„ Azt mondom; lássátok, mit mutatok, s higgyétek azt, ami való, mert nincs e Földön olyan, mi ne viselne álarcot…”
Burgov Craco – A hit filozófiája (Vezeklés a valóság előtt)
I. sz. 4311
„Milyen unalmas a délután… Ennél már csak az lenne mókásabb, ha valaki felhívna, hogy minden vágya teljesülne, ha előfizetést köthetne velünk.”- gondoltam, de alig kellett kimondanom magamnak, mintha varázsszóra hajtották volna végre; megszólalt a telefon az asztalomon. „Ez érdekes: pont most…” – de alig akadtam fenn ezen néhány másodpercig, gépiesen felkaptam.
Egy enyhén érdes hang szólt bele.
– Az új kollekcióról maga akart riportot készíteni? – kérdezték a telefonból.
– Jó napot! – szóltam kicsit zavarodottan, mert semmiféle udvarias gesztus nem hagyta el a túloldalt.
– Jó napot!
Rövid csend következett. Ekkor kaptam észbe, hogy bizonyára János úr vár most válaszra az általa feltett kérdésre.
– Igen, én voltam az – vágtam rá.
– Nos, állok elébe.
– Számomra a megtiszteltetés – fejeztem be, majd gyorsan elköszöntem és letettem. Nem volt szükség túl sok szóra, de nem is lett volna túl jó, ha tovább húztuk volna a beszélgetést. Egyszerűen ilyen típus volt beszélgetőtársam.
Jól kiismertem már Herberg Jánost. Legalább két hónapja próbáltam rávenni ezt az újgazdag férfit, hogy egy interjút készíthessek az ékszereiről, de ő inkább a hiúsága miatt engedte meg. Azt hiheti, hogy híressé válhat egy csapásra annak ellenére, hogy mellesleg gazdag – nagyon. Ezt egyszerűen megérzi az ember, főleg ha az ember nő, míg a másik fél férfi.
Hiába, a nőknek már csak megvan ez a tulajdonsága. „Akaratlanul is elárulják magukat a férfiak… Szegények.” – mikor erre gondoltam, kicsit elmosolyodtam, majd elnéztem az asztal felett a szomszédos asztalra, és így szóltam:
– Erzsó, sikerült! – erre egy fej bukkant fel a következő sorban.
Erzsivel körülbelül két éve ismerkedtem meg. Mit is lehetne elmondani róla… Hmm… azt hiszem egy külső szemlélő számára szép arca tűnne fel legelőször. Rengeteg munkatársam jegyezte meg, hogy egyike a természetes szépeknek. Divatos hosszú haj, megnyerő mosoly, amilyen mosollyal talán még én sem rendelkezem – nagyjából ennyi.
Nagyon jó barát és kedves munkatárs. Mindig lehet rá számítani a bajban. Néha még egy-két képességét is kihasználja, hogy segíthessen – vagy hogy éppen vidámabb legyen. Igazából fogalmam sincs, hogy mit keres itt. Egy épületben három újság egyikének a szerkesztőségében.
Mindezen furcsaságok mellett egy kicsit mintha boldogtalan lenne. Egyes pillanatokban, mintha örökké sugárzó mosolya lelankadna… Nem hiszem, hogy azért, mert nem boldog. Kicsit össze-vissza beszélek, de hát ilyen vagyok…
– Igen? – kérdezett vissza Erzsi.
– Aha… – mosolyodtam el, mire szemből egy másik mosoly szegeződött rám.
Délutáni órákban járhattunk. Rajtunk kívül nem is nagyon volt bent senki sem. Néhány munkatársamat csupán pandúrként láttam még. Az irodában nem nagyon, csupán papíron ismertem meg őket. Ők voltak az állítólagos helyszíni riportereink. Az érdekesség viszont az, hogy egy ékszerekkel foglalkozó újságnak minek hat asztal és szerkesztőségi tanács, ha szimpla aktuális hírekkel foglalkozunk a divaton belül. A kérdésem az, miért csak két helyi újságírót kell tartani? Néha még minket is kiküldenek egy-egy riportra, vagy éppen önszántunkból szerzünk magunknak munkát kint.
Hirtelen átfutott a fejemen, hogy mi lesz Erzsivel, ha most elindulok Herberg Jánoshoz. Egyszerű: egyedül marad. Annak ellenére, hogy nem szerettem volna ezt, mégiscsak a munka az első. „Majd sietek vissza.” – jelentettem ki magamban. Bár egy kicsit rossz érzésem támadt, ahogy arra gondoltam, hogy a barátság egy apróbb pillanatát odaadom a munka kedvéért. Mégis valamilyen szinten megértettem magam.
Teljesen elhatároztam, de az ötletem kudarcot vallott. Amint felálltam, Erzsi mosolyát immár más szögből pillanthattam meg. Ebből a szögből – nem tudom, miért – rossz érzésem támadt. A mosoly, amit csak úgy jellemeztem, mint egy mindig sugárzó tüneményt; láttam, éreztem, mégis most kicsit elbizonytalanodtam a látványától. Nem mintha csúnya lett volna – sőt egy kicsit talán helyesebbnek is mondtam volna, mert egy különös vonást lopott szép arcára. Ez volt a legfurcsább. Sosem tudtam tökéletesen leolvasni az arcáról, hogy baj van.
A furcsaság ellenére, most valahogy megéreztem, hogy valami nincs rendben. Hirtelen felindulásból felvettem a telefonkagylót. Mire észbe kaptam, már tárcsáztam is a sokszor hívott számot. Szinte tudtam már kívülről. Természetesen János vette fel a túloldalon.
Erzsi meglepődve tekintett fel újra az asztala fölött. Hirtelen – talán megérezhette, mit tervezek – újra kierőltette azt a tipikus mosolyt magából. Láttam rajta, azt szeretné, hogy ne foglalkozzak vele, de talán mégis… egy-két gesztusa azt mutatta, hogy jól esne neki, ha foglalkoznának vele (jelen esetben én).
Alig néhány másodperc alatt elintéztem. Igaz milyen furcsa? Ha ezen múlhatna egy barátság, milyen könnyen meg lehet oldani…Miután a kagyló a helyére került, kétséget kizáróan tudta, hogy valamiben sántikálok. Végül meglepődve nézett rám, amikor mellé léptem.
– Mi az, mi történt? – kérdezte kis kíváncsisággal a hangjában. Tényleg nem akarta elhinni, hogy csakis miatta mondtam le a riportot.
– Semmi különös – válaszoltam, majd odahúztam az egyik széket és leültem vele szemben.
Erzsi csak hallgatott, mintha várna egy jelre, ami megindítja a nyelvét. Talán rám várt, nem tudom. Azonban egyszer csak beszélni kezdett. Miközben beszélt, enyhe ragyogást láttam a szemében. Azonban ez a bizonyos ragyogás most nem az volt, amiről már annyit beszéltem. Ezek apróbb könnykezdemények lehettek.
Nem volt olyan rossz állapotban, hogy ki is jöjjenek helyükről, mégis kicsit baljósló volt a látvány. Olyan érzésem támadt, mintha (lány)testvérem lenne. Akármilyen apróbb irigységet is éreztem bármikor is természetes szépsége iránt, semmivé foszlott.
– Egyszerűen nem értem, miért ilyen – mondta, de alig fejezte be, már nyugtatgattam.
– A férfiak már csak ilyenek. Másra néznek akkor is, ha te lennél a Miss. World – vigasztaltam.
– Nálatok nincs ilyen gond?
Egy pillanat habozás után válaszoltam csak. Nem tudtam, hogy mit feleljek, így az igazságot mondtam.
– Nem. Szerencsés vagyok – jelentettem ki. A szerencse egy semleges tény, aminek felvetése első hallásra jónak tűnt számomra. Tévedtem. Az a néhány könnycsepp most szivárogni kezdett, de nem simán, inkább csak apránként.
– Szerencsétlen lennék?
– Dehogy! – ugrottam fel…
– Mi a baj velem?
Erre a kérdésre megdermedtem. Fogalmam sem volt, hogy mit is kellene válaszolnom. „Mit tegyek!?” – csodálkoztam tanácstalanságomon, de végül sikerült megnyugtatnom. Kicsit nagy szót használtam, amikor azt jelentettem ki, hogy megnyugtattam, mert egyáltalán nem volt zaklatott típus. Igazából sokkal nyugodtabb volt, mint én magam. Mégis ő számolt be a párja tökéletlenségéről.
– Szeretem. Ennyi.
Közbevágtam:
– … és így van jól. Ezt mondd el neki is.
– Elmondhatom neki, de a telefonjától kezdve mindene arról árulkodik, hogy nem szeret…
Ez az ellentmondás kicsit érdekes volt szerintem is. Természetesen a szokásos pasis dumával próbáltam rákontrázni.
– Minden pasi ilyen – jobbnak láttam hozzáfűzni egy kis humort is. – Pasiból van ő is!
– Tudom, mégis kicsit féltékeny vagyok – majd hozzátette: – méghozzá okkal.
– Hogyhogy? – próbáltam több körülményt megismerni.
Annak ellenére, hogy nagyon nyitott lány volt, nagyon kedves és jó barát, mégsem tudtam az érzéseiről szinte semmit azon kívül, hogy nagyon szereti Ferit.
– A múltkor egy lány hívta. Érted? – Egy lány… Alig lehetett 18 a hangja alapján. Meglepődött rajtam, és kérdezte, hogy miért én vettem fel Feri telefonját??? – érted!?
Együtt érzően bólogattam.
– Aztán pedig azok az SMS-ek…
– Jól van, jól van – nyugtatgattam, mert láttam, hogy az okok talán helytállóak, mégis a szám mást mondott. – A beszélgetés akkor sem árt. Mondd meg neki, hogy szereted. Már 23 vagy. Talán komolyabb is lehet belőle!
– Komolyat is akarok – rám nézett – tudod, gyerekek…
– Ja, persze! – mosolyodtam el.
– Jó, most csak egy kicsit nagyot mondtam – mosolyodott el ő is. Ez a mosoly már sokkal szebb volt annak ellenére, hogy nem adott az arcának olyan furcsa, vonzó összképet. Szikrázó gesztust kölcsönzött magának. Talán csakis azért tette, mert meghallgattam és megnyugtattam.
Mi mást tehettem volna? Az senkinek sem jó, ha most azonnal szétmennének. Egy második, és még egy harmadik esélyt is megérdemel az ember. Nem rossz ember Feri, csak kicsit csibész. Nem baj az, csak kacérkodik. Bár nem lenne nagy „baj” vele, ha abbahagyná, mégis… Feri ilyen és kész.
Ha maradnak együtt, akkor az talán egy kicsit az én érdemem is („Had legyek már egy kicsit kapzsi!”). Nem lesz szomorú Erzsi egy ideig, és minden bizonnyal Feri is megváltozik, legalábbis feltehetően elindul a változás útján.
Amikor már megbizonyosodtam, hogy nincs baj, egy kicsit felállt a szőr a hátamon. Bejött az asztalok közé a főnök. Nem sokat láttam még itt, leginkább csak kiosztani járt ide – mi másért? -, és hittem egy ideig, hogy most sem lesz másképpen.
Hozzá kell tennem előbbi kijelentésemhez, hogy a főnök közel sem volt főnök, hiszen csak a főszerkesztő volt, mégis mintha átvette volna a tulajtól ezt a hatáskört; úgy osztogatta néha a fejmosást, mintha neki is származna bármiféle bevétele abból, ha gyorsan és hatékonyan dolgoznánk – bár így is úgy dolgoztunk, ahogy csak bírtunk.
– Julcsikám, megvan már a riport Herberggel? – kiáltott felém. Egyszerűen ki nem állhatom, ha Julcsinak szólítanak, mégis elviselem egy könnyed mosollyal.
– Nem, de már beszéltem vele. Holnapra meg lesz – mondtam, mire helyeslő pillantásokat vetett felém.
– Jól van, elmegy… – ekkor Erzsi felá nézett – Erzsi, mi lesz azzal az anyaggal a holland ékszerekről? Már tegnapra kellett volna megkapnom, hogy rendesen össze tudjam szerkeszteni.
Erzsi furcsa könnyedséggel, szinte észrevétlenül leplezte néhány könnycseppjét, és máris áttért a cikkére.
– Az asztalodra tettem, már reggel – ezzel arra célzott, hogy még csak az asztalára sem nézett, ha egyáltalán tényleg bent volt már aznap az irodájában. – Már csak képeket nézek hozzá.
– Képeket? – förmedt rá, de aztán elillant a hirtelen düh, és csak legyintett egyet. Talán ezt is Erzsi természetének, megszokott vidámságának köszönhettük, ami olyan érzést keltett a körülötte lévőkben, mintha olyan teremtéssel lenne dolguk, akire egyszerűen bűn haragudni.
Néhány gyors pillantás kíséretében a fölösleges harmadik elhagyta a helységet. Egyedül maradtunk Erzsivel.
– Te Erzsi! – szóltam felé.
– Igen?
– Tudod, arra gondoltam, mi lenne, ha délután beülnénk valahova? – vetettem fel.
– Persze, miért ne? – mosolyodott el újra, majd hozzátette kicsit dacos hanglejtéssel: – Hátha találkozunk Ferivel és kicsit féltékennyé tehetjük.
Igazából nem tudtam eldönteni magamban, hogy ez a képzeletbeli mozzanat használna-e, vagy sem, mégis sejtettem, hogy Erzsi csak viccből mondta. Jókedvűen felnéztem rá, majd egy könnyed sóhajtással vissza görnyedtem az asztalom fölé. Nem tudtam, hogy mit is csináljak pontosan. Szabályosan unatkoztam. Az interjút elhalasztottam, míg Erzsi lelkén könnyítettem. „Most” pedig ott ültem, unalomtól bágyadtan. Újabb ötletem támadt…
– Ne segítsek képeket keresni?
– Képeket? – nézett fel Erzsi. – Miféle képeket?
Egy pillanat csend és minden világos lett számára. – Ja… – kapott a fejéhez. – Csak egy kicsit füllentettem. Már régen nem keresek képeket. Azzal együtt raktam pendrive-ra az anyagot. Ki is nyomtattam, hogy megnézhesse őket, de nem nagyon izgatja őt sem a dolog.
– Értem – mondtam, aztán még egyszer megszállt az ihlet. Nem tehettem róla, ilyen napom volt… – Mire várunk?
Zavart pillantást vetett felém.
– Nem is tudom. Talán a délutánra, vagy az estére?
– Nem. Semmire! – e között a két szó között kisebb szünetet tartottam.
Gyorsan felpattantam – ezen a napon már sokadszor – és felkaptam a kabátom, ami inkább díszlet volt, mintsem eszköz a hideg ellen.
Erzsi arcáról kis örömöt olvastam le és egy kis szemérmet is együttesen. Nem akart jönni, legalábbis most, de én hajthatatlan voltam és elrángattam.
Ilyen pillanataimban képtelen vagyok bárkire is hallgatni, és csak a saját fejem után megyek. Hogy miért? Nem tudom. Marci is sokszor megemlítette, hogy miért is vagyok pont ilyen.
Erre csupán érdemtelen választ adhatok. Egy sorozatban hallottam egy érdekes okfejtést: „annak az esélye, hogy találkoznak a szüleim, olyan 3-4 millió lehet az egyhez – legalábbis, hogy pont a szüleim, annak az esélye, hogy szerelembe esnek és hogy szerelmük egészséges gyermekkel ajándékozza meg őket – mondjuk pont velem, talán több lehet, mint 5-10 millió az egyhez, míg annak az esélye, hogy pontosan Marcival kerülök össze annak az esélye újabb milliók lehetnek az egyhez, ami körülbelül ennyit jelent: legalább több ezerszer ki kellene jönnie egy kártyajátékban egymás után a legkedvezőbb kártyajárásnak zsinórban.”* Nem tudom, hogy hogyan is volt pontosan, mégis valahogy így lehetett.
Ez a magyarázat elég kézenfekvő számomra, így joggal kérdezhetem: ha ilyen ritka vagyok, akkor miért ne lehetnék még ritkább? Nehogy több is legyen belőlem a világon…
Ezek a délutánok! Alig lehet betelni velük… Nyár, napsütés. Kész kínzás ilyenkor irodában maradni.
Erzsin is meglátszik, hogy megérte elráncigálnom. Igaz, még nem ültünk be sehová sem, mégis kicsit mosolygósabb – szerencsére. Egy kicsit tartottam attól, hogy ez a kis gesztus pontosan visszájára fordul majd, de nem lett így. Nem gondolt – legalábbis láthatóan – többet Feri kalandjaira. Büszke is voltam magamra picit.
Ahogy mondtam délután volt. Egy parkrészen sétáltunk végig, miközben fiatalokat pillantottunk meg. Elfogtak az emlékek.
Milyen is volt még fiatalnak lenni… – nem mintha túl öreg lennék, de azért mégiscsak más tizenévesnek lenni, mint húszasnak. Emlékszem az iskolaévekre. „Csupa barátság és öröm – természetesen a kötelező tanulással megfűszerezve, meg egy kis kötelező intrikával… De hamar elmúlt.”
Kapuzárási pánik fogott el egyik percről a másikra, de Erzsi visszahozott a valóságba.
– Szerinted, mit tegyek?
Zavartan pillantottam rá, mert nem tudtam, hogy pontosan mire is gondol, de aztán rájöttem. Persze Feriről akart beszélni.
– Nyugodj meg! – tanácsoltam – A legjobb, ha leültök, és megbeszélitek… – ekkor furcsa mozzanat következett be beszélgetésünkben. Egyik érdekessége a napnak. Hirtelen térfelet változtatott Erzsi.
– A legjobb lenne, ha szétmennénk – jelentette ki.
Tágra nyithattam a szemem, mert a velem szembeni tekintet is bámulni kezdett.
– Hogy? – akadt torkomon a szó.
Megálltunk, de semmi más nem történt. Lassú csend következett, amiben nem éreztem túl jól magam. Látszott, hogy komolyan gondolja Erzsi, amit mondott.
– De hát… – próbáltam javítani a helyzeten, a helyzetén, a helyzetükön. Tudom, hogy gyerekes gondolat a részemről, de úgy hittem, hogy talán oka lehetek ennek a fordulatnak.
– Közel három éve vagyunk együtt. Nem tudom, hogy jól választottam-e.
Miközben ezt mondta, szemei ugyanúgy ragyogtak, mint eddig, így megérzésem most nem működhetett jól, azonban hangjából olyan mértékű keserűséget vettem észre, hogy szinte összerezzentem. Magától az egésztől libabőrös lettem.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem, remélve, hogy olyat mond, ami után saját maga változtat a véleményén.
– Tudod – próbálta elmagyarázni, de megakadt. – Meguntam már.
Értettem, hogy mire akar kilyukadni. Tudtam Feri szinte minden ballépéséről.
– Az SMS-ek, a nőcskék, akik hívják. Lehet, hogy nem szeret.
– Ezt mondta is?
– Nem.
Láttam rajta, hogy nem mond el mindent, így próbáltam noszogatni.
– De…
– Nem érzem, hogy szeretne – ezzel rám nézett.
„Az nagy baj” – gondoltam, de szokás szerint mentettem, ami menthető.
– Attól, hogy nem mutatja ki, még szeret – (het) – tettem hozzá majdnem, de ezt inkább elhagytam.
– Miért? Miért nem mutatja?
Egy pillanatra közelebb léptem hozzá és így szóltam:
– Verd ki a fejedből csak egy kicsit Ferit! Érted? – kérdeztem tőle, mire bólogatást kaptam válaszul. – Most rögtön beülünk valahová… – határoztam el, majd karon fogtam és a legközelebbi klubhoz elráncigáltam.
Ezeket a helyeket a szlengben kocsmának hívják, azonban késő délután még nincsenek olyan alakok bent, akik kocsmává tehetnék azt. Beültünk egy asztal mögé belül a napsütés ellenére is. Valahogy most vonzott a fedett hely, mintha ilyen horderejű témákat ösztönösen nem lenne gusztusom csak úgy, bárhol megbeszélni.
– Feri szeret. Mondta, igaz? Vagy már azt sem? Nem kell mondania… – néztem rá, mikor Erzsi a bárpult felé intett.
Furcsa érzés és hátborzongató szellő járta át a testem. Valamilyen véletlen folytán Feri pont akkor lépett be az ajtón. Láthatott minket beülni, és így került oda, ahova.
Egy másodperc alatt megtalált minket a szemével. Közelebb jött hozzánk és köszöntött.
– Sziasztok! – mosolygott rám is, majd Erzsit részesítette előnyben… – Hogyhogy itt? Mindegy, kértek valamit?
– Nem, köszi… én még vezetek, és mindjárt mennem is kell – lódítottam, mire újabb mosolyt kaptam tőle.
– Erzsi? – nemleges választ kapott.
Csend támadt, majd észbe kaptam, hogy miért is mondtam szinte reflexszerűen, hogy „mindjárt mennem is kell”. Felpattantam és elköszöntem tőlük. Had beszélgessenek. Remélem, rendeződik köztük a dolog…
* Gene Roddenberry’s Andromeda – 2. évad 1. rész (alapján)