„…Megbízhatatlanság – az árulók fegyvere. Akik megkegyelmeznek a vétkezőknek, maguk is halálra valók…”
Kanytin Elizy – Helytartónak lenni (Az uralkodás krónikája)
I. sz. 2867
Még mindig állt a Diána az űrben, s csupán tehetetlenségével tudott volna mit kezdeni, mégsem tett semmit sem.
– Tudunk már mozdulni? – kérdezte újra az Admirális.
Diána nem válaszolt. Pontosan úgy, ahogy az utóbbi két percben. „Ja, hát persze… ez a 20-as szint.” – értette meg a kapitány. Szembetalálkozott az egyik szerelővel, akit Berknek hívtak. Hosszú, nyúlánk alakja megengedte, hogy gond nélkül elférhessen az összes szervizalagútban a hajó burkolata és szintjei között. Arcáról a kor árulkodott és a sokéves munka, aminek zömét inkább a Földön töltötte el, dokkmunkásként, szerelőpozícióban – már ott is zöld ruhát viselt. Az ízlése azonban egyáltalán nem kedvelte ezt a színt sőt, egyenesen gyűlölte, mégis viselte, mert ez volt a szabály.
Amint megpillantotta az Admirálist, máris szólni akart felé, de amaz megelőzte.
– Kész van már a pont-görbemeghajtó!? – rivallt rá annak ellenére, hogy tudta, nem Berken múlik.
– Legalább kétnapos munka van vele. Nem tehetünk róla. Az egész meghajtó, még a tok is kisült – összehúzta bozontos szemöldökét, majd folytatta – Kész csoda, hogy nem lett semmi bajunk.
– Értem, értem… De legyen kész holnapra! – utasította Berket az embertelen időpontra.
– Megtesszük, amit tudunk.
Erre a kijelentésre meglepetten kapott választ Berk. Az Admirális közelebb húzta magához, fittyet hányva a hivatali protokollra.
– Ha egy nap múlva nem indulhatunk, hadbíróság el vitetem! – fenyegetőzött.
– Micsoda!? Miféle indokkal?
– Attól, hogy nem maga a főnök, attól még mutathatna egy kicsivel több lelkesedést. Mentőakcióra megyünk, ahol életek forognak kockán.
– Ezt mind tudom én is – csodálkozott Berk.
– Ne értetlenkedjen nekem! Idegenekről van szó. Ezért jön nekem itt ezzel a kétnapos dumával!
– Admirális, mi baja van? Mintha nem önmaga lenne!
Egy pillanatnyi és lélegzetvételnyi időre csend támadt, majd hirtelen Diána szólalt meg.
– 20-as szinttel a kapcsolat létrejött. Belső érzékelők aktívak.
– Értettem, Diána – szólt felfelé tekintve egy másodpercre, mintha csak onnan jött volna a hang, majd újra Berkhez fordult. – Most elmehet. Javítsa csak tovább a hajót! – ezzel elhajtotta a bosszús szerelőt, míg maga ugyanolyan higgadt maradt, mint amilyen a beszélgetés elején volt.
Mélázva nézett maga elé a kihalt folyosón, ahol a fedélzet végén még lehetett látni néhány munkást, akik feltehetően a szint rettenetes elérhetőségének megjavításán dolgoztak. Az Admirális mögött Tomphyn elsőtiszt lépdelt sietve, szinte futott.
– Admirális, lenne egy perce?
Az Admirális szívélyes mosollyal az arcán fordult meg, s mondta: – Természetesen. Miért?
– Találtam Diánában egy furcsaságot – nyögte ki kicsit kelletlenül és tanácstalanul.
– Ezt meg hogy érti? Tapasztalt valami furcsát?
Mély lélegzet következett és homloksimítás Tomphyn részéről, miközben az Admirális szemébe nézett, majd elkezdte:
– Amikor nem volt aktív ez a szint, Diána egy kisebb egységében találtam egy bizonyos 107-es kódot.
– 107-es kód? – az Admirális mimikai ráncai kierősödtek és hátrabiccentette fejét – Életemben nem hallottam róla. Nem tudom, mi lehet.
– Én sem. A legfurcsább pedig az, hogy miután visszatértek a főbb és hálózati rendszerek, egyszerűen eltűnt. Nem értem, hogyan történhetett meg.
– Nyugalom, elsőtiszt! Utánajárok ennek. Menjen inkább a jövevényünkhöz! Meg szeretném tudni, hogy mi, ki, mit keres itt, hogy került ide és kivel van – nem feltétlenül ebben a sorrendben.
– Értettem – szalutált Tomphyn, majd elsietett az orvosi szoba felé.
Ott már várták. A nővér és a két orvos lankadtan, s mégis pattanásig feszült idegekkel próbálta teljesen egészségessé varázsolni az ismeretlent. Teljes fizikai fáradság lett úrrá rajtuk, aminek érzését Tomphyn megjelenése majdnem teljesen eloszlatott.
– Elsőtiszt! – szólt, majd tisztelgéssel köszöntötte, de amaz leintette.
– Nyugalom, nem kell félni… – mondta, majd a fekvő felé vette az irányt, hogy közelebbről szemügyre vehesse.
Egy-két percig sétált mellette, majd Diánához fordult.
– Zöld ruha? Valamelyik technikusunk lehet?
– Kizárt – vetette el Diána, majd folytatta – Az alrendszerem látta el, elsődleges szkennerjei nem mutattak semmiféle eredményt, vagy hasonlóságot egyik legénységi tag személyét illetően.
Csend támadt. Elfoglalt pillantások következtek a legnagyobb kijelző felől.
– Valami rendellenest találtam. A kormeghatározás szerint… – elbizonytalanodott Diána, majd felnézett – bizonyára meghibásodott az alrendszerem, aki ellátta a vizsgáló feladatkörét. Ez a hiba kihathatott az itteni érzékelőkre.
– Miért? Mi történt?
– Lehetetlen! – hangoztatta Diána, a külső szemlélő számára, talán bizonygatásnak tűnhetett volna. – A kormeghatározás szerint, több mint 4000 évesek a csontjai – legalábbis amit át tudtam vizsgálni.
– 4000 éves? Ez nem létezik. Fizikai, kémiai és biológiai lehetetlenség! – képedt el az egyik orvos is.
– Egy sejt sem képes 4000 évig életben maradni – főleg úgy, hogy azt sem tudjuk, hogyan is került ide – ez Tomphyn volt.
– Ezért is mondtam, hogy nem lehetséges. Hiba – fejezte be Diána.
– Csodás! – csattant fel a másik orvos.
– Azonkívül, hogy nem tudod, mennyi idős, mit tudsz még az ismeretlenről?
– Semmi pontosat. Biológiai jellemzői: férfi, külsőre 20-as éveiben járhat – és a vizsgálatok alátámasztották, hogy ember. Mindezek ellenére arra kell figyelmeztetnem elsőtiszt, hogy nem megbízhatóak az adatok.
– Kösz, az ember definíció stimmel, a 20-as év talán, a férfi pedig – eléggé valószínű. Szerintem, ezzel nem mondtál hazugságot, bár semmi újat, használhatót – sajnálkozott egy pillanatig Tomphyn, majd magára hagyta a betegkabint immár lakóivá vált legénységével.
Magányos folyosókon keresztül vezetett az útja, majd egy pillanatra elbizonytalanodott, mert a fedélzet közepe tájékán szeretett volna feljebb menni, de eszébe jutott, hogy valószínűleg még mindig folynak a javítások az eggyel felettük húzódó szinten, ahogy a gépházban is. Senki sem volt sehol, így feltehetően magáncinizmusból kezdett beszélni.
– Egy ismeretlen és ennyi kár keletkezett a hajóban…
– Hozzám szólt, elsőtiszt? – jelent meg Diána arca az egyik közeli képernyőn.
– Nem, dehogy – majd lehajtotta a fejét – Csupán magamban beszélek.
Töprengeni kezdett, majd megszólalt tudva, hogy van már társasága – ha névlegesen is.
– Ha kém lenne, olyan technológiával rendelkezne, amivel felesleges lenne a Diánát kikémlelni – már megbocsáss, de ez nyilvánvaló.
Diána elfordította a másik irányba a fejét, majd vissza.
– Nem biztos. A kikémlelés olykor csupán információt jelent, aminek birtokában egy megtervezett, gyakorlati támadást vehetnek számításba kiindulópontként. Tekintve, hogy transzportáció jöhetett létre, bizonyára bemérhették a helyzetünket.
– Bemérni? Miközben alig voltunk a fizika határain belül? – majd megrázta Tomphyn a fejét – Ez lehetetlen, ahogy a te szavaiddal éljek.
– A lehetetlen nem tartalmazza azt az értelmezési tartományt, hogy valószínűtlen. A lehetetlen számunkra szubjektív. Az űr természetéből adódóan tartalmazhat olyan tényezőket, amikkel nem számolhatunk. Például láthatatlan anomáliákat, feketelyukakat, esetleg egy-egy ismeretlen fajt, amikről csupán azért nincs tudomásunk, mert technikailag fejlettebbek a jelen ismert uralkodó fajoknál – vagy éppen pont azért, mert fejletlenebbek, mintsem felkeltenék az érdeklődésünket.
– Ha így lenne, nem embert küldött volna egy fejlettebb faj… – amúgy meg képtelen lett volna rá logikailag.
– Így egyszerűbb a beilleszkedése egy esetleges kémkedést tekintve.
– Nem értek én már semmit… – csapta össze kezét, majd elsietett a hídra, hogy tovább igazgathassa a hajót. Igazából nem volt túl sok lehetősége, hiszen a hajó mozogni nem tudott önerőből.
A betegkabinban folytak a dolgok továbbra is. A stabilizálás után már lassan egyhangúan és változatlanul. Csupán egy orvos felügyelte a sérültet és a nővér.
– Még mindig kómában van? – kérdezte a nővér.
– Igen, Nom – válaszolta az orvos, de gondterhelt pillantásokkal nézett még fel egy pillanatra. – Nem tudom, hogy mit is kellene tennünk. Ember – legalábbis kívülről, belülről annak látszik, de valahogy mégsem.
– Hogyhogy?
– A szervezete a mérések szerint nem csak 4000 éves, de az anatómiája is alátámasztja ezt – jobban mondva, sejthetően alátámasztja – tette hozzá.
Sóhajtott egyet, majd folytatta:
– A fájdalomcsillapítót is alig bírta ki. A simánál majdnem újra elvesztettük, de az enyhébb már jó volt. Ha nem tudnám, hogy ez az anyag nem válthat ki ilyen reakciót, azt mondanám, hogy allergiás rohama lehetett.
– Ha már beadták és allergiás rohama volt, hogyan élhette volna túl?
– Nem tudom, talán enyhébb allergia lehetett.
– Ezek szerint nem kapott még sohasem ilyet? – érdeklődött Nom.
Általában nőnemű egyének töltik be a nővérek szerepkörét. Talán azért, mert a sérültek legtöbbször férfiak, aminek következtében egy nő könnyebben nyújthat reményt, megnyugvást, biztonságérzetet.
Nem volt ez másként a Diánán sem. Nom egyik tökéletes nővéralakja volt a hajónak. Türelmes, jó szándékú, bájos és kicsit szerette magát naivnak is feltűntetni. A szabványos hajviselet a nőkre nem vonatkozott. Nekik engedélyezve volt bizonyos hosszúságú haj, néha még hosszabb is, mivel csak kevesen töltöttek be katonai vagy éppen nehéz fizikai munkát jelentő posztot.
Nom kérdésére nem kapott választ, csupán egy nemleges mozdulatot.
– A kóma még nem lenne probléma, de a fájdalomcsillapító után nem tudom, mire várhatunk a stimulánsokkal kapcsolatban. Elméletben egy-két nap lenne, hogy azok a repedések begyógyuljanak, szóval fel is tudna állni – bár többet mozogni nem igen szabadna neki. Azonban ha így marad, nem is az állapotával lesz baj, hanem az agyával. Csoda, ha tud majd mozogni végül.
– A kóma a baj, mégiscsak.
– Igazából minden baj. Nem tudjuk, mi történt vele, nem tudjuk, honnan származik, hogy mi valójában – semmit sem tudunk. Azt tudjuk, hogy feltehetően ember, azon belül europidnak tűnik. Ennyi.
Szánalmat idéző pillantás érte a fekvő „beteget”, majd az orvos visszafordult az egyik képernyőhöz, aminek segítségével éppen az egyik könyvét olvasgatta. Ezzel töltötte el szabadidejét, miközben felügyelt a betegre.
A természetesnek titulált fények a hajón lassan kezdtek kialudni. Ez jelezte, hogy éjszakai műszak következik. Az élet ugyanis nem álhatott meg egyszer sem a hajón. Főleg, ha javítás volt napirenden, aminek sikerén vagy bukásán életek múltak.
Berk azonban nem törődött már ezzel. Egyre csak az Admirális bizalmatlansága járt az eszében, nem tudta kiverni becsmérlő gesztusát, miszerint emberi mivoltát előbbre helyezte más élőlényekénél csupán azért, hogy ne kelljen dolgoznia. Közel 15 éves munkássága során senki sem merte így megvádolni. A 400 fős legénység tagjaként büszkén viselte munkáját, ami a flotta legerősebb hajóját volt hivatott szolgálni, megmenteni és karbantartani. Több volt ez, mint szimpla munka.
Most azonban szégyennel töltötték el bizonyos szintig, addig a szintig, ami már bizalmatlansággá fajzotta a kötelességtudatot. 2 éves szolgálata során Berk sosem tapasztalt még ilyet senkitől sem, most viszont egyenesen a kapitánytól, az Admirálistól kellett elviselnie. Ezt nem tudta hová tenni, s nem fojtotta vissza dühét. Kitöltötte azt kétszer több munkával.
Egy hajón, egy hatalmas, 400 fős hajón többet jelentett a hit puszta esztelenségnél. Minden hajó rendelkezett egy-egy vallási polihisztorral, akik támaszukkal segítették a hajón szolgálókat, akik valójában tartották a hitet bennük.
Nagy feladat volt ez, ugyanis hiába jelentkezett a legénység minden tagja önként, évek távlata sokat változtatott mindenki jellemén, személyén, s efféle lelki támasz nélkül bizonyosan képtelenek lettek volna bizonyos döntéseket helyesen meghozni. Legyen az a döntés aprócska, akár egy napi étel kiválasztása, akár egy munkahelyi szerelem hitelesítése.
Ő volt Alannis; teológus, pszichológus és mindenféle …us, ki ilyesmivel foglalkozik. Elsorolni is nehéz lett volna, mennyiféle vallási és hitbeli irányzatokkal érintkezett. Egyáltalán nem volt elmondható róla, hogy forrófejű, sem olyan jelzőt nem aggathatunk rá, miszerint túl sokat vacillálna egy döntése nyomán. Igazából semmiféle hivatalos jelentősséget sem képviselt a hajón, ahogy kollégája sem.
Nem hivatalosan azonban a katonáknak szüksége van a támaszra, mindinkább pszichikailag, mintsem vallási okokból. Mindenki megkereste a maga bajával kettejük közül az egyiket és véleményt kért, néha csak meghallgatást. Többnyire szimpla némaság is elég volt egy kételkedő, vagy éppen a szolgálat alatt összeomlott legénységi tag számára, ám olykor-olykor szükség volt a bölcseletekre.
Ahogy a legénység támaszkodott erre a két „papra”, úgy játszódott le ez visszafelé is. A kis kápolnaszerűen berendezett kabinhelységben mindig készen állt minimum egy lelki társ esetlegesen egy-egy bárány is. A legénységbe pedig beletartozott minden a hajón lélegző és érző lény – legalábbis bizonyos definíciók szerint: ez az ember. Ebben a bizonyos kabinban nem számított, hogy ki kicsoda, ki milyen tisztet tölt be; itt mindenki egyenlő volt.
Berk, hűséges szerelője a Diánának is igénybe vette nem egyszer ezt a lehetőséget, ezt a szükségszerűséget, hogy megtalálja a megoldásokat lehetőleg éppen magában.
– Rabolhatom az idejét, Alan? – kérdezte a bejáraton behajolva.
Alannis szerzetesnek vallotta magát, bár sokkal több volt ennél. Mindezek mellett elég flexibilis volt szinte minden szituációhoz is, hiszen alig volt 27-28 éves. Fiatalsága ellenére jártas volt egyaránt a keleti és a nyugati kultúrákban is sőt, még az ősi mondavilágokból ismert mítoszokat, eposzokat, hiedelmeket, babonákat is fel tudta használni munkássága során.
Arca árulkodott arról, mit is gondol a világ felé. Nyitottságot. Mindenféle nézetet, felfogást helyeselt, miközben rekontraként legalább száz okot is fel tudott volna hozni ellenük.
– Természetesen – fordult meglepetten hátra a kabin másik vége felé Berkre – mindig ráérek.
– Csak egy perc lenne… – próbálkozott egy apróbb, elsőre szánalomra méltóbb magyarázattal, ám Alannis szinte légies beszéddel csitította le.
– Nyugalom, értem én… – majd elindult Berk felé.
Miközben léptei visszhangzottak a kápolnakabinban, háta mögött kirajzolódott egy művészien megalkotott, elsőre felismerhetetlennek tűnő nap festménye, amit hátulról világíthattak meg. A Föld Napja volt.
Hosszas vita során jutottak arra a nagyobb csatahajókon, hogy célszerű elvonatkoztatni mindenféle istenalaktól és motívumtól, és a figyelmet egy örökérvényű – mondhatni – fogalomra terelni, a Napra, arra a napra, amely reményt nyújt a távoli utazónak, miközben messze jár otthonától.
– Miről lenne szó? – puhatolózott annak ellenére, hogy tudta; Berk e kérdés nélkül is mindent elmondana. Egy bizonyos szimpátia alakult ki a kétéves szolgálat alatt a legénység tagjai és a két „szerzetes” között. Nem fordult elő, hogy nem bíztak egymásban, figyelmen kívül hagyva a hajó fellövése utáni egy-két hónapot. Ez azonban letudható a természetes bizalmatlanságnak.
– Az Admirálisról lenne szó… – ismételte Berk az utóbbi gondolatait, immár verbálisan.
– Azon belül?
– Nagyon furcsa lett. Már két éve ismerem közelről – majd elbizonytalanodott -, valójában négy éve ismerem, de két évvel ezelőtt még csak hírből és látásból.
Bizalmas kapcsolat vette újra kezdetét. Senki sem zavarta meg ezt, a hajó elég nagy volt, elég tennivalóval, míg a kápolnában sem volt egy árva lélek rajtuk kívül.
– Aztán ma… mintha késében lennénk, úgy mordult ránk – rám, pedig tudhatná jól, hogy úgy güzülünk, akár az állatok, ha kell. Ezen múlik az életünk, de nem csak a miénk, mindenkié ezen a hajón. Így pedig beláthatná, hogy ezzel a sürgetéssel még árthat is.
– Bizonyára csak most jött ki ez – nyugtatgatta és elkezdte elterelni a szót Alannis, hogy más szempontból is megvizsgálhassák a történteket. – A Diána nagyon fiatal hajó. Alig két és fél éves. A flottában vannak jóval öregebbek, van amelyik száz évesnél is öregebb, sőt egy bizonyos „Elsőről” azt hallottam, hogy a Föld 2-őn állították ki, közel háromszáz éves szolgálata után. Állítólag az az emberiség első, gyakorlati űrutazásra alkalmas hajója.
Most azonban a Diánán vagyunk, ahol az Admirális is, az elsőtiszt is egyszerűen nem nőtt még fel a Diánához és a sokéves együttléthez, mert az embernek lehet akármennyi plecsnije, ez akkor sem jellemfüggő, hanem inkább gyakorlati. Szolgálhatott sok helyen, minden hajó más, minden legénység más beállítottságú.
Az Admirális – nincs szépítenivaló – katonajellem. Megszokta, hogy ez a módszer célra vezethet.
– Megeshet – nyugodott bele egy csöppnyit Berk.
– Látod? – nézett rá békésen Alannis – Ennyi kellett csupán a megértéshez.
Köszönetnyilvánítás következett a gyors eszmecseréért Berk részéről, majd elváltak egymástól. Berk ment a gépházba, míg Alannis maradt ott, ahol addig végezte napi teendőit.
A hajó többi részén sürgött a munka. Mindenki tudta a dolgát, még ha az annyit is jelentett csupán, hogy készenlétben őrködött, várt és tett-vett a rakodótérben várakozó hangyáknál.
A hangya szó minden esetben egy-egy hajót jelentett a Diánán. Ezek a hajók voltak a gyakorlatban az utasszállító-hajók, jelen körülmények között ezeket szánták mentés céljából a kutatóbolygóra küldésre. Egyszerű, ám hasznos hajók voltak – ebből is látható. Hátrányuk azonban a fegyvertelenség ténye maradt, hiszen minél több fegyvert biggyesztettek volna rá, annál kétszer kevesebb hely juthatott volna a szállítandó „rakomány” számára. Ez első hallásra furcsának tűnhet, mégis ha belátjuk, hogy a korlátozott, miniatűr meghajtás alig bír el fegyvereket, amihez természetesen megfelelő páncélzat is kell, méghozzá ellátmány is a fegyverekhez, mindemellett a gyorsaságra is szükség van. Mindezek egy helyen – egyenlők a lehetetlennel. Szükség volt a munkamegosztásra a hajók között.
A hajók lassacskán teljesen felkészültek az útra, csupán maga az út volt kétséges, ugyanis Diána még mindig egy helyben vegetált, miközben az Admirális egyre dühösebb lett. Valósággal már dúlt belül a tehetetlenségtől. Ha egy külső szemlélő tekintett volna arckifejezésére, mimikai gesztusaira, bizonyára azt hihette volna, hogy nagy fájdalmai lehetnek, mégsem volt így. Csupán a belső gondolatok, az elmélkedések és a latolgatások szántották fel amúgy is gondterhelt arcát. Egyszeriben megkettőződött a ráncai száma, mégsem tűnt öregebbnek – talán azért, mert az ember alapfeltételezésből sem tudná megállapítani magabiztosan mennyi is lehet a kora valójában, csakis durva tippet adhatott volna. Valótlan feltételezést, hiszen ki gondolná, hogy például a Diánán egy majdnem nyolcvanéves matuzsálem a kapitány? Senki. Azonban a 4000 év, amiből kimaradtunk, sok-sok változáson vezetett át, amik végül nem változásnak tűnhetnek, inkább apróbb részletkérdések megválaszolásainak.
Egyre csak azt kérdezte magától, mikor is lesz már vége ennek a semmittevésnek. Bár nyilvánvaló jelleme, mégis valamit rejtegetett a felszín alatt. Az okok pofonegyszerűek, a konklúzió is, csupán az a tudat mutat egy kis misztériumot, ami mindig ott téblábol az emberben „ismeretlen” címszó alatt.
Teljesen felesleges meglepődni ezen. Az ismeretlennek pontosan ez a dolga. Elgyönyörködtetni, megrengetni, elrettenteni, elbűvölni, elkényeztetni és megtenni mindazt, amiről az ember csupán álmodhat. Mindig is így volt ez, talán ezért is színesebb számunkra a pletyka, a rosszmájúság, hiszen csalódni nem szeretünk az életben, így inkább kiindulunk a rosszból, hátha megrendülünk nézőpontunkban és hozzáfűzött hitünkben. Megfordul ez a felfogás, amint közelebbről szemügyre vesszük a dolgokat, esetlegesen személyes kapcsolat fűz az adott témához. Ilyenkor egy kicsit magunkénak is érezzük, aminek hatására csupán egyet akarunk/akarhatunk: jól kijönni a dolgok állásából. Létrejön a jóindulat.
A jóindulat a lét egyik legmagasabb foka, hiszen feltételezések nélkül hiszünk valaminek, amiben természetünknél fogva tilos lenne. Mégis megtesszük – hogy miért? Egyszerű ez is. A kapzsiság.
Meghökkentő válasz, mégis végiggondolandó. Valamiben hiszünk, jóindulatúan, aminek a végén kiderülhet, hogy volt értelme, volt miértje. Ekkor kétszeresen learathatjuk a babérokat. Amikor ez a rész elkövetkezik valakinek az életében, akkor derül ki valakiről, hogy valóban jóindulatú volt-e, vagy csupán azért volt egy ideig ilyen érzelmeket szimuláló, mert jól jött ki végül.
Az emberi természet kapzsi – mindent magának akar: így vagy úgy…
Akármit is mond, akármit is tesz, ahogy az élet adta, azt el is veszi önmaga. Szerencsére ilyen a természet. Ha az embernek sikerül végérvényesen is elpusztítania, magát is sikerül, hiszen az ember a természet része, mindig is az volt, s a természet halálával magát is pusztulásra ítéli.
A magány azonban mindenképpen önpusztítás, gyakorlati bűntett az élet ellen, ami lényéből fakadóan társaságra született. Minél erősebbek az akarat és az elme körvonalai, annál erősebb a közösség iránt az igény, annál több kell a közösből, annál demokratikusabb döntésekre van szükség, annál nagyobb támasz kell az egyedek számára, történetesen jelen esetünkben pszichikai segítség.
Az Admirálisnak viszont senki sem kellett. A hosszú katonaévek alatt megtanulta a magány mesterségét, miszerint szolgálat és karrier alatt nincs szükség senkire, legyen szó fizikai társról -, de inkább lelkiről. Egyszerű hétköznapjai közé nem keverte bele az érzelmeket, csupán aznap. Azon a napon, amikor elindultak a kutatóbázisra. Arra a bizonyos kutatóbázisra, ahol éppenséggel egyetlen emberi lény sem tartózkodott. Mindezek ellenére mentek. Bár ő többet tudott, mint mindenki más a hajón, de pontosan ez volt a rendeltetése a kapitánynak, most az Admirálisnak: levenni a terhet a legénység válláról és megfontoltan cselekedni.
Kicsit bánatosan, a gondterheltségtől egyenesen a semmibe meredt, vonakodott magában az Admirális. Bizonyára el akart dönteni valamit. Nem tudta, mit tegyen egy fontos kérdésben. Valójában eldöntött kérdés volt. Csupán ő nem tudta, vajon helyes-e…
Így van ez minden döntéssel. Az életben is tudnunk kell dönteni, még ha nem is gondolunk apróságokra. Az apróságok azonban hatalmas szereppel bírnak.
Egy aprócska gesztus, egy aprócska elszólás – megváltoztathat mindent. Elég egy szó, ahhoz, hogy megszerettessük magunkat valakivel, s hogy örökre elzárjunk valakit magunktól, jobb esetben csak magunkra haragítsunk. A nehézsége ennek csupán az, hogy meg kell találni mindenkinek a gyengepontját. A célba lövés azonban sosem segít semmiben. A helyzet csupán a jövendölés csodáján múlhat, megválaszolni a következő képzeletbeli lépést, s csakis a legvégső esetben lemaradni a lépéselőnytől. Az élet egy nagy sakkjátszma, melyben szokás csalni, s miben meg is éri.
– Kapitány – szólalt meg Diána megszokott, könnyed hangján.
Ráncok halmozódtak, majd fodrozódtak egy homlokon, majd felnézett a homlok tulajdonosa. Valamiért mindig mindenki felfelé nézett a hajón, a legénység minden tagja mintha fentről jönne a hang, pedig ez legtöbbször nem volt így.
Olyan volt ez, mint az emlékezés, kontra kitaláció gesztusa. Talán az ember maga is csupán a memóriájában kutat; hol is hallhatta ezt a hangot, aminek elemeit, hangszíneit megtervezett haninstrumentek alkotnak meg a helyzetnek, az illemnek és a személyeknek megfelelően. Mikor viszont az ember oldalra pillant, nagy az esély arra, hogy kicsit lódít, esetleg kitalálja az éppen mondott, vagy éppen kimondásra szánt kijelentést.
– Mi történt?
– A pont-görbemeghajtó aktív, kielégítő állapotban. Meghibásodási protokoll inaktív.
Összecsapott kezek feleltek erre a mondatra. Tökéletesen lehetett látni a reakción, hogy ösztönös.
– Két nap után!
– Ennyi időbe telt – majdnem az összes pótalkatrészt elhasználtuk – folytatta Diána. – A pont-görbemeghajtóban meghibásodtak a tekercsek, a mesterséges fizikai állandószabályozók, a gravitációs gyorsítók, méghozzá minden egyes átalakítóval…
– Értem, értem… – csend támadt hirtelen, majd utasítás vágott közbe – Minden szolgálati tisztet a hídra. Itt az Admirális beszél: Minden szolgálati tisztet a hídra!
– Hangosítás befejezve – zárta le a párbeszédet végül az operációs rendszer, majd újra csend támadt.
Gondolatok hatalmába került újra az Admirális és visszaült a kabinja közepén található asztalka mellé. Egyetlen szék volt mellette szabadon, amit addig csupán háromszor foglaltak el.
A szoba magánya mindig egyforma volt – csupán ritkán zavarták meg. A félhomály is egyre jobbat tett az Admirálisnak. Öregsége nem zavarta, mégis egyre több nyugalmat igényelt. Talán a kora miatt, talán a zordonsága miatt, valójában senki sem tudta, még önmaga sem.
A híd már várta, azonban ő még mindig nem ment oda. Valamire várt, a mai világban sokak számára ismeretlen dolgot akart magának szerezni: lelkiismeretet. Mégsem találta meg, már hónapok óta, csupán tanakodott létezésén.
Tomphyn sietett a hídra. Tökéletesen rossznak találta az időzítést. Bár hivatalosan nem volt szolgálatban, mégiscsak elsőtiszt volt, még ha 14 órán keresztül is tart a szolgálat. Nem állhatott meg az élet. Valójában Tomphyn sohasem értette az Admirálist. Ő sosem tudott olyan tökéletesen szolgálatba állni, mint a hajó kapitánya. Annak ellenére, hogy sosem késett, sosem volt rendezetlen sem az arca, sem a ruházata, mégsem volt olyan derogáló, mint az Admirális maga. Belátta, hogy ez nem lehet véletlen, valójában semmi sem lehet véletlen, hiszen okkal irányítja a Földerő legerősebb hajóját egy ilyen öregebb katonaforma.
Mindig tökéletes, kétséget kizáró elhivatottság, vak bizalom a hatalom iránt, ami szolgálatba állította őt. Ez a tökéletes katona képlete. Ezeket a részleteket azonban különböző eszközökkel lehet elérni egy embernél. Egyik a megfélemlítés, míg a másik a befenyítés, a kiképzés, a felvilágosítás, a lebutítás, a kötelességtudat kialakítása, majd egy rövid téveszmecsere, aminek az eredménye majdnem feltétlen hűség egy ügy iránt, ami természetesen a köz javát szolgálja, a közért van, a saját társadalmi rendszer tökéletességének látszatáért, a fenntartásokért – azt, aki mindezt teljesíti egy közösségben, azt nevezik elfogadott példaképnek.
Egyesek így tekintettek az Admirálisra. Mint például a legénység nagy része. Azonban a maradékuk nem mutatta ki ellenvetését, ellentétes érzelmét a kapitányi posztot betöltő személy iránt, hiszen a katonai szolgálat, a tisztviselés nem engedhette meg. Nem adhatott hangot semmiféle érzelemnek. A csapat érdeke volt a csend és a némaság… – a legénység, akár az ellentétek bugyra fortyogott takaréklángon.
– A meghajtó rendben, diagnosztika rendben – sorolta a navigátor és a gépész a kijelzők és konzolok mögül a híd hátuljából.
Tomphyn máris odaért. Nem késett el. Az Admirális sem érkezett még meg, amikor már majdnem teljes volt a létszám. Két év óta ez volt az első alkalom, hogy késett. Olyan sokat nem maradt távol. Alig néhány másodpercen belül az Admirális is betoppant a baloldali bejáraton.
– Helymeghatározás folyamatban… – szólt Diána.
– Rendben. Amint kész, indulhatunk, teljes gőzzel! – kiáltott az Admirális, majd Tomphyn mellé lépett.
Látszott az elsőtiszten, hogy szívesen kérdezne valamit, mégsem szólt egy szót sem, elnyelt minden akaratot a tudásvágy részéről. Hagyta magában folyni a dolgokat, lassan nem is volt a „különleges” okra kíváncsi. Egyedül Diána hangja törte meg a csendet, ahogy az szokott lenni a fedélzeten legtöbbször.
– Számítások sikeresen leellenőrzöttek. Azonnali ugrás engedélyezve: 2 percen belül.
– Hölgyeim és uraim! Amint kiértünk a kutatóbázishoz, azonnali mentésre felkészülni!
Az Admirális száját hagyta el ez a néhány parancs, de száznyi kezet indított meg, és még több legénységi tag lába kezdett erőltetett menetet a dokkok felé, hogy időben felszerelhessék az első hullámot követő második mentőcsapat hajóit.
Hosszú út várt rájuk. Ezer és ezer fényév távlatában értek csak el a hangárokhoz, mert lassan és észrevétlenül beindult a meghajtó, mely segítségével szinte pillanatok alatt elérhettek egyik helyről a másikra.
Megragadt az idő egy szelete és csonkítva tovasuhant az ismeretlenbe. Egyszerűsítés és bontogatás.
Az egész történet csupán egy másodpercnyi világ. Egy másodpercnyi történés, amit a Földön talán milliónyi könyvben sem lehetne megörökíteni. Minden érzést, mindent cselekményt, minden reakciót, minden gesztust, de főleg a gondolatokat – nem létezik és nem is létezhet valódi krónika. Ha géppel is írnak egy könyvet, valódi értelme, filozófiája nem lehet, pedig a valóság több, mint puszta filozófia. Az élet menthetetlenül végtelen és ezt lehetetlen egy gondolatba sűríteni, mégis aki megkísérli, talán sohasem lesz képes kicsomózni annak rendszerét.
Ez egyszerű, bár közel sem egyszerűen belátható. A hasonlóságok csupán a semmit mutatják, míg a különbségek puszta léte inspirál mást és mást, akár a természet az, akár egy-egy személyiség, mert akármennyien is leszünk a világban, nem lesz két egyforma gondolatmenet, csupán hasonló.
Az ember csupán egy pont, amit jobb nem körülírni, definiálni, mert minél jobban szeretnénk megismerni magunkat*1, annál több mocsok ragad a kezünkre – talán létünk, talán bűneink miatt.
A betegszobában újra és újra furcsa előjelek mutatkoztak. Egyszer kihagyott a lélegeztető gép, majd néhány pillanat alatt nyugtalanul rezzent össze az ismeretlen betolakodó teste.
Senki sem tudta, hogy mi történhet pontosan. Nom értetlenül állt az események előtt, csupán pillantásokat volt képes vetni ide-oda, de valójában semmit sem értett. Azt tette azonban, amit az orvos mondott. Elővette a megfelelő eszközöket, előrébb tolta a kisebb, kerekes asztalkát, amin az energiaforrás foglalt helyet.
Nem volt szükség újabb újraélesztésre, csupán rohamszerű görcsök törtek a „betegre”. Lassan végeztek a stabilizálással, de a vég már közel volt. Két pillanaton belül megszűnt az a megfoghatatlan és gyakorlatban alig megérezhető érzés, amit pont-görbe ugráskor tapasztalhatott az ember.
Kísérteties egybeesés volt, ahogy véget ért a nagyobb utazás és ahogy abbamaradtak a rohamok.
– Mi történhetett? – kérdezte aggódó pillantásokat vetve az ismeretlen felé Nom, mire az orvos tanácstalan tekintettel tippelt.
– Lehet, nem bírja túl jól az ugrásokat – nyögte ki, bár nem gondolta komolyan, hiszen nem volt rá eset, hogy valaki ne bírta volna az ilyesféle ugrásokat. A komikus a naivságában: igaza volt.
Alig kellett várniuk néhány újabb pillanatot, máris az Admirális hangja szólalt meg kihangosítva:
– Azonnali mentésre egyes hullám induljon! Sok szerencsét! – mormolta el a szokásos etiketti gesztust, majd folytatta: – Továbbá kettes hullám felkészülni! Amint készen állnak, engedélyt kapnak az azonnali indulásra, ismétlem; ne várjanak parancsra! Amint készek, induljanak! Diána további információkat közöl majd később a hajók rendszerein keresztül – ezzel befejezte rövid mondandóját.
A betegszoba csendes maradt. A 20-as szint már teljes kapcsolattal bírt a hajó összes rendszerével, pontosan úgy, ahogy a 21-es fedélzet is, ahogy a pont-görbemeghajtó is – a szerelők jól dolgoztak.
Eljött a mentés ideje, amikor mindenki 150%-os erővel dolgozott, még ha addig is teljes erővel tette azt, amire hivatott volt a hajón.
Ha egy külső szemlélő a kietlen kutatóbolygóra tekintett volna, képtelen lett volna megmondani, hogy létfontosságú kísérletek folytak-e ott, vagy sem. Teljesen puszta volt a felszíne, nem volt egyetlen megmunkált épület sem a felszínén, de jól is volt ez, hiszen kísérteties erők döngölték volna vissza oda, ahonnan kimagasodott volna.
Sokkal egyszerűbb volt az aszteroida belsejében kialakítani kutatóterületeket, mint kívül. Egyszerűbb volt a klíma fenntartása, és a külszíni károsodásokat is jobban viselte a „földalatti” objektum. Csupán néhány vészkijárat vezetett kifelé, és két nagyobbacska hangárkapu. Ennyiből állt az egész. Egyes kísérletekre elég volt a helyszínek sokaságával rendelkező felszín, míg bent, a biztonságban a tudósok hada nyugodtan végezhette munkáját. Semmiféle hátrányt nem szenvedett sem egy lakott bolygó, sem az űr, ami olykor-olykor csíntalanul elbánt az utazókkal.
Pusztán egy egyszerű sziklán végezték a jövő munkáját. Egy sziklán, ami végül ugyanoda jut, mint minden élet – kárhozatra; ez például valamelyik bolygó, vagy egy nap koronájába behatolva mállik szét elemekre.
Öt csapatszállító-hajó tartott efelé a tökéletesség elé egyenesen, a legrövidebb irányban a tömzsibb Diána felől. Kívülről semmiféle sérülés nem látszott, semmiféle nyom, amely balesetre utalhatott volna.
Öt hajó lebbent el Diána mellett, majd újabb öt hajó – egy-egy főnyi legénységgel. Belsejük üres volt a szükség miatt.
A Diána fedélzetén közel sem volt ilyen nyugalmas a hangulat. Száznyi kéz mozdult szinte egyszerre, sebesen kapkodtak a lábak, egyedül a hídon toporzékoltak egyhelyben, miközben a parancsokat osztogatták.
– Az orvosi kabinokban álljanak készenlétben! – szólt az Admirális, majd Tomphyn helyeselve bólogatott.
– Már készenlétben állnak – jelentette ki, majd kérdezősködni kezdett – Mit mondtak, pontosan mi történt?
– Senki sem tudja – hangzott fel a kommunikációs tiszt, majd Diána képe jelent meg a központi képernyőn.
Minden szót olyan élethűen mondott és kísért arckifejezésekkel, hogy az ember szinte azt hihette volna – joggal -, hogy bizonyára egy valódi emberről mintázták, akit gyakorlatilag elméjének teljes egészével beolvasztottak az operációs rendszer külsejébe, amit a legénység tagjai láthattak.
– Egy segélyhívás érkezett, amikor a Föld 3 környékén jártunk rutin őrjáraton. Az igőpha bázison valamiféle baleset történhetett és mindenféle protokoll és diplomácia nélkül elindultunk – Diána tájékoztatóját csupán Tomphyn hangja zavarta meg.
– Találtál valamit, ami arra utal, mi történhetett?
Pillanat csend támadt.
– Nem, nem látok semmit. Vak vagyok; talán azért, mert nincs mit látnom, talán azért, mert zavarhatja valamiféle adás, esetleg árnyékolás az érzékelőimet… bizonyára a baleset folytán történhetett
– Értem – csendesült el a híd, rajta a tisztek tették a dolgukat, ahogy az szokás volt, ahogy addig még sohasem tették, de pusztán 5 percbe telt ez az örökkévalóság.
– Kapitány, elvesztettük a kapcsolatot az első hullámmal – jelent meg Diána.
– Stimmel – bizonyára történhetett valami – talán sugárzás – bizonygatta Tomphyn, azonban a mellette álló Admirális egyáltalán nem olyan arcot vágott, mint akit meglepett volna. Egyáltalán nem mutatta jelét, hogy megrettenne ennek a bizonyos ténynek a hallatán, pedig kétséget kizáróan nem volt mindennapi hír.
Újabb öt perc telt el, majd létrejött a kapcsolat, ekkor már a kommunikációs tiszt vette át az informátor szerepét a csapatban.
– Jönnek visszafelé. Teli menekültekkel. Egy kis gondjuk is akadt.
– Mi lenne az? – fordult hátra az Admirális.
– A sugárzás miatt nem maradhatnak sokáig a felszínen. A hangárak környékén eltört egy hűtővízvezeték, majd az egyik sugárzó anyagot szállító is leszakadt valahol. A hangár nem biztonságos – még a burkolataink mögött sem sokáig.
Visszafordultak mind a ketten oda, ahonnan felvetették tekintetüket, miközben az Admirális nyilatkozott nyugodtan, bár hangjában csengett az álnokság és cinizmus minden fortélya.
– A lényeg az, hogy a barátainknak ne legyen semmi baja…
Gyilkos csönd szállt le újra a hídra. Semmi sem történt, csupán várni tudtak. Ezt a hatalmas semmittevést Diána szakította meg:
– Megérkezett az első két hajó. Dokkolnak. A jelentések szerint az igőphák erősen legyengültek – bizonyára a késés miatt.
– Igen, igen… – motyogott az Admirális.
– Parancsol kapitány… Admirális? – kérdezte zavartan Tomphyn, mire gyors, nemleges választ kapott…
Bágyadt pillanatok következtek az ismeretlen életében.
Nem tudta hol van, nem tudta hirtelen kicsoda, csupán azt, hogy egy bájos teremtés ült előtte számára enyhén furcsa öltözékben. Nom volt az.
A nővért kivéve azonban minden más homályossá vált, aztán hirtelen újra kitisztultak a dolgok. Látott számítógéppaneleket, kijelzőket, miközben fény áradt az arcába, amely hirtelen rángásokkal szokott hozzá az újboni élethez. Új illatok és érzések lettek úrrá lelkén, majd körbepillantott maga körül.
Határozottan fekvő helyzetben volt. Senki mást nem látott a helységben Nomon és azon a beazonosíthatatlan érzésen kívül, amit az ember akkor érez, ha figyelik. De vajon ki lehetett az?
Nagy nehézségek árán feltápászkodott, azonban hirtelen egy addig nem hallott hang szólt hozzá – próbált hunyorítani, hogy a hirtelen fényviszonyokhoz hozzászokhasson. Nem sikerült. A kimondott szavak azonban még mindig elhangzottak maradtak.
Az egyik kijelzőn – addig azt hitte az idegen, hogy valamiféle orvosi berendezés az egész maga – egy addig nem látott női alak jelent meg, enyhén hosszú, sötét göndör hajjal, tökéletesen rendezetten. Az arc vonásait csak körvonalak alapján tudta beazonosítani, de hirtelen megtorpant, mert azt hitte, hogy még mindig a kábulat részében szenved. Az utóbbi néhány nap így folyt. Aprócska szúrás érzése, majd kellemes érzés talán percek, órák, napok, hetek, hónapok, esetleg évek erejére.
– Hol vagyok? – tette fel a kérdést, majd körbenézett értetlenül még egyszer, hátha meglát valami újat. Immár közelebbről szemügyre vehette azt a nőt, akit egyszer megpillantott másodpercekkel előbb olyan élesen, hogy azt a képet akármeddig lehetett volna nagyítani, részletek után kutatva – most azonban erre a képre sem emlékezett.
Mintha kitörölték volna a teljes memóriáját. Nem emlékezett semmire, az új tapasztalatok azonban hamar utat engedtek maguknak, akár az önkiszolgáló természet elemei. Könnyebbek voltak a friss emlékek, mint a régiekre való visszaemlékezés.
Kellemesen hideg kéz ragadta meg, miközben arcizmai egyre jobban fodrozódtak. Szenvedett az élet lélegzetétől, mégis szüntelenül próbált visszatérni hozzá.
– Milyen nyelven beszél? – kérdezte Nom, miközben vállát is megragadta a potyautas keze, hogy támaszkodhasson vele.
Diána habozott, kereken egy percig. Sohasem „gondolkodott” még ennyi ideig.
– A nyelv… nem tudom. Ilyen kevés dialektikai részletből képtelenség megállapítani. Több proeurópai nyelvvel találtam hasonlóságot, többnyire óközépeurópaiakkal – többet egyelőre nem tudok. Talán segítene, ha beszéltetnéd.
Jó ötlet volt, azonban életképtelen. Rávenni egy idegen nyelven beszélőt, hogy beszéljen többet azért, hogy meg tudják határozni, milyen nyelven beszél úgy, hogy nem tudják, hogyan is kellene megkérni. Szerencséjükre azonban nem kellett bíztatni senkit sem, hogy beszéljen. Beszélt a az idegen magától is, bár ő azt hitte magáról, hogy megértik a környezetében.
Hogy is hihette volna, hogy nem? Szerencsétlen Izlandon volt legutoljára, nem tudni pontosan mikor, s egyetlen orvost sem ismert ott Bendegúzon kívül, azonban ösztönei a gyakorlati elemekből táplálkoztak, amik azt súgták neki, hogy anyanyelvén szóljon a környezetéhez, próbáljon kapcsolatot teremteni.
– Nem tudom, mi történt – magyarázott, mert azt hitte, ezt kérdezik tőle.
Diána szólt közbe, szinte párhuzamosan beszélt az idegennel.
– Sikerült azonosítanom, de… nagyon régi, mondhatni holt nyelv. Mára alig pár ezren beszélik. Magyar. 21. századi dialektus, azt hiszem magyar magyar.
– Hogy? Magyar? – hökkent meg Nom – Soha életemben nem hallottam ilyen nyelvről.
– Taktikai protokollom súgója szerint; ideális lenne segítségként.
– Hogyhogy? – segítette vissza az idegent az ágyra.
– Az igőpha rohamosok nem tudják, hogy mozog, talán előnyünkre is válhat, hogy ártalmatlan, még lábra sem tud állni – legalábbis eddig azt hittük.
Két érintőgombot megnyomott Nom félúton Diána ábrázolt alakja felé, majd így szólt, miközben páciense egyre nyugtalanabbul kérdezgetett:
– Úgy tűnik, a stimulánsokra jobban reagált, mint a fájdalomcsillapítókra. Sőt, nagyon is jól – mosolyodott el.
– Hol vagyok, mi történt? – kérdezgette újra, meg újra.
– Azt hiszem, tudok vele kommunikálni – bár nem biztos, hogy meg fog minket érteni – ezzel az ismeretlen felé fordult. – Hogy hívják?*2
– Hogy? Micsoda? – mélázott az ismeretlen, aki nem értett minden szót, de körülbelül kapizsgálta, hogy mit kérdezhettek.
– A nevem? Konstantin – hebegte, majd a kimerültség vette birtokba szervezetét hirtelen. A betegágy támasztását „hívta” segítségül.
– Mi újság vele? – kérdezte gondterhelten Nom Diánát, de az még percegik képtelen volt ráfigyelni.
Gyors másodpercek teltek, ám a ezek jóval lassabbnak tűntek. Végül a percek is átfordultak a jelenbe, amikoris újra Nom felé fordult Diána.
– Tanácstalan – egyszerűen. A helyzetet azonban az is rontja, hogy ki vagyok zárva a saját rendszereimből is. Csupán a lokális adatáramat érhetem innen el. A főszerverem pedig behatás alatt, ismeretlen körülmények között van. Mindezek ellenére apróbb kommunikációt képes vagyok folytatni vele.
A fonetika kicsit megváltozott, de azontúl audiochipekkel elképzelhető lehet a barbár beszéd vele. Persze nem veszélytelen. Ilyen adatbonyolítást felfedezhetnek a hídról és a vezérlőből.
– Diána, tudsz valamit a legénység tagjairól?
– Gyakorlatilag semmit – mondta, majd elfordult Konstantin felé, aki Nomhoz lépett. – Úgy tűnik, köszönetet akar mondani…
– Köszönök mindent – próbált beszélni a fáradság ellenére, de tudta, semmi értelme sincs. Nom viszont valahogy megértette a gesztust és értékelte is egy pillantással, amiben egy nő minden érzelme benne volt, kivéve a csábításét.
Nulla volt, mégis megértett belőle mindent Konstantin.
A jótevői bajban vannak, akiknek köszönheti az életét, most az ő segítségét kérik, a többi mellékes részletet elég tisztázni, ha mindent megpróbált visszafizetni.
– Furcsa, elég készséges – jegyezte meg Diána. – Bizonyára beleegyezett, hogy segítsen nekünk.
– Biztos vagyok benne – mosolyodott el egy újabb pillantás kíséretében Nom.
Gyors, ismeretlen nyelvű konzultáció következett számára, de kb. el tudta képzelni, miről folyhat a beszélgetés…
– A fegyverraktáraknál található ajtókat a főrendszerem irányítja. Ha sikerül kikapcsolni a központi inftoházban a blokkolót, gond nélkül lezárhatok mindent, és izolálhatom a betolakodókat.
– Fáj a fejem, a gyomrom kavarog, émelygek, és így kellene eljutnom… nem is tudom hova… Második pont: nem vagyok katona. Még csak egy csúzlit sem tudok használni. Harmadik: Feltehetően azt a helyet őrzik a legjobban. Ha olyan egyszerű lenne eljutni oda, mások, akik tapasztaltabbak, miért nem jutottak már el oda?
– Elég legyen a kételkedésből – hordta le Diána. Az ember azt hitte volna, hogy bosszús, pedig csupán a motivációs protokollja lépett működésbe, ami a pszichológiai hatástól függően indult be. – Ha kételkedünk, elbuktunk – Burgov Craco mondta!
– Az meg ki a fene? – Konstantin már nem bírta – ráadásul egyre jobban fehéredett el.
– Nem számít… Az ajtót sikerül kinyitnom, de azonnal futnia kell. Az igőphák nagyon gyorsak.
– Kik?
– Idegen faj, 3700 körül léptünk közelebbi kapcsolatba velük… – kezdte el a szokásos információs rendszert futtatni, de Diána hirtelen „észbe kapott” – erre most nincs idő.
– Igőphák… jól hangzik… Fegyver nincs – sejtettem… tehát fussak, nem igaz? És mi a helyzet… – próbált valamit Konstantin kitalálni, bár megrogytak a lábai és egy széket eldöntve esett össze.
Nom izgatottan ugrott oda, hogy felsegítse.
– Ez nem fog menni – szólt, majd Konstantint felállítva továbbra is Diána felé beszélt – Nem sikerülhet neki. Infúzión van már két-három napja. Fertőzések, allergiás reakciók dúltak a testében, mindezek tetejében 3 órán keresztül – mondhatni túráztattuk a szervezetét. Nincs semmi esélye.
– Egy pillanatra ne beszélj! – kiáltott fel Diána, ám nem volt hangjában rosszindulat – nem is lehetett volna.
Konstantin mormogott valamit. Megtámasztotta a fejét az életnagyságú kijelző sarkában, ahol fejének lenyomata lassan megmaradt a kijelzőn. Ő mit sem törődött vele.
– Hol vagyok egyáltalán? – csukva tartotta szemeit és bólogató mozdulatokkal próbált ébertelenségén úrrá lenni… – A pokolban?
Megtörölte szemhéját, majd arra gondolt, hogy ahol megmentik az életét, bizonyára nem lehet a Pokol.
– A repüléskor lehetett valami. Azóta meg kómában lehetek… igen… – bizonygatta. – Bizonyára évek telhettek el, csak úgy… Lehet, hogy a bázist megtámadták – vagy mi… nem tudok most jobbat, csak ez lehet.
Diána Nomhoz beszélt.
– Teljesen el van tévedve. Tévhitekben él. Egy bázisról beszél, bizonyára katonairól. Ez esetben azonban nem bízhatunk benne – záródott le a beszélgetés hidegen, csak Nom tiltakozott a kijelentés ellen.
– Hogyhogy nem bízhatunk benne?
– Taktikai logikai rendszerek… Egyszerű: feltehetően ellenséges bázisról jött, jöhetett a kutatóaszteroidáról is. Sőt – mivel nem tud magáról, nem tudja, mi történt, így még mi sem tudhatjuk meg egy esetleges leleplezés során. Nagy az esély rá, hogy a támadás előőrse ő volt.
Nom kétségbeesett pillantásokat vetett hol ide, hol oda. Konstantinról nem tudta elhinni, hogy felelős lehet a helyzetért. Bár nem ismerte, mégis az emberi természete valahol azt diktálta, hogy akit megment, az valamilyen szinten a sajátjává válik, birtokolja, s ami a miénk az általában jó. Büszkék vagyunk rá legtöbbször még akkor is, ha az nem szolgál rá a jóindulatunk.
– Ez egy földalatti bázis… – motyogott tovább Konstantin, mire Diána még erősebb lett hitében – ha lehet egy „szimpla” szoftver esetében téveszmékről beszélni. – … akkor bizonyára van szellőztetőrendszere, és ha szerencsénk van, egy ember …átférhet… – mire ezeket kimondta, már majdnem elvesztette az eszméletét.
Magabiztos pillantás tört most meg. Diána tanácstalan tekintete visszafordult Konstantinra, majd Nomra, végül pedig összeráncolt homlokkal meglepetten így szólt:
– Bár… akár tud magáról, akár nem tud kilétéről, elárulta a társait.
– Hogy? – tekintett a kijelzőre meg egyszerre újra Nom, akinek már lassan semmi sem volt szokatlan.
– A szellőzőrendszer. Ideális egy embernek. Kicsit szűkös, de mégiscsak jó lehet. Elméletben befér egy vékonyabb ember.
– Egy nő?
– Egy nő beférhet. Bár a potyautasunk nem. Túl széles…
Ezen már teljességgel nem lepődött meg Nom. Gyors gondolatok játékában próbálta felkészíteni magát, de egyre csak Konstantin felé pillantgatott. Konstantin teljesen elfehéredett – látni lehetett rajta, hogy valami nincs rendben. Amint kimondta ezt magában Nom, máris egy görcsös mozdulat játszódott le előtte.
A semmit öklendezte a sarokba a teljesen erőt vesztett Konstantin, majd a kijelzőhöz támaszkodva, fejét a mellkasába ejtve lett eszméletlen. Alig néhány pillanat alatt teljesen kikapcsolt, bár szíve és lelke bizonyára élt, mégsem adott magáról életjelet.
– Alszik – állapította meg Diána Nom nem kis nyugalmára. – Az életfunkció rendben, keringése stabil, csupán alszik.
Ennyi elég volt Nomnak. Gyors mozdulattal lehúzta a fejmagasságban található szellőző rácsát, aminek belső tere két részre volt osztva. Az egyik szervizcsatorna volt, ami fentről lefelé vezetett egy létra segítségével, míg a másik volt a rendszer része, ami cserélte a levegőt a hajó szívében található kerttől egészen a legtávolabbi részekig is.
– A szervizalagútban hamar felfedeznének. A szellőzőkben viszont csak légköri szenzorok foglalnak helyet. Nagyobb esélyed van arra – figyelmeztette Diána, de Nom már majdnem bent is volt, s csupán félig hallotta meg, azonban ennyi is elég volt neki.
Körülbelül ismerte a szellőzőrendszert is, hiszen két év sok idő, ámbár annyira nem, hogy tökéletesen eljusson benne egy olyan helyre, ami körülbelül három szinttel lejjebb volt. Ehhez a feladathoz a szellőző alkalmatlan volt. Előbb másokhoz kellett eljutnia, hátha azok a mások képesek már eljutni tovább is.
Nagyon nehéz dolga volt. A szellőző nem egy ember közlekedésére volt tervezve. Nagyon szűk volt, minden egyes méter alkalmas volt a beszorulásra. Szinte kecmeregnie kellett. Nagy robajjal járt, viszont nem fedezték fel még így sem – amin maga is meglepődött. Pár perc múltán enyhe görbület állt be a járatban, aminek oka a folyosó fölötti áthaladása volt.
A levegőt is egyre nehezebben vette. Ugyan a szellőzőben volt, de ez még nem jelentette azt, hogy gond nélkül lélegezhetett. Általánosan oszlatta szét a rendszer a friss levegőt, míg a használtat visszaáramoltatta. A járatban ugyan volt minden, amire egy lélegző embernek szüksége volt, mégis nagy része többször már úgymond „fáradt”, oxigénben kicsit szegény gáz volt.
A fémszerelvények szépen sorban sorakoztak, találkozásuknál enyhén szűkültek, s apróbb bütykök jelezték azokat a pontokat, ahol összeforrasztották őket. Nom ezekben a kitüremkedésekben tudott megkapaszkodni és előrébb húznia magát.
A folyosón ismeretleneket pillantott meg. Katonai páncélzatuk sötétes volt, alakjuk jó 30-40 centiméterrel alacsonyabb volt, mint egy átlagembernek, így már szinte teljesen biztos volt a dolgában Nom: a folyosókon igőphák vannak. Ezek szerint teljesen hatástalan lett volna, ha a talpán alig álló Konstantin kirohant volna egy kamikáze akció részeként. Legfeljebb csak a figyelmet tudta volna felhívni magára – aztán meghalt volna.
Most azonban Nomnak sem volt szabad feltűnést keltenie. Csendben és egyhelyben kellett maradnia ahhoz, hogy ne fedezhessék fel. A másik kabin szellőzőrácsa már látható volt rézsútosan, mégsem kúszhatott el odáig. Várnia kellett, hogy az a bizonyos két betolakodó elmenjen alóla.
Kínos percek teltek el, izzadság csorgott le a kezein, aminek hatására majdnem megcsúszott, de időben vissza tudta magát tartani a további hangkeltésektől. Nem vették észre – szerencséje volt.
Lassan távoztak a folyosóról, miközben idegen nyelven jelentettek valamit – feltehetően egy felettesüknek a sisakjukon keresztül, elsőre úgy tűnve, hogy a semmibe beszélnek. Nom nem értette egy szót sem belőle, bizonyára arról társalogtak, hogy minden rendben van, hiszen eltűntek az útból. A bizonytalanság oldala azonban sokkal erősebb, mint a bizonyosságé. Kicsit meg is ijedt Nom, amikor hangokat hallott a környezetéből, de aztán rájött, hogy Berk hangja lehetett az.
Boldogságtól szinte kicsattanva indult meg újbóli útjára, ami már nem volt olyan hosszú, mint az utóbbi.
A túloldalon Berk és még néhány fogoly tanakodott, mit is tehetnének a helyzet ellen. Meglepődve hallották meg Nom hangját a fal mögül. A fejéhez kapott Berk, amikor a rácspanelra pillantott.
– Hogy ez nekem nem jutott az eszembe!? – ugrott föl a fal mellől, ahol guggolva töprengett addig.
– Nom, te vagy az? – kérdezte, majd gyors és gyakorlott mozdulattal lepattintotta a fedelet.
Nagy meglepetésére a legutoljára az orvosiban látott nővér arca jelent meg, aminek láttán a másik két személy is meglepődött ezen az orvosi kiegészítő részében. Mind a ketten ott voltak Konstantin életben tartásánál.
– Hogyhogy? De hát te nem is ismerhetsz ilyeneket a hajón… – értetlenkedett Berk, de Nom érdekes befejezéssel zárta ezt a gyors, zaklatott beszélgetést.
– A potyautasunk ötlete – jelentette ki.
– Nem ölték meg? Miért? – kérdezték hátulról.
– Nem tudom. Egyszerűen benéztek és kész. Aztán lezárták a kabint, minket meg otthagytak.
– Diána, hogy van a beteg? – kérdezte ugyanaz az orvos.
Diána megjelent egy jóval kisebb képernyőn, mint amin a másik helységben látható volt előtte.
– Nem tudom megmondani. Nincs kapcsolatom a orvosi részleg többi részével, ahogy a hajóval sem. Csupán lokális elérhetőségeim vannak – mondta magabiztosan, nem tudva, hogy ez rossz hír vagy sem, hiszen nem létezett viszonyítási érzéke.
– Diánának volt egy ötlete – szólt Nom – A blokkoló kikapcsolás.
Berk révedt el a semmibe egy pillanatig, majd felnézett egy kicsit bizakodóan, majd mondott valamit.
– Ez bizonyára működhet…
– Túl veszélyes – a másik orvos is bekapcsolódott a beszélgetésbe – Elkapnak, lelőnek.
– Szerinted mit terveznek velünk? – dobta fel a költői kérdést Berk – Csak azért nem kezdtek tömegmészárlásba, mert nem tudják, hogy szükségük van-e emberekre a hajó tökéletes elfoglalásához. Ez az egyetlen esélyünk. Valahogy el kell jutnunk a infto terembe – majd hozzátette – a központiba! A helyükben oda tenném a blokkolót.
Diána továbbra is jelen volt a beszélgetés során. Az eszmefuttatás közbe odavetette azt, amit a másik oldalon levő is megtett.
– A szellőzőben nagyobb az esély az eljutásra oda, mert a szervizalagútban hamar felfedeznének. A szellőzőkben csak légköri szenzorok foglalnak helyet. Nagyobb az esélyünk arra.
– Nem, nem lehetséges – majd magára vetett egy pillantást Berk – legalábbis nekem nem… – ezzel Nomra pillantott, aki sejtette már, hogy mi fog következni.
– Nekem kellene? – erre bólogatás volt a válasz.
– Sajnos igen. Mi képtelenek lennénk. Még te is csak nehézkesen tudsz be és kijönni onnan, nemhogy mi. Az első méternél beakadnánk és ott maradnánk, míg ránk nem találnának.
– Merre menjek? – kérdezte Nom.
– Lefelé kellene menned két szintet, aztán pedig a kerttel átellenben két-három folyosót. Végül egy szintet lefelé, és a kert felé újra. Jól vigyázz, nehogy elkanyarodj másfelé, mert ha így teszel, lehet, nem tudsz visszafordulni – ez egy szellőző. Nincsenek benne létrák, bár a tisztítás érdekében lejtőkkel oldották meg a kíméletes szintáthajlásokat. Ezeket kihasználhatod! – magyarázta el Berk.
– Rendben, menni fog… – mondta Nom kicsit bizalomszegényen, mégis hitte, hogy sikerülni fog.
– Tehát két szint le, aztán … két – nem, három folyosón át, majd egy szintet lefelé és ütközésig a kert felé.
– Jó, jó… megjegyeztem – ezzel indult is vissza oda, ahonnan jött, de egy kéz ragadta meg a vállát.
– Ácsi… – ugrott mellé a szerelő – A blokkoló kiiktatásához nagyon figyelmesen jegyezd meg, amit mondok!
Nem tudom pontosan, hogy mit használnak, így az a legcélszerűbb, ha valamivel ripityára töröd. A lényeg az, hogy ha megsemmisül, Diánának mond be „103-as protokoll” mondatot! Ebből tudni fogja, hogy mi a teendő…
– Meg lesz – licitált Nom, de nem hitt egy csöppnyit sem magában már. – Két szint le, három folyosó ellenben, majd egy le és ütközésig és törésig, aztán pedig 103-as protokoll. Ennyi lenne?
– Igen, de nagyon vigyázz magadra! 400-an várjuk, hogy sikerüljön – szólt az egyik orvos, aminek hatására kicsit összeugrott Nom gyomra.
Az a tény, miszerint közel 400 ember élete múlik az ő sikerén, nagyon elbizonytalanította. Addig sem érzett túl nagy sikerérzést, mégis most mintha azt a nullát is lerombolták, földig tiporták volna. Amíg az orvos ezt motiválásként vetette fel, Nom addig nyomásként értelmezte. Mégis elindult, mégis úgy döntött, nekivág…
Az Admirális teljesen el volt választva az elsőtisztjétől.
Míg Tomphynt a hídon tartották az üres és áramtalanított kijelzőkkel körbevéve, addig a Diána kapitánya a saját kabinjába volt zárva. Nem tehetett semmit sem, ahogy a hajón szinte senki sem.
Azon gondolkodott, vajon milyen kibúvó lehetne lehetséges – de rájött, hogy egy sincs. Elzárva mindentől, még a képernyőket is áramtalanították – így semmi esély sincs a kitörésre, sem a menekülésre, még a kommunikációra sem.
Már szinte egy istenhez fohászkodott Tomphyn megoldásért, amikor hirtelen minden életre kelt, majd újra kikapcsolt – aztán sötétség állt be, és vijjogni kezdtek a vészriadó hangszínei.
„Mi lehet ez?” – támadt fel benne a remény, a remény egy szebb halálra, amit harcban vívhatnak ki.
Addig ugyanis esélyük sem volt. Rögtön miután megérkeztek a szállítóhajók, furcsaságok sorozata kezdett bekövetkezni. Eltérések akadtak a létszámoknál és amikor egy pillanatra eltűnt Diána minden rendszerből, akkor már mindenki tudta, hogy orvtámadás lappanghat a háttérben.
Ekkor azonban már nem volt mit tenni. Minden rendszer a „megmentettek” kezében volt, ahogy a stafétabot is… Abban a pillanatban viszont, amikor Tomphyn szinte könyörgőre fogta Isten felé, megjött a várt esemény. Ő nem hitt Istenben, de a véletlen igen.
Pedig nem Isten volt az, csupán a legénység. Csupán a véletlenek és képtelenek sorozata. Az esély minderre alig volt egy a millióhoz és mégis megtörtént. Diána maga is életre kelt, már csak úgy cikáztak az adatok a híd képernyőin és kijelzőin.
– 103-as protokoll, idegenek a hajón! Azonnali izoláció megkezdve… – hangzott a könyörtelen reakció az üzembe helyezés után, majd hermetikusan minden ajtó, minden kabinretesz lezáródott a hajón.
Mély csönd következett. Senki sem tudta, mi történik, csupán néhány személy, akik jártasak voltak a szabályzati kézikönyvvel kapcsolatosan.
A 103-as protokoll annyit jelentett, hogy a hajó idegen kézben van, tovább feltehetően ellenséges területen, mindenféle opcionális mozgáslehetőség azonnali megszakítását tartalmazta a behatolókkal szemben. Könyörtelen, ámde célravezető megoldás a hajó visszaszerzéséhez és egy esetleges önmegsemmisítés beindításához.
– Diána, – szólt Tomphyn – itt Tomphyn elsőtiszt a Diána Földerő Támad- & Mentőhajóról! Azonosítási kód: 12trz53kl. Vészazonosító: 87uhzéta358.
– Azonosítási kódok – rendben, hanganalízis – rendben, pszichológiai analízis audió alapján – rendben. Tomphyn elsőtiszt, üdvözlöm a hídon – ekkor megjelent maga Diána is a híd képernyőjén.
– Mi a helyzet a legénységgel? – kezdte meg Tomphyn a hajó visszaszerzését.
– Veszteségek: 1. Feltételezhető foglyok: 395, egy ismeretlen, azonosítatlan plusz.
– Betolakodók száma?
A képernyőt több részre osztotta föl egy láthatatlan erő, majd belső kamerák felvételei voltak láthatóak – sok száz. Gyors logikai kapcsolatok csattantak képzeletben, majd a képernyőn egyre több piros folttal körülhatárolt alak jelent meg.
– A feltételezések és az anatómiai jellemzők szerint 140 betolakodóval kell számolnunk, plusz egy harcképtelen.
– Ki az a „plusz egy”?
Diána kivetítette az orvosi felvételeit, amin csak a lába látszott Konstantinnak és a sarokban leszedett szellőzőrács.
– Kimerült szervezet – alszik. Harcképtelen. Az a bizonyos azonosítatlan, feltehetően ember.
– Elhanyagolhatjuk – jelentette ki Tomphyn.
– Elsőtiszt…
– Elhanyagolhatjuk! – erősítette meg magát – Ahogy elnézem még lábra sem tud állni. Mi a helyzet a legénység többi tagjával?
– Kabinokban vannak elzárva. Kívánja, hogy kiengedjem őket? – vetette fel az ötletet Diána.
– Csak azokat, akik konfrontáció nélkül eljuthatnak a hídra, esetleg egy lerakathoz. Tájékoztasd őket a vészhelyzetről!
Gyors pillantások következtek – bizonyára leterhelte ez a manőver Diána operációs rendszerét.
– Folyamatban. Szabad legénységszám: 43. Fedélzeti katona egy sincs köztük.
– A betolakodók?
– Továbbra is mozgás- és cselekvésképtelenek. Bezártam őket. Néhány felszerelés földi eredetű… bizonyára nálunk fegyverezték fel magukat. Éjjellátók, mobil-gravszabályozók, vegyi felszerelések…
– Éjjellátók?
Diána helyeselt.
– Kapcsold le az áramot minden olyan zónában, ahol ellenséges aktivitás figyelhető meg!
– Értettem – ezzel máris sorra sötétedtek be a hajó egyes pontjai.
Alig száz kéz nyúlt egy-egy sisakhoz, hogy beüzemelje az éjjellátókat.
– A legénység egy része az ajtónál jár – fegyvere alig felének van.
– Engedd csak be őket! – majd folytatta – Sőt, normál zónákban mindent állíts vissza az eredeti állapotba! Ajtók, kijelzők…
– Rendben.
Miután hallotta Tomphyn, hogy parancsát teljesítették, az időközben hídra ért emberek felé vetette tekintetét. Többnyire munkások, szerelők voltak. Egyedül Alannison akadt meg Tomphyn szeme.
Tudta jól már Alannis is, hogy miért. Ő nem nyúlt fegyverhez.
– Alannis…
– Természetesen itt maradok veled a hajó visszaszerzése során – fejezte be szinte készakarva Tomphyn mondatát.
– Ööö… rendben – bizonytalanodott el a válasszal, de aztán máris vasakarattal gyűrte le ezt a hirtelen támadt érzést, míg a többiek felé tekintve beszélt. – Amint már tudjátok (tegezte őket ettől a pillanattól) a hajót idegen erők megtámadták. Vissza kell foglalnunk. Nem mondok nagy számot, ha azt mondom, hogy háromszor annyian vannak, mint mi, de van egy ötletem.
– Mi lenne az? – kérdezte Alannis kíváncsian.
– Az éjjellátókkal megvakítjuk őket és kész. Egymás között már nem jöhet létre kapcsolatuk – erről Diána zavaróadói gondolkodtak, így a taktikáról nem szerezhet tudomást egyikük sem – hacsak nem ismerik a taktikánkat, de ezt nem hiszem.
– Az ötlet jó, de mi lesz az idegenekkel?
– Likvidáljuk őket – mondta szárazon Tomphyn – ez magától értetődik.
– A gyilkosság nem megoldás – de tekintve, hogy egy katonai hajót támadtak meg katonák, talán elfogadható – ha lehet ilyet egy élet kiontásáról mondani.
– Igen. Tisztában voltak ezzel, sőt ők még ennyit sem gondolkodtak volna a mi meggyilkolásunkon, mint mi most – vetette oda hangosan az egyik mérnök a szinte katonás rendben sorba állt emberek közül.
– Sajnos igaz. Mi bizonyára meghaltunk volna így vagy úgy, esetleg egy kicsit később, mégiscsak mindenképpen a halálunkkal végződött volna ez az egész. Már nem „jópofizunk” – menteni jöttünk, megtámadtak. Ennyit szerintem, elég elmondani… – majd folytatta tovább a taktikai megbeszélést – Diána elmagyarázza a zárreteszek felé menet, hogy mi a teendőtök. Mindenki értette?
– Igen… – hangzott fel a bizonytalan kiáltás szinte egyszerre.
– Uraim, – majd észbe kapott – rajtatok áll vagy bukik Diána…
Ezzel elindultak a hajó visszaszerzésére.
A takarítással hamar végeztek – se kétség, se félelem. Nem volt gond a betolakodókkal több, talán nehezükre esett, hogy néhányuk ölt?
A helyzet az, hogy nem számított nekik már sem holt, sem élő. Katonás tudat lett úrrá rajtuk, kipucolták az egész hajót. Veszteségük akadt, de alig tíz, míg a másik oldalon szinte az összes katona. Néhány sérült került ki még a harcból, de lassan minden kitisztult.
Halál ellen küzdöttek, s oda is vesztek kedvesek, szépek, bájosak, morcosak és kegyetlenek. Köztük volt Nom, kit legelőször lőttek le – nem érdekelte őket senki sem. Az ádáz harc, mit életre-halálra vívtak, lassan véget ért, s a sokadalom elvágta mindannyiukat.
Diána tisztán lélegzett az űrben, s senki sem akarta vissza azt a néhány percet, mert tehetetlen küzdelem volt, hazai pályán gyors és könyörületlen.
Egyesek míg vígan szunyókáltak, addig mások szenvedtek, az életért harcoltak. Senki sem gondolt a megtorlásra, mindenki csak a sajátjáért mondott egy imát.
Egyedül két ember nem vett részt a másodpercekig tartó mészárlásban, egyikük Konstantin, a másik kedves, tapasztalt lélek, ki tudta, mi folyik lent és fönt, de nem szólt egy szót sem, csak ha kérdezték.
A kapitány is így volt vele, senkiben sem bízott, sőt mostantól még annyira sem. Az Admirális átvedlett teljesen, lelkét feladta már réges-régen. A hadászat iránt toborzott spirituszt, s az évek alatt ez mind-mind meg is volt. Zokszó nélkül tudta, mi történik, mi lesz, egy mimika sem rándult az arcán, sejtette is mi lesz a folytatás aztán.
Az elsőtiszt viszont tanácstalan volt. Rövidke pihenőjét felhasználta, hogy motivációt kaphasson olyantól, ki mindezek fölött állt. Lelki üdvösségért fohászkodott a senkihez, ahhoz, aki csupán hallgatta. Ott voltak már a nyugodt kabinban, ahol oly sok beszélgetés lezajlott már, belsőséges, meghitt.
– Nem értek én már semmit – hebegte, szinte önkívületben. Bizonyára ha hallotta volna valaki, a szolgálata alól menten felmenti, még ha alacsonyabb rangon álló is… – Két év. Két év semmi. Aztán egy nap minden összejön.
– Ilyen messze, mi semmit sem tehetünk – mondta Alannis, majd a vállára tette a kezét.
– Ilyen messze – ahogy mondod. Mi lesz a következő? A Földerő? Nem lesz nyugtunk már sohasem?
Mentőakció ide, mentőakció oda, mégiscsak ennyi az egész. Megtámadnak, pedig ha akarnánk, porig rombolhatnánk az egész világukat.
– A rombolás sokkal egyszerűbb, mint a gondviselés.
– A gondviselés azonban nem didaktikus – legalábbis ilyenkor. Lépés válaszlépést szül. Mit várnak ezek után? Lemészárolunk több, mint száz érző lényt, egyenesen négyszáz helyett.
– Miből gondolod, hogy megöltek volna? – kérdezte naivan Alannis.
– Látod Al, ebből is látszik, hogy a hitnek nincs helye egy hajón.
– Hitnek mindenhol van helye.
– De nem a háborúban…
– Ott van rá szükség a legjobban. Egy hajó mit sem ér kapitány nélkül, ki átlátja a helyzetet… a katonák mit sem érnek lelki vezető nélkül.
– Lelki vezető vagy?
– Csupán terelgetem a legénységet. Nem a mi dolgunk dönteni életeken. Ha harcolnunk kell, hát legyen – ki ki a maga módján -, de felesleges vérrontással nem érünk el semmit sem.
– Mondja ezt Nomnak, vagy éppen a többieknek. Kilencen haltak meg, kilenc jóbarát, akikkel talán csak ötször, ha találkoztam.
– Katonák mind, ez a dolguk – igaz, nyers vagyok, de ez az igazság. A tűzoltó se búsuljon, ha tüzet kell oltania. Ez az élete, erre tette fel.
– A katona azonban nem játékszer. Él hal egy ügyért, amit mi elkövettünk.
– Mindenki egy ügyért harcol, magáért, vagy a többiekért. A kérdés csupán az, hogy közben mit tesz…
– Furcsa dolog ez a hely – itt lenni, miközben a hídon vészfények villognak, ide még ekkor sem törnek be a vészrobajok.
– A nyugodt lélek a nyughatatlannak nyújt támaszt. Ez a kabin, alig nagyobb, mint a tiszti kabinok. Mégis ezerszer többet ér.
– Diána máshogy vélekedik – mosolyodott el Tomphyn – Szerinte, elférhetne még itt néhány logikai chip, meg hasonlók…
– Nem becsülöm le, de ő pusztán egy gép. Egy mechanikus és elektromos képekből álló halmaz, amit mi hajlamosak vagyunk személyiséggel felruházni, csak azért, mert így könnyebb. Pedig ha szembenéznénk azzal, hogy életünk az ő objektivitásának és szubjektivitásának keveredésén múlik – elmondhatom, nagyon bizonytalanok lennénk minden lépésnél.
Puszta léte rámutat tökéletességünkre, ami határozottságot sugároz – megbizonyosodunk hibátlanságunkról. Tökéletes válaszokat kapsz tőle, talán tökéletesebbeket, amit valaha ember adhat. Te mégis itt vagy, rajtad kívül senki más.
– Mindenki – küszködött a szavakkal – használ téged? – tette fel bizonytalanul a kérdést Tomphyn.
– Majdnem mindenki. Többet nem árulok el.
– Csodálkozni fogsz, ha mindenki hinne magában a hitben, nem lenne olyan eset, miután itt kellene veled beszélgetnem.
– Akkor bizony unatkoznék.
– Az biztos… – kicsit tétovázott, látszott rajta, hogy egy kéréssel akar előhuzakodni. – Egyébként nem tudom Al, hogy mit tudsz a jelen helyzetről?
– A jelen helyzetről? – borzolta a szemöldökét. – Nem értem.
– Kicsit bonyolult – kezdett hozzá Tomphyn.
– Nem baj, még 5 óráig leszek itt, de ha gondolod, szívesen jöhetsz a személyi kabinomba…
– Nem, nem olyan bonyolult – rándult egy arcizma, majd bajoktól sújtva folytatva – Van egy potyautasunk.
– Ó, igen – hallottam róla. Diána kérte, hogy a pszichológia tesztjét készítsem el.
– Pontosan erről van szó. Egy hatalmas kérés lenne még; a pszichológia teszt minden jel szerint fals lesz.
– Ezt hogy érted?
– Egy furcsa érzés kavarog bennem – újabb lendületet vett. – Szerintem, nincs összefüggés a támadás és az idegen között, az Admirális bármennyire is hiszi ezt. Egy követ fúj Diánával. A túlzott bizalmatlanság azonban nem lesz jó…
– A bizalmatlanság nem vezethet jóra, ahogy mondod, csupán az információfukarkodás.
– El kellene vele beszélgetni, nagyon mélyen. Olyan mély eredményt szeretnék elérni, amit egy szimpla, szabványteszt nem.
– Értem. Ki akarod ismerni, igaz?
– Igen, bizony – de még nem tud beszélni, jobban mondva alszik. Ez az egyetlen funkciója, amit nem tudunk gyorsítani. Felkelteni pedig nem merjük.
– Tudtok róla valamit?
– Nem. Néhány hibás teszt, aztán kifújtunk.
– Ez esetben; meglátom, mit tehetek – ezzel kezet fogtak, majd bizalmas pillantás keretében elváltak egymástól. Alannis ott maradt, míg Tomphyn gyors koncentrációval összeszedte magát és újra a hídra tartott.
*1 Egy ókori, matematikával foglalkozó tudós, Thalesz mondta: „Ismerd meg önmagad!”
*2 34. századi magyar dialektus szerepelt az adatbázisukban, így furcsán hangzana anyanyelven ez a néhány szó, amit később kalibrálnak. Az egyszerűség és a megértés kedvéért itt mindenhol az aktuális beszélő számára értelmesnek tűnő szavak, szókapcsolat, mondatok szerepelnek. Röviden: techno bla-bla…