„ … Röghöz kötött lelkek – senyvednek a jelenben, a múltban, és a jövőben is így marad ez…”
Burgov Craco – A hit filozófiája (Lelkek a pokolban)
I. sz. 4312
Amikor Konstantin kimászott addigi helyéről, csupán egy szögletes, sötét folyosót pillantott meg. Semmiféle hasonló elemet nem látott a Diánáról, a belső folyosó ormótlan, sötét volt, pusztán a kinti csillagok fénye nyújtott valamiféle fényforrást, de azok sem túl sokat.
Clar, aki mindvégig mosolygósan álldogált a kabin kijárata mellett, még mindig ugyanolyan könnyedséggel nézte végig, ahogy esetlenül a padlózathoz ér Konstantin talpa. Amint megtette az első lépéseket, furcsa hangot vélt felfedezni a folyosó baloldali végéből. Azonban Clar ebből semmit sem észlelt, így ő maga ráfogta a hirtelen jött kimerültségre.
Aprócska fénysáv nyílt meg, ahogy bekapcsolt egy kézilámpa. Claré volt az. Ő maga körbenézett, majd kicsit hunyorítva a távolba tekintett. Mivel nem volt semmiféle kapcsolatuk az egyetlennel, aki irányíthatta volna őket, így első lépésként a pilótafülkét próbálták megkeresni.
Nem volt túl nehéz dolguk. Az egész hajó szinte csak egy folyosóból állt, ami néhol kisebb kiszögelésekre volt osztva.
– Arra lehet… – mutatott balra Clar, Konstantin enyhe rossz érzésére.
– Miért pont arra?
– Azért, mert jobbra a hajtóművekhez vezet a szervizajtó – ki van írva…
– Köszi… olvasni még nem tudok – hánytorgatta fel Konstantin.
– Még?
– Na jó… nem hiszem, hogy fogok is… de számít ez?
– Mindegy – Clar legyintett egyet, ezzel el is intézte, majd így folytatta: – Első dolgunk világítást varázsolni.
Konstantin szkeptikus volt.
– Több száz éve eltűnt ez a hajó. Mégis hogyan csinálunk világítást!?
– A reaktor még mindig működik, a belsőhajtású motor pedig ép lehet, különben már nem lenne egyben a hajó.
– Energia, ami még mindig… hogy lehet az, hogy a reaktor… tudod mit? – nézett Clarre – Hagyjuk!
Ezzel elindultak az előbbi irányba, azaz balra. Alig haladtak húsz métert, máris egy ajtóba botlottak. Mivel nem volt túl sok fény, pusztán az ajtót pillantották meg, ami inkább rácsos volt, mint tömör. Tárva nyitva állt. Alig két méterre előttük újabb ajtó fogadta őket, ami mondhatni fél ajtó volt, mert hegesztéseinél ki volt szakadva.
– Szép. Ilyen erősek az olihok vagy mi? – kérdezte aggódva Konstantin.
– Nem. Egyáltalán nem – mondta Clar egy kis baljóslattal a hangjában.
– Ezzel most nem hinnéd el, mennyire megnyugtattál – majd hozzátette – Csak most bánom, hogy nekem nincs lámpám. Egyáltalán merre járunk?
– Fogalmam sincs. Nem lehet nagy hajó.
– Nem kell nagynak lennie, hogy eltévedjünk.
Folytatták az útjukat. A lámpa világításánál már lehetett látni az előttük kitáruló pilótafülkét.
Három ülés foglalt helyet, továbbá két ágy az apróbb helység és a folyosó közti fal tövében húzódott meg. Szögletes formák itt is voltak. Az ablakok két oldalt az oldalak találkozásánál háromszögletesek voltak, míg a többi helyen; középen, fent és a két párhuzamos oldalon négyszögben mutatták gyönyörű panorámájukat.
Sehol sem volt semmi. Se test, se csontváz, pedig ez lett volna a minimum. Meg is lepődtek ezen a felfedezésen, de pusztán némán mondták ki magukban, hogy furcsa.
– Rádió következik? – tette fel a kérdést Konstantin, mire Clar pillantása válaszolt.
Egy kézmozdulattal fényt varázsolt az egyik kapcsolótáblára, amit addig nem is látott Konstantin. Valójában nem is figyelte a pilótafülkét, helyette a feketeséget nézegette, amit csupán néhány fénypont tört meg.
Most viszont hirtelen fényt pillantott meg, ami szinte szertefoszlatta a látványt. Clar már figyelmét inkább a kijelzőkre fordította, amik időközben életre keltek.
Alig néhány perc elteltével már kivilágosodott minden. Fényt kapott minden, a folyosó, a fülke is, és minden más, ahogy a meghajtó is. Halk búgás következett, majd újra csönd, utána pedig csupán néhány ajtócsapódást hallottak, aminek hatására bezáródott mögöttük a rácsos ajtó.
– Nyugalom! – szólt Clar – Ez csak a biztonsági rendszer.
Egy pillanatig Konstantin pánikba esett, de aztán belátta az igazságot…
– Persze… rabszállító – kapott a fejéhez. – Ugye ki tudjuk kapcsolni?
– Előbb Diánát szeretném elérni.
– Én is – helyeselt Konstantin.
Clar nekilátott a rádió bekapcsolásához, miközben Konstantin a nem működő ajtón lépett ki – át. A kiszedett ajtó hegesztéseinél még mozogtak a reteszek, amik biztosították volna, hogy lezáródjon a pilótafülke ajtaja is hermetikusan. Helyette magatehetetlenül mozogtak ide-oda a fém részek, öntudatlanul, kelletlen zümmögést keltve.
A folyosóra még kilátott. Nem változott amaz túl sokat. Ugyanolyan szürkés fényt árasztott magából, mint azelőtt. Zömök hatást keltett a szabályos, téglatest felépítésű korridor. Már lehetett látni az oldalra elágazó cellablokkokat, amikben feltehetően az utasok helyezkedhettek el – legalábbis annak idején…
Mivel még mindig nem tudta kinyitni az előtte akadályt képező kaput, így inkább csak az mögül nézett ide-oda, hátha meglát valami újat. Hirtelen egy furcsa hang szólalt meg a háta mögött. Amolyan csontig hatoló hang volt, ember nem adhatott ki ilyet, olyan mély volt és olyan lágy egyszerre.
– Miért hazudsz? – szólt a kérdés, amit hallott Konstantin, mire hátranézett. Csak a paneleknél ülő Clar pillantotta meg, aki még mindig ugyanazt tette, amit addig.
– Hogy? – kérdezte tőle kényszeredetten, hátha választ kap társától, de pusztán értetlenkedést váltott ki.
– Tessék? – kérdezett vissza Clar. Konstantin kissé tudatlanul, inkább válaszként fogta fel ezt, majd egy megnyugtató szóval visszafordult az előtte elhelyezkedő folyosóra.
– Semmi…
Tekintetében a szimpla kíváncsiságot lehetett megtapasztalni. Hunyorítva próbált többet látni, mint amit láthatott. Miközben így nézelődött, olyan érzése támadt, mintha egy hideg kéz fogta volna meg a vállát, mintha válla meztelen lett volna – gyakorlatilag a ruhán keresztül érezte a test a testhez simuló érzést, csakhogy ez esetben inkább nedvességként tudta elfogadni. Megpróbálta letörölni, de mire megérintette végtagját, addigra az érzés átvándorolt a kezére, ahonnan már tisztán látta, nincs ott semmi.
Kellemetlenül szólt oda Clarhez.
– Siessünk!
Clar felpillantott egy pillanatra.
– Miért? Félsz, vagy mi? – kérdezte mosolygósan újra.
– Nem – hessegette el magától a cinikus megjegyzést -, de azért mégis kiráz a hideg ettől a helytől.
– A Diánától nem?
– Az… más. Élő. Ez valamiért halott – amint ezt kimondta, ismét meghallotta azt a bizonyos hangot, ami már valójában a félelem csíráit ültették el benne. „Miért hazudsz?” – szólt a kérdés újra meg újra.
Ez több volt már, mint puszta képzelődés. Immár képtelen volt elvonatkoztatni a helytől, a legendáktól, az ismeretlentől, ami talán épp az imént érinthette meg.
– Azt hiszem igazam volt… – jegyezte meg, mire Clar felnézett újra.
– Mivel kapcsolatban?
– Belemondhatom Tomphyn képébe, hogy igazam volt – nevetett kicsit komikusan Konstantin, miközben hangjában érződött a megijedt ember minden hangfekvése.
– Nyugi, minden rendben van…
– Nincs rendben – mire kimondta, a folyosó fényei villódzni kezdtek.
Clar felállt, hogy megnézze mi történik körülötte, mert szeme sarkából észrevette, hogy valami nincs rendben. A fények akadoztak továbbra is. Racionális megoldást próbált keresni erre a jelenségre, de az egyik kijelző mentén tett akciója sikertelen volt. Nem szűnt meg még mindig az idegesítő jelenség.
Konstantin egyre jobban próbálta nézni azt, amit nem láthatott. A fény és a sötét találkozásában egy alakot pillantott meg – jobban mondva egy alakzatot. Ember formája volt. Testes ugyan, mégis légies formák jellemezték. Valójában nem egy képet látott maga előtt, hanem kettőt, ami folyamatosan váltotta egymást – ő viszont mit sem tudott róla.
Az alak nem csinált semmit. Csupán állt, mint a cövek a folyosó közepén, mintha várna valamire, talán éppen arra, hogy valaki megpillantsa, megszólítsa.
– Clar, nem mintha telecsináltam volna a gatyámat, de azért érdemes lenne egy pillantást vetned arra az árnyékra! Szerinted, létezik… – ezzel visszafelé fordult, viszont Clar helyett egy puskacsövet pillantott meg a saját arcában.
A másik végén ott volt Clar, akinek szemeiben a félelem legmagasabb foka terjengett, a bizonytalanság és a fejvesztettség érzése kerítette hatalmába. Nem tudta már ő, hogy mit tesz, pusztán azt, mit hisz.
– Mondtam neked, hogy maradj távol tőlem!
– Hogy? – nézett vissza ártatlanul Konstantin – De hát én vagyok az, az "újhús"! – próbálta meggyőzni elvakult társát, aki már csak a kijelzőkhöz lépve fogta rá a fegyvert, lövésre készen.
– Szerencséd, hogy nem tanulmányoztunk még egyetlen olyat sem, mint te! Így nem öllek meg legelőször. Átviszünk a Diánára…
– Én vagyok! – kiáltotta el magát Konstantin, majd visszanézett oda, ahol az iménti alakot megpillantotta, segítségre várva, hátha megtörténik egy újabb csoda.
A folyosó azonban üres volt. Clar zokogását hallotta meg a másik oldalról.
– Átváltoztál! – siránkozott.
– Mi van!? – ekkor már tudta Konstantin, hogy nem játék, amibe belecsöppentek.
– Hogyhogy te vagy megint?
– Tudod mit!? Nem érdekel! Gyorsan csináld meg a rádiót és húzzunk innen! Kinyitjuk az ajtót és vége lesz!
„Miért hazudsz?”
– Te is hallottad? – kérdezte Konstantin kétségbeesetten.
– Nem, mit?
– Szard le! Egyedül te tudod megcsinálni a rádiót! Siess!
– Egyáltalán ki vagy te? – ült le Clar az egyik ülésbe.
– Egy társ, aki el akar innen húzni…
– Honnan tudjam, hogy nem idegen vagy, aki be akar jutni a Diánára?
– Honnan jöttem volna!? A szemetesből? Eddig is itt voltam mellettem – bizonygatta – Katona vagy, próbálj értelmesen gondolkodni…
Clar nagy nehezen odament a rádióhoz és elkezdte állítgatni, hogy megteremtődjön a kapcsolat. Konstantin ijedten és idegesen nézett arra, amerre ki kellett volna jutniuk. Az az alak, amit egyszer már látott, majd eltűnt, most ismét ugyanott volt. Ekkor már felhúzta fejét – legalábbis valami hasonlóját -, majd egyenesen Konstantin szemébe nézett. Kékes-pirosas szemei zaklatottak voltak, mint inkább ijesztőek. Szép lassan elindult az ajtó felé.
Konstantin lábai földbe gyökereztek a félelemtől. Hirtelen nem érezte egyik végtagját sem, arcára kiült a fehérség – egyedüli trónbitorlóként -, amit körülbelül öt-hat perccel azelőtt szerzett meg még a kabinban.
Amikor az alak odaért az ajtóhoz, már olyan közel volt Konstantinhoz, hogy kezet nyújtva köszönhettek volna is egymásnak szinte karöltve. Halotti párbeszéd kezdődött meg a néma csendben. A két arc közeledett egymáshoz, miközben az élő még azt sem tudta hirtelenjében, hogy hol van. Alig néhány centi és a kapu rácsai választották el egymástól a két ismeretlent, újra elhangzott a már sokszor hallott mondat.
„Miért hazudsz?” – kérdezte az alak, akinek arcáról évszázadok kínjait lehetett leolvasni másodpercek alatt.
– Mert megéri.
„Miért vagy itt?”
– Mert nem vagyok halott.
„Mi igen.”
Pokoli párbeszéd következett. Konstantin nem tudta, mit mond, pusztán annyit, hogy erre gondol legelőször – ez pedig az igazság volt.
„Miért hazudsz?”
– Mert akit szeretek régen elveszítettem.
– Kihez beszélsz? – Hallod!? – rikoltozott Clar, aki alig merte levenni a szemét a rádióról, amit már majdnem beüzemelt.
„Miért vagy itt?”
– Mert nem érdekel semmi.
„Miért hazudsz?”
– Mert halott vagyok.
„Mi is!” – ezzel eltűnt az ismeretlen.
A világítás visszaállt normál állapotába, ahogy előtte is volt. Diána hangja szólalt meg.
– Sikeresen felkapcsolódtam a hajóra. Mindjárt megtörténik az adatforgalom…
Néhány percig vártak. Amolyan idegtépő várakozás volt ez. A pilótafülkében mind a ketten teljesen leizzadtak, szívük zakatolt. Nem tudták azok teljesen betölteni feladatukat, így csak kapkodva tudták az iramot tartani. Helyette adrenalinban úszkáltak, ami az ismeretlen érzések közepette valamiféle homályosítást végzett józan ítélőképességükön. Csupán arra tudtak gondolni, hogy képzelődtek.
Konstantin a reaktor sugárzására fogta, míg Clar csak Konstantinra tudott hallgatni, pedig jól tudta, semmi köze sem lehetett annak a történtekhez.
– Hajónapló, tervrajzok… – Diána sorolta, mihez jutott hozzá. Az első szóra mindketten lecsaptak.
– Diána! Nézd át a hajónaplót! Az utolsó bejegyzéseket!
Rövid szünet után következett a válasz, amire vártak.
– A hajó koordinátáit rádión küldték át. A legénység nem volt beszámítható állapotban, így rossz koordinátákat küldtek.
– Hogy érted azt, hogy nem beszámítható? – kérdezte Konstantin.
– Megőrültek. Mind a négyen egy-egy különálló cellába zárták magukat. Az olihák mellé. Nem tudni, hogy miért. Ez volt az utolsó bejegyzés. Azután csak fedélzeti jelentések vannak számon tartva. Automatika által kreált bejegyzések a hajó állapotáról és hasonlókról.
Azonban megtaláltam a hajtóanyagtartályok megszerzésének módját. A hajtóművekben vannak, amiket a hátsó gépházból lehet lekapcsolni.
Ez a mondat szöget ütött a fejükbe. Amúgy is arra kellett volna menniük, mégis most látták csak be, hogy meg kell tenniük azt az utat, ha életben akarnak maradni. Azt az utat, melynek szélei halott lelkekkel vannak kikövezve. Kénytelenek elhaladni a cellák előtt, melyekben legalább egy tucat élettelen szellem próbál életet élni félig a túlvilág kapujából, kitoloncolva az ismeretlen és a semmi keverékéből.
– Ez nem fog menni! – nyögött Clar, miközben Konstantin a földre rogyott a járat rácsait markolászva.
– Hogy? – kérdezett vissza Diána.
– Diána, nagy baj…”mi is”… ban vagyunk! – kiáltotta el magát Konstantin.
– Nem volt tiszta az előbbi adás. Még ki van bajban? – kérdezősködött tovább a másik hajó.
– Nem lehet igaz! Diána! – szólt Clar, mire megszakadt az adás.
– Mi történt? – újabb kérdéssel bombázta Clart Konstantin hallva a monoton búgást.
– Elvesztünk!
– Fel a fejjel!
„Miért hazudsz?”
– Bla-bla-bla… – nevette el magát Konstantin, talán kicsit félőrülten. – Mi van, ti lennétek az "őrültkreátorok"? Semmik vagytok, tudjátok meg!
„Miért hazudsz?”
– Történt már rosszabb is velem, mint ti! Tudjátok mindenki meghalt, akit ismertem!
Valahogy Konstantin érezte, hogy a félelem semmi ahhoz képest, amit képesek ezek a valamik tenni, s mégis velük nem tettek semmi mást, pusztán ennyit. Ezek belátása után megértette, hogy céllal kergetik őket őrültségbe, vagy éppen pontosan tudatlanul.
„Miért hazudsz?”
– Az igazság az, hogy nem hazudok.
„Semmi sem történt veled!”
Miközben Clar reményt vesztve támasztotta hátát az egyik ülés aljzatához, Konstantin az őrültek nyelvén társalgott láthatatlan „barátaihoz”, a belső hangokhoz, amiket pusztán ő hallott meg.
„Semmi sem, nekem mégis elég!”
– Honnan tudjátok, mit mondtam volna?
„Miért hazudsz?”
– Olvastok a gondolatokban?
„Mi is!”
Konstantin nem tudta, mitévő legyen. Félelme egyre erősebb lett. A kezdeti bátorsága immár teljesen elszállt, helyét felváltotta az aggodalom, saját élete iránt, saját lelke iránt, ami talán éppen ugyanerre a sorsra juthat, sőt akár rosszabbra is.
Hátra fordult Konstantin Clar felé, aki még mindig ugyanott volt, ahol addig. Félénken megszólalt.
– Ki tudjuk dobni valahogy a hajtóműveket? – nem kapott választ. Megismételte a kérdést. Clarből valahogy alig lehetett néhány szót kihúzni belőle.
Igazából Konstantinnak is percekig kellett gyűjtögetnie, formálnia az imént kimondott szavakat. „Beszélgetőtársa” most pontosan ebben a fázisban lehetett.
– Manuálisan talán.
– Tökéletes! – csapott fel Konstantin, majd kicsit örömittasan fordult vissza a néha kivilágosodó folyosó felé. Erejét próbálta motiválni, hogy kimehessen, de rájött, hogy valójában a rácsok miatt roppant nehéz dolga lenne. – Előbb viszont engedj ki! – szólt vissza Clarhez.
Clar továbbra sem volt túl kommunikatív. Csukott szemmel próbálta feldolgozni azt, ami történhetett vele – még ha az hang nélkül és észrevétlenül is történt. Odatoppant mellé Konstantin, majd kézzel kezdte felrázni a valóságba, de nem sikerült. Nem tudott vele mit kezdeni.
Magára maradt. Kiment a kapuhoz, ahol előtte állt és meglátta az ismeretlent, majd balra tekintve egy kisebb szekrényszerűséget pillantott meg. Nyitott állapotban volt, ajtaja csak úgy, két-három centire volt kijjebb, mint kellett volna lennie.
Gyors mozdulattal kinyitotta – inkább kitépte -, majd három géppuskát pillantott meg beállítva egy-egy tartóba. Kikapott egyet, majd kereste, hogyan lőhetne vele. Sikerült felhúznia, de végül kibiztosítania nem. Mivel előtte ilyen szakterületen munkálkodott, volt némi tapasztalata, mégis gondot okozott Konstantinnak, hogy üzembe helyezze.
Néhány lassú másodperc után már majdnem lőni is tudott vele. A kapualjzathoz fordította, majd meghúzta a ravaszt. Lövedék helyett éles fény teremtett harmóniát a lassan folyamatossá váló sötétben. A kapu aljzat majdnem szétesett darabokra. Következő lépésénél a zárszerkezetre irányította fegyvere csövét. Elsütötte, majd újra meg újra megtette ugyanezt.
Nagy forróság öntötte el a helységet, szinte pattogott az ideg, ahogy kezdett eltűnni a két felet elválasztó „szakadék”. A zár szinte teljesen szétmállott. Konstantin rúgott egyet a kijáraton, majd amaz egy félkört leírva csapódott neki a falnak, végül pedig majdnem visszaállt addigi helyére. Kitárult. Megszűnt a kapocs, ami összekötötte őket a színlelt biztonsággal. Konstantin futásnak eredt, majd lélekszakadva végigrohant a folyosón egészen a mentőkabin utáni jelzésekig. Mindeközben egyre erősebben késztette gondolatait, hogy más irányba terelődjenek a cellákról, ahol most, a félig sötét, félig világos állapotban megpillanthatta volna az egykori legénységet.
Elérkezett hát az út végére, de nem érkezett meg oda, ahová menni szeretett volna. Felismerhetetlen írások tornyosultak előtte, amiből egy szót sem értett. Néhány kapcsolótábla volt még fellelhető hátrébb. Szintén fogalma sem volt, hogy mit kell lenyomni, mit kell elhúzni, így találomra kapcsolgatni kezdte a gombokat. Időközben háta mögött suttogást kezdett hallani, amitől nem tudta pontosan, mit is tegyen, mit kellene tennie, mégis csinált valamit.
Más zajok felismerhetővé váltak. Ezek már mechanikus „sikolyok” voltak. Jelezték Konstantin számára, hogy valami olyat tesz, amire ráfoghatja, hasonlít egy hajtómű kidobásához. Azonban a hasonlóság kicsit más, mint a valóság.
Tovább kellett folytatnia, hogy megtörténjen a csoda. A háta mögött hallott hangok azonban egyre elviselhetetlenebbekké váltak Konstantin számára. Egy halk kattanás után megrendült az egész hajó. Bizonyára leválhatott a hajtómű. Konstantin számára egyre erősebben olyan érzése támadt, mintha csak álmodna.
Előző kalandját képtelen volt megkülönböztetni a mostanitól. Annyira képtelenség volt, hogy sikerült lekapcsolnia azt, amiért jöttek, hogy szinte megtévesztette a valóság – és ez volt a hiba.
Megfordult, és már nem tudta, hol is van valójában. Ugyanaz az ismeretlen ott állt előtte, akinek alig kellett mozgatnia a száját, hogy beszédet hallattasson. Olyan közel hajolt hozzá, amilyen közel csak lehetett.
Egyáltalán nem volt ijesztő, inkább nyomott hangulatú szomorúság érződött a levegőből.
„Miért hazudsz?” – kérdezgette újra meg újra.
Konstantin már kifogyott a helytálló válaszokból, helyettük ugyanolyan igaz okokat próbált kiötleni.
– Mert a társam még itt van! – kiáltotta, mire nyugodt választ kapott.
„Rég nem láttunk senki fejébe…”
– Az enyémmel megfaragjátok!
Amint ezt kimondta, szívébe nyilalló fájdalom szorította össze Konstantin ajkait. Olyan érzése támadt, mintha valaki egy jéghideg csákánnyal próbálta volna feltörni a fejét hátulról előrefelé.
Képtelen volt kibírni. Ordítani szeretett volna, de hang nem hagyta el a száját. Utolsó gondolataival megpróbálta végigpörgetni életét. Gondolni próbált azokra, akik fontosak voltak alatta, s akik kevésbé.
Elég hosszú lista volt. Kezdte az általános iskolával, majd a gimnáziummal – ebből átcsapott a későbbi éveire, végül pedig életének utolsó szakaszára, amikor a Diánára került. Az életet azonban nem volt elég ereje feladni. Ösztönei életben tartották, életereje nem hagyta, hogy átadja. Egy kicsit megüresedett az elméje, szemei lecsukódtak, azt érezte, ahogy a földre rogy, miközben újabb és újabb gondolatok bombázták elméjét, szabadon, fékevesztetten.
A káosz közepette úgy érezte, mintha egy másodpercre fellélegezhetne. Azonnal felnyitotta szemét. Lelki ellensége még mindig egy helyben állt, cövekként rendíthetetlenül zömöken. Felpattant, majd meg sem várva a hatást, kongó és hasogató fejjel indult a pilótafülke felé rohanva. Csupán annyit tudott, hogy mennie kell, semmi mást ezen kívül.
Mire odaért Clarhez, enyhén furcsán érezte magát. Olyan érzése támadt, mintha valaki a nyakába lihegne. Nem akart megfordulni, helyette inkább társát élesztgette, aki semmi esetre sem akarta otthagyni a pilótafülkét. Akárcsak a játszó gyermek, akit játékszerétől szakítanak el. Csakhogy most nem egy gyerekről volt szó és nem egy szorongatott játékszerről.
Pokoli helyzet közepette akart úgy maradni, hogy valósággal teljesen megőrülhessen. Ez ellen csak a csúszós padlózat tehetett valamicskét. Konstantin megmarkolta zubbonyánál fogva társát és úgy tett próbálkozást az elráncigálására.
Clar teste egy kicsit ellenállt, de nem volt teljesen tudatánál önmaga, így az igazat megvallva nem ellenkezett túl sokat. Pusztán a súlyát kellett leküzdenie.
Nehéz munka volt ugyan így is, mégis sikerült a mentőkabinig elvonszolnia. A hideg lélegzetet már tarkóján érezte, majd maga az emóció átvándorolt mellkasára és a fejére. Törzsét láthatatlan erő kezdte szorongatni, aminek hatására levegőt is alig kapott. Feje már majdnem szétrobbant, úgy fájt, mégis valahogy utolsó mozdulataival még fel tudta nyomkodni Clart a mentőkabinba.
Lassan indulásra készen álltak, de ezt Konstantin már nem tudta egy könnyen felismerni. Pusztán a lelke lehelete irányította, mígnem végül ő is felkapaszkodott a zsilip tetejére, hogy berugaszkodhasson a kisebb „hajóba”. Nem sikerült neki.
Izmai lassan elernyedtek, teljes fáradság lett úrrá rajta, ami azt eredményezte, hogy bágyadtan támaszkodva az oldalfalnak mélázott egy teljes percen át, ami alatt még tovább gyengült akaratereje.
Már semmit sem tehetett volna, hogy elszabadulhasson – ha akart is volna. Tehetetlenül dőlt neki a támaszának, ami egyre bizonytalanabbá vált. Amikor már minden kötél szakadt, végső erejét összeszedve tett egy bizonytalan mozdulatot hátrafelé kapálózva, majd megfordult és úgy kúszott a padlózatra szép lassan.
Az eszméletvesztés környékezte. Nem tudta, hogyan vegyen levegőt, szép lassan még a pillantásait sem tudta irányítani. Szempillái összezáródtak, mígnem teljesen elvesztette mindenét, ami csak a valóságot jelentette számára…
A bágyadtság hatalma,
Az öntudatlanok birodalma…
Az álom ez a hely,
Melyben nincs idő, sem hely,
Gondolatok pusztán,
Eltévedtek csupán…
Mégis igazabbak,
Mint a mi hazugságaink.
Itt bizony nem lehet hazudni –
Minden kiderül hamar…
Vágyak, érzelmek egyszerre,
Nincs sem határ, sem képzelet…
Megszűnik embernek lenni az ember…
Kitépik szívét, gyökerestül e percben.
Megszűnik élni, de visszatér,
Pusztán hálni fér oda már csak…
Üresen találja csupasz lelkét,
Nem érti, hogy mi történt ma,
Ezen a héten, ebben a hónapban,
ebben az átkozottul hosszú évben…
„Miért hazudtál?”
– Én!? – pillantott fel Konstantin, majd körbetekintve látta, hogy a fények normálisan égtek. Semmi sem volt a folyosón. Volt képzeletbeli támadója sem volt sehol.
Ugyan nem kelt fel rögtön és nézte meg a cellákat, de biztosra vette, hogy ott hevernek a maradványok, a gép egykori utasai által otthagyott nyomok, legalább emlékképpen.
A mentőkabinba pillantott, ahol Clar feküdt. Békésen aludt. Szemei nem tanúskodtak semmiféle zaklatottságról, homloka sem volt ráncos. Valójában sohasem volt olyan nyugodt a látványa, mint ekkor.
– Hol is jártunk? – kérdezte magában zavarodottan. Nem tudta, mi történt, nem is emlékezett rá, mi történt azután, ahogy elszabadult a pokol. Rendet kellett tennie gondolataiban.
Első dolgát megtalálta. Rájött, hogy Diána nélkül semmire sem mehet. A mentőkabin segítségével próbált kapcsolatot teremteni a két hajó között kisebb-nagyobb sikerrel.
Össze-vissza nyomkodni kezdte a fejük fölötti panelen található gombokat, hátha megtörténik a csoda…
Körülbelül 10 percen át csinálta ezt, mire valóban felzendült egy addig ismeretlennek hitt hang, de aztán rájött, hogy egy kis torzulás miatt változhatott meg Diána hangja. Amikor meghallotta a hangot, enyhe déjà vu érzése támadt. Mintha történt volna ilyesmi vele…
– Mentőkabin?
Konstantin meghökkent.
– Mi más? – gondolatnyi szünet után folytatta – Hogyan kell ezt a nyavalyát visszavezetni?
– Clar rangidős hol van?
Konstantin háta mögé pillantott.
– Hát… mondhatjuk, hogy kicsit pihen.
– Mi történt?
– Semmi különös, csak menjünk már innen! Ja, és Tomphynnak mondd meg, hogy e nélkül a hajtóanyag nélkül kell mennünk. Valahogy borsódzik a hátam ettől a helytől.
– A hajtóanyag már meg van. Majdnem egy napja megszűnt a kapcsolat az 52-es rabszállítóval.
Újabb meglepődés, majd siettető kérdés következett.
– Mindegy, csak menjünk innen! – De hogyan?
– Nyomd meg a következő gombokat:…
Konstantin megtette, alig fél perc alatt. Behúzta lábait és indulhattak is a hazaútra.
A zsilip lecsapódott és az ablaktalan helység rázkódni kezdett. Nem tudták a bent levők, hogy most mi történik.
– Csak ennyi volt a nagy humbug? Öt-hat gombnyomás!?
– Ez csupán egy vészhelyzeti kapcsolás volt. A kabin visszatér magától az anyahajóra – törte át a csendet Diána.
Konstantin mosolya legörbült, majd újra elnyújtotta, ekkor már cinikusan beszélt:
– Kellett elrontanod az örömöm?
Feje kezdett kitisztulni a friss levegőtől, érzékei újra életre keltek. Gyomra újra kavargott – ahogy azt megszokta, csakhogy már üres volt, így nem értette, miként is történhetett meg.
Szagokat is kezdett érezni – nem éppen kellemeseket. Saját bőrének illata tántorította el egy pillanatra a levegővételtől. Olyan hatása volt, mintha három napon át kirándult volna valahol, és közben egy csepp víz sem érte volna a bőrét. Egyszerűen: szaglott.
Clarre pillantott, akinek fehéres-sárgás folt volt overallján. Sejtette, hogy mi lehetett az hajdan, de inkább nem bonyolódott bele a dolgokba mélyebben.
Érezte, hogy majdnem ottmaradtak, életük hajszálakon voltak hozzákötözve a valósághoz, amiket viszont ollóval próbáltak elvágni, talán sikeresen, talán nem. Lelkét még mindig épnek tudta le, s baljóslatú gondolatok helyett azon morfondírozott, hogy vajon mi történhetett, amíg nem lehetett magánál.
Gyors és felületes próbálkozások után felhagyott vele. Helyette az utazási időre gondolt. Nem tudta pontosan meddig mehettek át a másik hajóra. Mielőtt még bármiféle elhamarkodott kijelentést tehetett volna, apró zörejek kezdtek átszűrődni a burkolaton. Megijedt, hátha a vesztüket okozza, de aztán sorra következtek a zsilip keltette hangok. Megérkeztek, visszatértek a Diánára.
Boldogan nézett maga elé, de aztán hirtelen ötlettel keltegetni kezdte Clart, aki nem igazán volt képben, hogy hol is lehetnek. Azon a rémálmon kezdett el rémüldözni, amit még a másik hajó pilótafülkéjében élt át. Amikor felébredt, lendületből beverte fejét az aránylag alacsonynak mondható kabin felső részébe.
– Hol vagyok? – révedt fel – még mindig… – ekkor magára pillantott, majd így szólt kicsit riadtan: – Ez micsoda?
Konstantin gondban volt, nem tudta, mit is kellene mondania. Helyette vállat vont és visszanézett a zsilip felé, ahol az ajtó már majdnem kinyílt. Az utolsó kattanások jelezték, hogy a Diána burkolatához csatlakoztak. A túloldalon már bizonyára a jól megszokott, friss levegő kényezteti a legénységet.
– Te, ugye ami a túloldalon történt… – Clar kezdett mondatát azonban Konstantin fejezte be.
– … maradjon köztünk. Mondjuk azt, hogy elájultunk! – ebben a pillanatban kinyílt a retesz.
Clar remélte, hogy senki sem várja majd őket, nehogy mindenki azon vitatkozzon, hogy mi is van pontosan a kezes-lábasán, mégis csalódnia kellett a helyzetben.
Ahogy igazi, hagyományos módon tisztult/tisztított levegő csapta meg őket, megpillantottak legalább egy tucat arcot a túloldalon. Konstantin hátrapillantott, majd „félmosollyal” megjegyezte:
– Látod!? A szőnyeget elfelejtették… – ezzel kirugaszkodott a kijárat feletti fogódzkodó segítségével.
Miután teljesen kipattant, már látta, hogy többnyire mindenki várta őket. Konstantin utálta az ilyen helyzeteket, így a legrövidebb úton mosolyodott el és próbálta elhagyni a porondot, amit nem igen tudott mire vélni. Értette, hogy örülnek nekik, de mégis – kicsit feszélyezte. Nem szokta meg egyszerűen. Miután a „hivatali protokollt” leküzdötte, máris kiutat keresett. Oldalvást távozott. Senki sem ment utána, senki sem követte. Mindenki a második utast figyelte, vajon mit fog tenni.
Konstantin megállt az egyik mellékfolyosó szélénél, és onnan nézte a fogadóbizottságot. Amikor kilépett Clar, örömujjongás fogadta.
„Ezek tényleg örülnek az emberüknek” – gondolta magában, miközben megfordulva akart elindulni kabinjába, hogy legalább egy jót aludjon. Valamiért nagyon fáradt volt…
Csakhogy maga előtt találta Alannist. Merőn nézett rá, tiszta zöldes-barnás szemeivel. Nem tudta, mi következik. Az utóbbi néhány órában, napban most volt a legtanácstalanabb. Gyorsan lelépett, majd utána a másik sikerén mélázott el – ezt kicsit szégyellte, felettébb a helyzetet.
Alannis rögtön leszűrte a tanúságot, látta, mi történik Konstantinnal. Nem vágyik az emberek szeretetére, de mélyen legbelül álmodozik róla, hogy egyszer talán ő is megkaphatja. Szavak helyett inkább pillantásokkal beszéltek.
A meglepetésre rándult egyet Konstantin egyik arcizma a szeme alatt, ami gúnyos, mégis komor hangulatot teremtett az összképnek. Még sohasem nézett Konstantin ennyi ideig más szemébe.
A zsivaj ekkor már jóval hangosabbra hágott, mint az imént. Erre mindketten hátrapillantottak. A két katona vállon támasztva vitték el Clart. Majdnem teljesen látta, ahogy egy nőre pillant a szürkés zubbonyosok között.
Abban a másodpercben minden ott volt. Konstantin látta ezt. Ilyen pillantással még négyezer évvel azelőtt is a szerelmesek vetélkedtek. Összeráncolta homlokát, kicsit hunyorítva nézett a nőszemélyre is. A pillantás viszonzott volt.
Pajzán mosoly jelent meg az arcán, mert látta már szinte maga előtt a „hajadon” párt, ahogy örömittasan töltenek el egy-egy pásztorórát. Visszafordult Alannishoz – immár (tejbe)tök mosollyal az arcán, majd így szólt:
– Atyám, szerintem ajánlatos lenne inkább felszabadultabb vizekre eveznie. Mondjuk a párkapcsolatok vizére… – mosolyodott el Konstantin, mire Alannis teljesen zavarba jött. Egy szót sem értett, de ez az elhaladó Konstantinnak mit sem számított.
Miközben elhagyta a folyosót, nagyot kiáltott még.
– Most pedig megkeresem Tomphynt! – hangzott a visszhang…