Depresszió

A szürke tömeg gyomrába késével lassan sebet vág a Magány. Egy lány alakját vágja körül, olyan gondosan, ahogyan a sebész metszi ki a rosszindulatú daganatot egy ember testéből. A tömeg és a lány közötti seb mind nagyobbra tátja száját; torkában a beton vérzik fehéren. Az emberek arca elmosódik, a szürke tömeg hátak falává áll össze, melyekről úgy csúszik le a szürke Nap színtelen fénye, akár a márvány sírok fedeléről egy tompa reggelen. Az alakok körvonala egyre halványodnak, elmosódni látszanak. A lány sikoltani próbál, de hangja csak a fejében ver visszhangot. A Hang utolsó, haldokló foszlánya még végiggurul koponyája belső falán, a kiutat keresve. A Torok után tapogat; hangszálak után, melyeket, ha elérne, erőtlen ujjaival talán még beléjük téphetne. Akkor végre kinyílna a száj, a nyelv rózsaszín húsa a szájüreg nedves aljához tapadna, és akkor Ő keresztül süvíthetne a megkocsonyásodott levegőn. Segítséget kérhetne… De a Hang hamarosan végleg elhalványul, tapogató karjai, vékonyodó, erőtlen ujjai ismét csak a Semmi bő ruháját markolhatják meg.
Az emberek eltűntek. Már nincs kinek kiáltani. Köd testük gomolygó hamvai szürke falakká váltak. Égig érő, sima falak lettek, melyek úgy tornyosulnak a lány fölé, mintha a Kétségbeesés öltött volna bennük testet. A szürke, vizenyős levegő üllőként telepszik a tüdőre.
A lány testét most egy gödör szája falja éhesen. Zuhanás a Semmibe. Felpillant. A gödör szélén ismerős alakok állnak a fényben. Hidegen, közönyösen bámulnak a sötétségbe. „Gyenge!” – ordítják az arcok a gödör torkába. És a fenti vakító, színes fénykörrel a Remény is egyre tompábban és szűkebben villódzik a lány feje felett. Ekkor a tüdő hirtelen görcsbe rándul és a Kétségbeesés vas marka erőszakkal szakít ki egy rég bebörtönzött sikolyt véreres cellájának falai közül. De a hang élét kicsorbítják a gödör falai, hegye beletörik, és a Sikoly erőtlenül hanyatlik vissza a sötétségbe, akár egy haldokló a párnájára.
* * *
Fiatal lány áll mezítláb az üres ház konyhájának jéghideg padlóján. Hosszú, barna haja tehetetlenül omlik a vállára; kezében kés. A ház fehér falai nyakába okádják az ürességet. Azt az elviselhetetlen ürességet, amely már évek óta kövekkel megrakott zsákként nehezedik a szívére. Kora őszi napfény dereng az ablakon át, szürkén, közönyösen. A zsák most kiszakadt. A kiömlő kövek belevájnak lelke húsába, felkarcolják a félig behegedt sebek érzékeny hártyáját és kiontják áttetsző vérét.
* * *
A verem mélyén egyre sötétebb és hidegebb lesz. Még mindig zuhan. Feje felett a fénylő kör, a gödör éhes szája ponttá szűkül, majd bezáródik. És most…érintések. A lány puha ujjak és sima tenyerek érintését érzi a bőrén. De az kezek hirtelen megkeményednek és piócaként tapadnak a lány testére. Test nélküli karok durva, kérges dzsungele érinti a lány törzsét, derekát, lábait és adogatják egymásnak lefelé. A Rémület végre eloldozza a lány torkából a rég odaláncolt sikolyokat, melyek most gátat nem ismerve, vadlovakként törik át kiszáradt ajkai karámját, de maga is tudja, hiába. A gödör állkapcsa már összekattant felette.
* * *
Egy könnycsepp hull a konyha padlójára. Útját szinte lebegve, meg-meg csillanva teszi meg a tompa napfényben, hogy aztán a lány meztelen lábai elé hullva apró visszhangja végiggurulhasson a konyha dísztelen falain. Felpillant. Nedves szemeiben a ház tágulni látszik, a falak megnyúlnak. Hallani véli a kövek ropogását, ahogy sátorként, végleg összezáródnak a feje felett. A konyha most csarnok méretűnek látszik, a tompa napfény sötétszürkén dereng a távoli ablak üvegén, de ujjai már nem érintik a bőrét. A lány barna szeme üvegesen mered a semmibe; vállai mozdulni látszanak, kezében a kés megremeg, majd fémes koppanással hullik a padló fehér csempéire.
A csukló kékes ereiből a vér forrásként buggyan elő. Az első csepp, mint egy féreg, végigmászik a tenyér fehér lapján, rá a középső ujjra. Az ujj végénél még tétovázik, meglibben egy hirtelen jött, gyenge fuvallattól, majd a földre hull; és mohón felfalja az előtte érkezett könnycseppet.
* * *
Elérkezett hát a gyomor. A Gödör gyomra. Karok nyúlnak a lány után a mélyből. Testetlen, kérges karok erdeje kapkod a húsa után. Némelyik beleakad a ruhájába, eltépi. A Gödör gyomra végül jóllakik. A lány utolsó, hiábavaló sikolyát még felfalja a nyakába lihegő Feledés.
A Halál lassan a lány felé nyújtja sápadt kezét. Tánc. A gyászruha szegélyét lágyan meglebbenti az első tánclépés. A sötét terem kongó falai közé csupán egyetlen gyertya lop egy piciny, sápadó Nappalt. A Halál nagy, jéghideg tenyerével átfogja a lány derekát; közelebb húzza. Arca ráncos, beesett, megnyúlt állkapcsa újra és újra keresztül döfi a sötétség fényes palástját.
* * *
A fiatal lány körül lassan fordulni kezd a konyha. Egyenes, barna haja előre libben, karjai erőtlenül lendülnek törzse elé, térdei elgyengülnek. Az ajtó és a falak, mintha el akarnának borulni, hátrafelé dőlnek. A Nap szürke sugarai még elúsznak a lány barna szemei előtt, de már nem csillannak meg bennük. A könnyű test tompa puffanása belefojtja a sikoltást a Csendbe, de csak egy pillanatra; hogy aztán újra a ház feletti trónra ültesse.
* * *
A keringő véget ért. A párt lassan elnyelik a fekete ködfalak. A gyertya ellobban.