Dordinka meséi: Az elrontott nyaralás

Dordinkának a nővére nevezte el, Csuti. Hát persze, hogy nem Dordinkának hívták őt, és a nővére neve sem Csuti volt. Ilyen nevek nincsenek is. Ezek a titkos neveik voltak, ők adták egymásnak, és csak akkor szólították ezeken a neveken egymást, ha senki más nem hallotta.
A titkos nevek már csak ilyenek, titkosak.
Csuti már iskolás volt, harmadik osztályba járt. Az iskolában Julinak hívták, a szülei és a barátai is így szólították. Senki nem tudta az ő titkos nevét, csak a kishúga. Dordinka meg éppen tavaly ősszel ment oviba, kiscsoportos volt. Mindenki azt hitte róla, hogy Ildikónak hívják, csak a nővére tudta, hogy az ő igazi neve Dordinka.
Dordinka és Csuti remek játékokat játszottak. Csupa olyasmit, amit a felnőttek nem helyeseltek volna, ha látják. Pedig nem rosszalkodtak igazán. Nem törtek össze semmit, nem bántottak senkit, és semmit, még egymást sem. Most, hogy újra mesélek róluk, elmondom egy másik titkos játékukat is, hiszen megígértem, de ne mondjátok el senkinek. Itt van például a az igazmondó játék.
Igazmondósat játszani könnyű volt, hiszen csak igazat kellett válaszolni a másik által feltett kérdésre. De igazmondósat játszani nehéz is volt, mert sokszor nehéz volt kimondani az igazságot, és sokszor nehéz volt meghallani is az igazságot.
Nem is játszották túl gyakran, mert a játék végére mind a ketten egy kicsit rosszabbul érezték magukat, mint amikor elkezdték, és a végén kicsit haragudtak is egymásra a kimondott dolgok miatt. Az igazmondó játék olyan volt, mint amikor kinyitnak egy ablakot a fagyos világra, és lehűl a szoba tőle. Csuti és Dordinka is mindig egy kicsit didergett mire befejezte a játékot.
Néha azonban valamelyikük annyira meg akarta tudni valamiről az igazságot, hogy rábeszélte a másikat a játékra. Legtöbbször Dordinka akart igazmondósat játszani, mert úgy gondolta, hogy így Csuti nem rázhatja le azzal, amivel a felnőttek el szokták titkolni előtte a dolgokat, azzal, hogy „te még ehhez kicsi vagy”.
Egyszer Dordinka kérdezett valamit Csutitól, egyszer Csuti kérdezett valamit Dordinkától. Ha valamelyikük nem tudta a feltett kérdésre a választ, mondhatta azt, hogy „Nem tudom”, de igaznak kellett lenni ennek is! Nem lehetett csak azért mondani, hogy „Nem tudom”, hogy ne kellejen igazat válaszolni a kérdésre.
Csuti általában ilyeneket kérdezett Dordinkától:
– Hová dugtad el az illatos radíromat?
Dordinkának pedig meg kellett mondania, hogy a szekrény tetejére dobta fel, mert bosszantotta, hogy a nővére nem engedte meg neki, hogy szagolgassa. Vagy például azt kérdezte:
– Szeretsz óvodába járni?
Dordinka meg őszintén megmondta, hogy csak egy kicsit szeret, mert annyi mindent kell ott csinálnia, amihez semmi kedve. Máskor azt kérdezte Csuti:
– Mit kapok karácsonyra?
Dordinkának őszintén el kellett mondania, hogy anyuval volt, amikor új pulóvert vett Csutinak karácsonyra. Ettől mind a kettőjüknek rossz kedve lett. Dordinkának azért, mert megígérte anyunak, hogy nem mondja el a nővérének. Csutinak meg azért, mert korcsolyát szeretett volna karácsonyra, nem pulóvert.
Dordinka kérdései általában elég bonyolult válaszokat igényeltek, sok magyarázattal, amihez Csutinak nagy türelemre volt szüksége, Dordinkának meg erősen kellett figyelnie, hogy megértse, amire olyan kíváncsi volt.
Dordinka például azt kérdezte:
– Szeretsz engem Csuti?
Csutinak meg őszintén kellett rá válaszolni. Elmondani, hogy alapjában nagyon szereti őt, de néha szeretne egyedül lenni, nem mindig a kishúgával összezárva. Többet lenni a barátnőivel, anélkül, hogy Dordinkát is magával kellene vinnie, ha elmegy velük valahová. Néha meg nem szereti, hogy anyu mindig dolgozik, és neki kell Dordinkára vigyáznia, akkor is, amikor semmi kedve hozzá.
– Néha úgy érzem, mintha én lennék az anyukád, és én még nem vagyok felnőtt, nem tudok jó anyuka lenni. – vallotta meg Csuti. Dordinka meg csak nézett rá a nagy barna szemével, és nem mosolygott, legörbült ugyan egy kicsit a szája, de nem sírt.
Ilyenkor érezték úgy mind a ketten, mintha hidegebb lenne a szobában, pedig csak a szívükben lett hidegebb az igazságtól. Máskor meg vicceset kérdezett Dordinka:
– Mit szeretnél a legjobban a világon?
Csuti hosszasan gondolkodott, majd kibökte:
– Minden nap mást! Egyik nap felnőtt lenni, mint anyáék, másnap pici lenni, még nálad is kisebb. Harmadik nap fiú lenni, máskor meg autóval menni az iskolába, meg olyan ruhát, mint a nagylányoknak van. Most meg azt szeretném, ha nem játszanánk igazmondóst.
Ezen aztán nevettek mind a ketten. Voltak aztán nagyon nehéz kérdései is Dordinkának. Például az, hogy:
– Miért veszekedtek tegnap anyáék?
Csuti meg is mondta, hogy nem biztos, hogy az igazat válaszolja rá, mert ő sem tudja biztosan. Őket beküldték a gyerekszobába, ahonnan látni ugyan semmit sem láttak, de mindent hallottak. Azokat a csúnya szavakat, amiket nekik nem volt szabad kimondani, de anyáék most ilyeneket kiabáltak hangosan. Néha valami zaj is volt, csattanások, mintha valami összetört volna, meg puffanások, mintha valamit feldöntöttek volna. Dordinka befogta a fülét, és bemászott a kiságyába. Csutinak meg olyan nehéz lett a szíve, mint a kő, mert így még az iskolában sem veszekedtek a gyerekek, amikor nem volt tanár a közelben. Csak annyit tudott elmondani Dordinkának, amennyit ki tudott hámozni a kiabálásból. Apu szerint anyu valami rosszat csinált.
Valami pénzről volt szó, amit anyu kért a banktól, vagy a bank kér anyutól, akinek valamiért nincsen elég pénze, hiába dolgoznak olyan sokat mind a ketten. Anyu sírt, és valami új ruhákat emlegetett a lányoknak, amit Csuti sem értett, mert nem kaptak új ruhát. Arról a tévé reklámról is szó volt, ahol egy kedves néni becsenget, és sok pénzt ad a szülőknek. Ezt ők is szerették nézni. Náluk nem járt ez a néni, ha járt volna biztosan őket is odahívták volna anyuék, mert a reklámban is ott vannak a gyerekek, és az egész család örült, még a néni is aki a pénzt hozta. Később új hűtőről volt szó, meg festésről, aztán szóba került a szomszéd néniék autója, meg valami tenger. Apu rettenetesen ordított, hülye libának nevezte anyut, vagy valami hasonlónak… Azt Csuti sem tudta, hogy mik voltak azok a csattanások.
Dordinka egészen közel ült Csutihoz az ágyon, a végén már szinte az ölébe ült, és a haját morzsolgatta bánatosan. Végül a nővére fülébe súgta:
– Úgy féltem. Azt hiszem anyu kikapott…
Este aztán ünnepélyesen odaállt anyu elé, és csillogó szemmel azt mondta:
– Majd én adok neked pénzt anyu! – és a perselyét nyújtotta anyunak, ami tele volt fémpénzekkel, amiket már régen gyűjtött egy kisbiciklire Dordinka. Anyu elvette a perselyt, de nem látszott rajta, hogy örül neki. Megpuszilta Dordinkát, megköszönte neki, és gyorsan kiment a szobából.
Hát ilyen titkos dolgokat játszottak ők. Ha majd újra mesélek róluk, talán elmondok egy másik titkos játékukat is.
Amikor vége lett az iskolának, és beköszöntött a várva várt nyári szünet, Csuti minden évben elutazott falura, a nagymához nyaralni. Dordinka otthon maradt anyuékkal, óvodába járt nyáron is, mert ő még kicsi volt. Apu ezen a nyáron is elvitte Csutit a nagymamához. Sokáig utaztak a vonattal, mert messze-messze lakott a nagymama. Valaha apu is abban a kis faluban élt, de amikor felnőtt lett, a városba költözött. Apu testvérei azonban még mindig ott éltek a családjukkal. Így Csuti számos unokatestvérrel, és azok barátaival játszhatott nyaraláskor. Szabadon futkostak egyik háztól a másikig, mindenütt kitalálva valami izgalmas játékot, megosztva egymással sok titkot, és sok álmodozást arról, hogy mit fognak csinálni, ha nagyobbak lesznek. Mire eljött a nyár közepe Csuti lebarnult, megerősödött, megnőtt, és remekül érezte magát. Egészen addig a napig.
Azon a napon jött meg a városból Margit néni, aki megígérte Csutinak, hogy meglátogatja anyuékat is. Ha már ott jár elviszi Dordinkának a szép, színes pom-pomokat, amiket most tanult meg készíteni az egyik falubeli kislánytól Csuti, és a kishúgát akarta megörvendeztetni velük. Csuti már százszor kiszaladt az utcára, annyira várta a nagynénjét. Aztán éppen csak beszaladt vizet inni, amikor hallotta, hogy nyílik a kertajtó, és ropog az udvaron a kavics. Dobogó szívvel futott ki a házból, és egy szuszra darálta:
– Kezcsókolom! Hogy vannak anyuék? Hogy van Ildikó? Na mit szólt a pom-pomhoz?
Margit néni mosolyogva mondta:
– Mindenki jól van. Hoztam neked valamit.
Azzal a nagynénje kezében tartott terjedelmes táska mögül, mosolyogva előbújt Dordinka.
Csuti a meglepetéstől szóhoz sem jutott. Csak állt döbbenten, eltátott szájjal, és úgy pislogott, mintha azt várná, hogy Dordinka eltűnik újra a táska mögött, és elő sem kerül.
Dordinka azonban odaszaladt hozzá, megpuszilta, megköszönte a gyönyörű pom–pomokat, és esze ágában sem volt eltűnni. Inkább odaszaladt Csuti kedvenc hintájához, amit az ő kedvéért készített tavaly az egyik nagybátyja, beleült, és már nyafogott is:
– Lökjél, Juli!
Csuti keze ökölbe szorult. Még itt is… még most is… itt is Dordinkára vigyázzon, Dordinkával játsszon, vigye örökké magával, figyeljen rá, nehogy baj érje, ne fázzon meg, szórakoztassa, meséljen neki… Nem elég, hogy iskola időben folyton a nyakán lóg, még a nyaralását is elrontja.
A nagynénje felé fordult, és támadóan kérdezte:
– Miért tetszett elhozni Ildikót? Ő még olyan kicsi! Hogy engedhették el anyuék?
Margit néni ránézett Juli villogó szemére, kipirult arcára, és megértette, hogy nem örül a váratlanul nyakába szakadt kishúgnak, aki egyfolytában hajtogatta a hintában:
– Lökjél már Juli! Lökjél!
Intett Ildikónak:
– Gyere kislányom, most nem hintázunk. Aztán Juli felé fordult:
– Ildikó nálunk lesz, nem a nagymamánál, veled. Én vigyázok majd rá.
Azzal megfogta Ildikó kezét, és kisétáltak a kapun. Dordinka megfordult, és szomorkásan búcsút intett a nővérének.
Csuti csak állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Egyszerre érzett haragot, hogy Margit néni idehozta Dordinkát, és megkönnyebbülést, hogy el is vitte magával.
Azonban már semmi sem volt a régi, nem volt kedve semmihez. Beleült a hintába, és kicsit meglökte, szomorkásan himbálózott. Dordinka biztosan várja őt – gondolta -, neki meg semmi kedve átmenni és a kishúgát pesztrálni. Nem is fog átmenni, határozta el. Ha a nagynénje a megkérdezése nélkül elhozta Dordinkát, hát csak vigyázzon rá. Ő meg megy a barátaival fürdeni, ahogy megbeszélték. Fürdőruhába bújt, és lement a patakra. Ott már azzal fogadták a többiek, hogy milyen aranyos a kishúga, és miért nem hozta magával. Na tessék! Egy órája sincs, hogy megérkezett Dordinka, de már mindenki vele foglalkozik! – dúlt, fúlt magában Csuti. Aztán fröcskölni kezdte mérgében a kérdezősködőket, akik jól visszafröcskölték, és már meg is kezdődött a vidám bolondozás. Egész délután nem esett több szó a kishúgáról, csak másnap kérdezték, amikor a várkertbe mentek sétálni, hogy miért nem hozta őt is.
– Nem volt kedve jönni. – mondta Csuti, és dacosan megrántotta a vállát.
Két nap múlva Lívi, az egyik unokatestvére hozta szóba újra Dordinkát:
– Szegény, hogy fájhat a sebes térde. – mondta résztvevően.
Csuti megfordult, és mint akit puskából lőttek ki, szaladt Margit néniékhez. Berontott a kapun, rögtön meglátta Dordinkát, aki egy karosszékben üldögélt a tornácon, az egyik lába egy sámlin volt.
– Mi történt veled? – kérdezte izgatottan tőle. Dordinka megvonta a vállát:
– Semmi, ugráltam, mint a verebek, és elestem a kavicson. – Aztán ránézett Csutira: Haragszol még, hogy idejöttem? Úgy hiányoztál!
Csuti nem szólt semmit, csak letérdelt a karosszék mellé, és magához ölelte a kishúgát, aki a karjait a nyaka köré fonta, és beleszuszogott a fülébe.
Két nap múlva Dordinka már újra ugrált és futkosott. Csuti meg sóhajtva elvitte magával, amikor a barátaival biciklizni ment. Végül alig látta Dordinkát, mert mindenki őt akarta vinni a biciklijén. Ezután is mindig akadt a barátai között, aki szívesen játszott a kishúgával, vagy mesélt neki, szórakoztatta őt. Itt minden más volt, mint otthon. Nem romlott el a nyaralása, hanem jobb lett, mert amikor hazamentek, a kishúgával sokat tudtak beszélgetni a nyári élményeikről, ami majdnem olyan volt, mintha még mindig nyaralnának.