alatt letörölte az arcomról a ragyogást. Nem mehetsz el! – közölte ellentmondást nem tűrően. Másnap már könnyes szemmel kértem, hogy mást jelölj ki helyettem, mert engem nem enged el anyám. Elkérted az ellenőrzőmet, és beleírtál valamit. Nagyon szerettem volna tudni, hogy mit írtál bele, lesz-e otthon verés érte, de még tíz évesen nem tudtam kiolvasni a felnőttek írását. Félve adtam oda az ellenőrzőmet anyámnak, de nem rám haragudott meg, hanem rád. Téged szidott teli szájjal, hogy merészelsz ilyeneket írni. Be is ment hozzád, az iskolába, hogy megmondja neked, én nem vagyok méltó rá, hogy a Parlamentbe menjek karácsonyozni. Azt nem tudom mit mondhattál neki, de amilyen nagy hanggal ment, olyan csendesen érkezett, és karácsonykor elvitt a Parlamenthez. Igaz, hogy egész úton szidott, hogy még karácsonykor is korán kell kelnie miattam, és nem vasalta ki a kisdobos ingem, de végül ott voltam – hála neked – a parlamentben 1961 karácsonyán.

Igazán kíváncsi lettem volna rá, hogy mit mondhattál anyámnak, de már soha nem kérdezhettem meg tőled. Még végig vitted az osztályunkat, a negyedikes évzárón elbúcsúztál tőlünk, de nem tudhattuk, hogy az a búcsú örökre szól. Nem sokkal az iskolaév vége után jött a hír, hogy öngyilkos lettél, családi okok miatt. Én nem mehettem el a temetésedre, de a többiek – akik ott voltak – mesélték, hogy búcsúzóul elénekelték neked a Régi dalt, amit tanítottál nekünk.

Mivel te voltál a második tanító nénim az életemben, sokkal később, felnőtt fejjel értettem meg, hogy te milyen különleges voltál. Amikor már sok tanárt megismertem, a maximalista, együtt nem érző, diáknyúzó fajtából is jutott jó néhány, csak akkor jöttem rá, hogy milyen nagy szerencsém a sorstól, hogy életem egy fontos szakaszában nem valaki más tanított. Önbizalmat kaptam tőled, nyitottságot a világra, és a másik emberre, az összefüggések keresését az egyes dolgok között. Tudásvágyat, és azt, hogy nem főben járó bűn, ha valami nem sikerül elsőre, vagy valamit nem tudunk. Mindent meg lehet tanulni, mindent ki lehet javítani, nem szégyen segítséget kérni, és öröm segítséget nyújtani.
Sokáig láthatatlan volt számomra a kiválóságod, és az, hogy milyen sokkal tartozom neked. De sokáig elnéznélek, ha még egyszer láthatnálak! *

*Idézet: A váratlan utazás című filmben egy sírfelirat.