Don Bosco

1854. A kolera éve

Két hete tombolt a szörnyű járvány Turinban. Beszivárgott Itália legkisebb közösségeibe, Piemontba is, ahogyan ezt Don Bosco már a tavasz közeledtével megjövendölte.
A betegek lelki gondozására, ápolására nem volt elegendő, önmegtagadással bíró ember, de nem volt annyi kórház sem, amely be tudta volna fogadni azt a naponta jelentkező ötven-hatvan beteget. A hatóság rögtönzött néhány, alkalmilag tákolt járványkórházat, ahol azokat a betegeket helyezték el, akiket magukra hagytak halálos szerencsétlenségükben. Egy ilyen kórházat éppen a Szent Péter-menhely tőszomszédságában építettek, remélve, hogy a haldoklók lelki gondozását felvállalják majd az oratóriumi"" ifjak, Don Bosco tanítványai.
De kellő lepedő, ágynemű, gyógyszer és tiszta víz híján az ápolás nehézkesnek, szinte lehetetlennek bizonyult. Kevés ember bírt annyi irgalommal a szerencsétlen kolerásokkal szemben, hogy felvállalva a fertőzésveszélyt, ápolásukra jelentkezzen.
Isten szolgálói a szent Kamill szerzetesek, a kapucinusok, a domonkosok és Szűz Mária oblátusai, hitükkel felvértezve, legszebb jeléül jámborságuknak, készen álltak a feladat elvégzésére.
Mégsem voltak elegendően. A probléma nőttön-nőtt, újabb és újabb betegek érkeztek.
Ekkor Don Bosco beszédet intézett fiaihoz, a hit megtartó erejéről, és a keresztényi irgalomról.
-Ne féljetek! Isten haragja nem sújt le rátok, ha betartjátok a szavaimat! Ha Istennek a kegyelmében éltek, kerülitek még gondolatban is a bűnt, és mindennap elmondjátok Szent Alajos imáját. Ab omni libera nos, Domine. (Minden gonosztól ments meg Uram, minket!) Meglátjátok, Isten ostora nem sújt le rátok.
Szűz Mária medaliont akasztott a nyakukba, mindet megáldotta, és elrebegett egy halk imát a fiaiért.
-Uram irgalmazz, ha áldozatot kívánsz, vedd el az én életemet, készen állok a halálra, ahogyan Neked tetszik. Uram verd meg a a pásztort, de mentsd meg inkább a zsenge nyájat! Védelmezd fiaimat hőn szeretett Anyánk!
A szíve szánalommal volt tele a magukra hagyott betegek iránt.
Aznap tizennégy ifjú jelentkezett a betegek ápolására. Don Bosco büszkeséget érzett, boldogságot, mert ezek az ifjak az ő szavaiban éppoly vakon hittek, mint Isten parancsolatában. És ő tolmácsolva a Teremtő szavát, megígérte nekik, hogy épen, és egészségben teljesítik a szolgálatot.
Pár nap múltán még harmincan jelentkeztek a szent szolgálatra. Sírt örömében, látva tanítványai hitét és lelki nagyságát.
Éjjel-nappal talpon voltak, olykor csak a kolerás betegek ágya mellett tudtak enni pár falatot. És a Szent Szűz meghallgatta könyörgéseiket. Nem fertőződött meg senki az oratóriumi ifjak közül.
Don Bosco sok-sok árvát is befogadott , akiknek anyját-apját elpusztította a szörnyű járvány.
Édesanyja Margit, aki hitben és erkölcsi nagyságban nevelte fel, a különleges karizmájú embert, Bosco Jánost, akit később az egyház Boldoggá avatott, szintén irgalommal ápolta a megbetegedetteket. Más körülmények között féltette volna fia életét, most mégis szembe ment a veszedelemmel.
De a harc a járvánnyal lassacskán felemésztette mindenüket. Az alamizsnaosztás odáig juttatta őket, hogy már már csak annyi ruhájuk maradt, amennyivel elfedték testüket.
Ekkor Don Bosco engedélyével leszedte az oltárról a terítőt, odaajándékozta a szent miseruhákat, mivel Jézus testét fedték be azok, egy-egy beteg személyében.
Aztán az egyik kísérteties éjjelen belopódzott a kolera Don Bosco puritán hajlékába is.
A gyilkos kór baljós előjeleit észlelte magán. Istenre bízta az életét, és fohászt küldött az égiekhez. Izzadtságban úszva, borzongva sodorta magával a megfáradt álom, amely reggelre elhozta neki a gyógyulást.
Csendesülőben volt a járvány. Ártatlan áldozatokkal járt, de sokkal enyhébb lefolyású volt Turinban, Piemontban, mint Itália más városaiban.
Fiai megtalálták a vész idején, az evangéliumi merészséget, a töretlen hitet, és bizakodást a jó győzelmében, és az ebből fakadó lelki örömet.
Később e fiúkból, a római katolikus egyház keretein belül, Don Bosco megalapította a Szalézi Rendet( Societas Don Bosco, SDB) és létrehozott egy merőben új nevelési módszert, amely a hitből, és a keresztényi értékrendből fakadó szeretetre épít, és a jó melletti elköteleződést tekinti alapelvének.

„Minden fiatalban van egy pont, amelyen keresztül megnyerhető a jó ügy számára; minden nevelőnek elsőrendű kötelessége a szívnek ezt az érzékeny pontját megtalálni és használni.” (Don Bosco)

""(oratórium:imaház a protestáns szóhasználatban)