Dordinka meséi: A zsákos bácsi

Dordinkának a nővére nevezte el, Csuti. Hát persze, hogy nem Dordinkának hívták őt, és a nővére neve sem Csuti volt. Ilyen nevek nincsenek is. Ezek a titkos neveik voltak. Ők adták egymásnak, és csak akkor szólították ezeken a neveken egymást, ha senki más nem hallotta.
A titkos nevek már csak ilyenek, titkosak.
Csuti már iskolás volt, harmadik osztályba járt. Az iskolában Julinak hívták, a szülei és a barátai is így szólították. Senki nem tudta az ő titkos nevét, csak a kishúga. Dordinka meg éppen tavaly ősszel ment oviba, kiscsoportos volt. Mindenki azt hitte róla, hogy Ildikónak hívják, csak a nővére tudta, hogy az ő igazi neve Dordinka.
Dordinka és Csuti remek játékokat játszottak. Csupa olyasmit, amit a felnőttek nem helyeseltek volna, ha látják. Pedig nem rosszalkodtak igazán. Nem törtek össze semmit, nem bántottak senkit, és semmit, még egymást sem. Most, hogy újra mesélek róluk, hiszen megígértem, elmondom egy másik titkos játékukat is, de ne mondjátok el senkinek. Itt van például az esőben játszás.
Az esőben játszáshoz több minden kellett. Először is eső. Nem szemerkélő eső, nem zuhogó eső, csak olyan szép csendesen, bőségesen hulló eső. Aztán meg esőkabát, gumicsizma, meg egy nyugodt hely, ahol nem szólnak rájuk a felnőttek azért, mert kint játszanak az esőben. Ritkán történt meg, hogy minden együtt volt az esőben játszáshoz, de amikor összejött, akkor nagyon élvezték. Azokon a ritka napokon, amikor iskola után Csuti úgy látta, hogy ez egy alkalmas idő egy kis esőben játszáshoz, korán ment az oviba Dordinkáért. Bár a szabályok szerint alvás idő alatt nem hozhatta volna el az óvodából a kishúgát, az óvónénik nem bánták, hogy eggyel kevesebb gyerekre kell felügyelniük. Dordinka sem bánta, mert nem szerette az alvásidőt az óvodában. Nem tudott aludni a kényelmetlen ágyacskán, és olyan unalmas volt csukott szemmel feküdni, és úgy tenni, mint aki alszik. Ha kinyitotta a szemét, rászóltak, hogy aludjon. Mintha parancsra lehetne aludni… Ha esett az eső odakinn, mindig reménykedett, hogy aznap Csuti megszabadítja a csukott szemmel fekvéstől. Ha az óvónéni megérintette a vállát, és azt suttogta, hogy „Ildikó”, már pattant is fel mosolyogva. Néha Csuti megviccelte. Eldugta a háta mögé a kis piros gumicsizmáját, meg a sárga esőkabátját, de amikor Dordinka csalódott arcocskáját meglátta, mosolyogva előhúzta őket a háta mögül. Ráadta, és elindultak a fasoron át a ligetbe. Minden pocsolyán átgázoltak útközben, és amikor kiértek az esőben ázó néptelen ligetbe, megkezdődött a játék az esőben. Mit lehet játszani az esőben? Sok mindent. Az esőben a legjobb felfelé tartott arccal, oldalra kinyújtott kézzel pörögni. Ha nem hiszitek, csak próbáljátok ki. Még jobb volt pörögni, ha azt énekelték, hogy: „Ess, eső, ess, holnap délig ess! Zab szaporodjék, búza bokrosodjék, az én hajam olyan hosszú legyen, mint a csikó farka, még annál is hosszabb, mint a Duna hossza!” Dordinka imádta ezt énekelni, mert derékig érő hosszú haját, lófarokba kötötte anyu reggelenként. Aztán fogócskáztak az esőben. Miért volt olyan jó esőben fogócskázni? Mert a vizes kavicsok másképpen csikorogtak a lábuk alatt futás közben, mert az esőkabátjuk vidáman lobogott utánuk, meg olyan síkos volt, hogy amikor már szinte ott volt a kezükben, elég volt egyet ugraniuk, és csussz, máris kicsúszott a fogó kezéből. Amikor elfáradtak, megpróbáltak esőt inni. Ez sok türelmet igényelt, mert az eső mindenhová esett szorgalmasan, csak a felfelé fordított, kitátott szájukba nem akart beleesni. Próbáltak elkapni a szájukkal egy-egy esőcseppet, de minél jobban vadásztak rájuk, minél jobban mocorogtak, annál kevésbé akart a szájukba cseppeni. Ha néha mégis a nyelvükre esett egy csepp, diadalmasan kiáltották: „Ittam!” Amikor elunták az esőcsepp vadászatot, ketten körjátékot játszva megfogták egymás kezét, és azt énekelték:
„Nejlon erdő közepében élt egy remete, bánatában született egy nejlon gyereke.” Aztán a keresztbe tett kezükkel összekapaszkodva pörögtek az esőben, és ezt énekelték közben: „Nejlon a cipő, nejlon a kabát, nejlon gólya hozza már a nejlon kisbabát”.
Addig énekeltek, forogtak, pörögtek, amíg jól elfáradtak. Akkor kerestek egy játszóteret és hintáztak az esőben. Azt játszották, hogy rúgják az esőcseppeket, ahogy hajtották a hintát.
Hát ilyen nagyon titkos dolgokat játszottak ők. Ha majd újra mesélek róluk, talán elmondok egy másik titkos játékukat is.
Dordinka egyik nap zokogva rohant be a szobába, és bebújt az asztal alá, amin Csuti éppen a leckéjét írta. Csuti nem tudta mire vélni a dolgot, mert eddig Dordinka sütit sütött anyuval a konyhában. Lecsúszott a székről, és ő is bemászott Dordinka mellé az asztal alá. – Mi van? Miért sírsz? – kérdezte a kishúgát. Dordinka azonban nem válaszolt, csak még jobban rázendített a sírásra. Csuti simogatni kezdte a hátát, és halkan dúdolni kezdte, a kedvenc énekét: „Egy boszorka van, három fia van. Iskolába jár az egy, másik bocskort varrni megy. A harmadik itt a padon a dudáját fújja nagyon. De szép hangja van, danadanadan.” Amikor már harmadszor énekelte, Dordinka lassan abbahagyta a sírást, már csak szipogott. Aztán váratlanul kibökte: – Beleléptem a sütibe. Könnyes szemmel kuncogni kezdett. – Véletlenül, mert anyu letette a konyhakőre a tepsit hűlni. Én meg véletlenül beleléptem. Ott a cipőm nyoma a süti közepén – mondta, és már nevetett. Csuti is elmosolyodott. – Kikaptál? – kérdezte résztvevően Dordinkától. A kishúga arcáról lefagyott a mosoly. Újra megjelent a szemében két nagy könnycsepp. – Anyu odaad a zsákos bácsinak. – sírta el magát újra.
Csuti megcsóválta a fejét, és újra simogatni kezdte Dordinka hátát. – Ne sírj! Nem ad oda senkinek sem anyu. Csak mérges volt, hogy mindig ugrálsz, és pont a sütibe, azért mondta. Különben is már százszor mondtam, hogy a zsákos bácsi nem viszi el a gyerekeket. Csak egy szegény, öreg bácsi, lim-lomokat cipel a zsákjában. Dordinka megrázta a fejét. – Nem jól tudod Csuti! Anyu azt mondta, hogy rossz gyerekek vannak a zsákjában. Elviszi a rossz gyerekeket. – jelentette ki bánatosan Dordinka. – Engem is elvisz, anyu odaad neki! – kezdett újra zokogni. – Figyelj Dordinka! A felnőttek néha mondanak olyat is, ami nem igaz. Azért mondják, mert valamiért be akarják csapni a gyerekeket. Anyu azért ijesztget azzal, hogy odaad a zsákos bácsinak, mert tudja, hogy félsz tőle, és szófogadóan viselkedsz, ha a zsákos bácsival fenyegetőzik. Mint amikor azt mondja, ha mérges, hogy „megnyúzlak”. De nem nyúz meg, eszében sincsen, csak mérgében mondja. A zsákos bácsit is csak mérgében mondja. – nyugtatta Csuti.
A zsákos bácsi ott lakott a házukban, az első emeleten. Idős volt, kopott ruhákban járt, a hátán mindig egy zsákot cipelt, ami reggel még lapos volt, de délutánra már megtelt valami titokzatos dologgal. A teli zsákkal nyögve mászott fel a lépcsőn, és bemászott vele a szobája ablakán, ami a folyosóra nyílt. Egyszer Csuti a barátnőivel bekukucskált a szobájába, amikor a zsákos bácsi elment otthonról. Sok-sok újságpapírt láttak, egészen a plafonig feltornyozva, egy újságpapírból épített labirintust, ami ki tudja hová vezetett. Nem mertek bemászni az ablakon, hogy kiderítsék mi van a labirintuson túl a másik szobában. Anyu azt mondta, hogy azért mászik be az ablakon, mert egyszer elvesztette az ajtó kulcsát, és nem csináltat helyette másikat, mert bolond.
– De igen, gyerekek vannak a zsákjában! – mondta bólogatva, rémülten elkerekedett szemmel Dordinka. – Ugyan, butaság! – Csuti türelmetlenül legyintett. – Kacatok vannak a zsákjában. Mindenféle lim-lom, amit a városban összegyűjt. Azt cipeli haza benne. – Minek neki a kacat? – kérdezte Dordinka kíváncsian. – Tudod régebben én is féltem a zsákos bácsitól, ezért apu elmesélte, hogy a zsákos bácsival, amikor egészen fiatal volt, akkor igazságtalan, és rémes dolgok történtek.
Régen az emberek egy erőszakos, durva csoportja kinevezett egy másik csoportot rossz embereknek. A zsákos bácsi minden rokona, barátja, és ő maga is rossz embernek lett kinevezve. Tudod, mint amikor az oviban azt mondjátok, hogy nem játszotok a fiúkkal. Nem azért, mert rosszak voltak, vagy bántottak titeket, csak úgy… mert ők fiúk. – A zsákos bácsiékkal sem játszottak a többiek? – kérdezte Dordinka. – Nem játszottak velük. Nekik mindent megtiltottak, semmit sem volt szabad csinálniuk. Elvették a durva emberek az ő dolgaikat, őket meg elvitték vonaton messzire, távolra az otthonuktól. Bezárták egy nagy börtönbe, ott kellett lakniuk, nem jöhettek haza. Nem adtak enni nekik rendesen, fáztak és éheztek, bántották is ott őket. Nagyon szenvedtek ott, sokan meghaltak közülük. Amire a rendes emberek kiszabadították abból a börtönből a foglyokat, már a zsákos bácsinak mindenkije meghalt, a szülei, a testvérei, a rokonai, a barátai. Csak ő maradt életben. Ettől a sok rossz dologtól egy kicsit kifordult az esze a helyéről. Nem bánt senkit, csak nem beszél senkivel, mert azóta mindenkitől fél. A zsákjába meg azért gyűjtöget össze mindent, amit talál, mert azt gondolja, hogy ha sok mindene van, akkor, ha megint be akarják zárni abba a börtönbe, amibe fiatal korában, majd odaadja nekik a sok mindenét, és talán nem bántják. A zsákos bácsi egy szegény, öreg, félős bácsi, eszébe sincsen gyerekeket gyűjteni. Még a gyerekektől is fél – mondta Csuti. Dordinka kuncogott – A gyerekektől senki sem fél. Csuti meg rávágta – A zsákos bácsi fél, még tőled is fél! Na ezen már Dordinkának nevetnie kellett. Olyan mókás volt, hogy ő a zsákos bácsitól fél, az meg tőle.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, anyu benézett, de nem látta a lányokat az asztal alatt, mert eltakarta őket az asztal mellett álló szék, és az asztalterítő.
– Lányok! Juli, Ildikó! Hol vagytok? – kérdezte meglepetten. Csuti elmélyített hangon, mintha egy öreg bácsi lenne, kiszólt az asztal alól:
– Elvitt minket a zsákos bácsi!
Dordinka nevetett, anyu meg egy kicsit elpirult.