Dordinka meséi: Ki mesél Dordinkának?

Dordinkának a nővére nevezte el, Csuti. Hát persze, hogy nem Dordinkának hívták őt, és a nővére neve sem Csuti volt. Ilyen nevek nincsenek is. Ezek a titkos neveik voltak, ők adták egymásnak, és csak akkor szólították ezeken a neveken egymást, ha senki más nem hallotta.
A titkos nevek már csak ilyenek, titkosak.
Csuti már iskolás volt, harmadik osztályba járt. Az iskolában Julinak hívták, a szülei és a barátai is így szólították. Senki nem tudta az ő titkos nevét, csak a kishúga. Dordinka meg éppen tavaly ősszel ment oviba, kiscsoportos volt. Mindenki azt hitte róla, hogy Ildikónak hívják, csak a nővére tudta, hogy az ő igazi neve Dordinka.
Dordinka és Csuti remek játékokat játszottak. Csupa olyasmit, amit a felnőttek nem helyeseltek volna, ha látják. Pedig nem rosszalkodtak igazán. Nem törtek össze semmit, nem bántottak senkit, és semmit, még egymást sem. Most, hogy újra mesélek róluk, elmondom egy másik titkos játékukat is, hiszen megígértem, de ne mondjátok el senkinek. Itt van például a felnőttes.
Amikor felnőttest játszottak, akkor ki kellett találni, hogy kit utánoz a másik. Egy-egy olyan felnőttet utánoztak, akit mind a ketten ismertek, vagy a viselkedésük alapján ki lehetett találni, hogy kicsodák.
Dordinka szívesen utánozta anyut, ahogy vasal, aput, ahogy szerel, az óvónénit, aki tapsolva körjátékot vezet a gyerekeknek. Csuti ezeket mindig könnyen kitalálta.
Dordinka néha nehézen találta ki, hogy Csuti kit utánoz. Főleg amikor nem szólalt meg. Volt olyan, hogy csak ide-oda szaladgált, láthatatlan dolgokat pakolászott a levegőben. Dordinka arra gondolt, hogy anyu pakol a szekrénybe vasalás után. Csuti a fejét rázta, és közölte, hogy a boltos nénit utánozta. Mivel a kishúga nem találta ki, most megint ő jött az utánzásban. Dordinka szerint ez nem volt érvényes! Csuti nem mondta, hogy „mit tetszik kérni?”, vagy „jó napot, mit adhatok?”, amiket a boltosok szoktak mondani. Így nem is lehet kitalálni, hogy kit utánoz. Csuti szerint igenis, érvényes volt, mert ő most nem a kisboltban dolgozó Ilonka nénit utánozta, hanem egy nagy boltban dolgozó nénit, aki nem mond semmit, csak pakol reggeltől-estig. Azért nem volt mindig ilyen nehéz kitalálni Dordinkának sem, hogy melyik felnőttet utánozza Csuti. Amikor dülöngélve, énekelve mindennek nekiesett, nekitámaszkodott a bútoroknak, és egy láthatatlan üvegből nagyokat kortyolt, akkor Dordinka rögtön kitalálta, hogy a szomszéd bácsit utánozza. Nem mondta meg rögtön, mert olyan mulatságosnak találta, hogy még nézni akarta, és közben jókat kuncogott. Máskor meg Csuti, anyu barátnőjét utánozta, ahogy a magas sarkú cipőiben lépked, a haját igazgatja, vagy a kis tükrében nézegeti magát, és kényeskedve mondta: „Hát most szólj hozzá, Sárikám, drágám, mit művelt már megint a Lajos!”, és előadta Hédi néni egész múltkori beszámolóját a férjéről, de olyan mulatságosan, hogy Dordinka oldala megfájdult a sok nevetéstől.
Néha Dordinka is megpróbálta megnevettetni Csutit. Egyszer, amikor felnőttest játszottak, a Mikulást utánozta. Elmélyítette a hangját, úgy kérdezte: „Jó voltál Juli?”, és a láthatatlan zsákjában kotorászott, végül előhúzott egy nagyon nehéz csomagot, csak úgy rogyadozott a lába, ahogy odaadta a mosolygó Csutinak. „Mivel jó kislány voltál, tessék, hoztam neked kistestvéreket!”- mondta és várta, hogy Csuti majd nevet rajta, hiszen a kistestvért nem a Mikulás hozza, de a nővére nem nevetett. Dordinka nem is értette, hogy Csuti miért mondta azt neki, hogy ő most egy buta Mikulást utánzott… Máskor nem is akarta megnevettetni Csutit, mégis sikerült neki. Például, amikor a tanító nénit utánozta, és buzgón írt a láthatatlan táblára, de nem balról jobbra, hanem jobbról balra haladt az írással a levegőben. Dordinka nem bánta, ha Csuti viccesnek találta, amikor valamelyik felnőttet utánozta. Az nem biztos, hogy a felnőttek sem bánták volna, ha látják a „felnőttes” játékot, mert a lányok azt is utánozták ahogy veszekedtek, fáradtak, és türelmetlenek voltak, vagy csúnyán viselkedtek.
Hát ilyen titkos dolgokat játszottak ők.
Dordinka imádta a meséket, az egész családot mesélésért nyaggatta.
– Anyu mesélj! – kérte Dordinka. Anyu azonban nem mesélt neki. Mindig sok dolga volt, mindig fáradt volt.
– Kislányom, nem látod, hogy dolgom van? – hárította el a meseolvasást.
– Akkor fejből mesélj! – kérlelte Dordinka.
– Nem tudok fejből mesélni – ingatta a fejét anyu.
– Akkor mesélj arról, hogy milyen volt, amikor te kislány voltál! – próbálkozott Dordinka.
– Nem volt abban semmi érdekes – mondta anyu, és összeszorította a száját.
Ha Dordinka tovább nyaggatta, akkor beküldte őt a gyerekszobába játszani.
Apuval sem volt sok szerencséje. Apu sokat dolgozott, keveset volt otthon. Ha végre hazament, akkor meg fáradt volt, az újságot olvasta, vagy a tévét nézte, nem volt szabad zavarni. Azért néha hétvégén Dordinka vele is megpróbálkozott.
– Apu mesélj! – kérte Dordinka. Apu legtöbbször elviccelte a mesemondást. Amilyen ügyesen készített a lányainak bodza sípot, vagy javította meg az elromlott játékaikat, a mesék kitalálásában olyan ügyetlen volt. Ugyanazt mondta mindig Dordinkának, amivel Csutit is megviccelte, amikor kicsi volt, és mesét kért tőle.
– Mesét mondok zöld disznóról – mondta apu, és Dordinkának felcsillant a szeme. Lekuporodott apu elé a szőnyegre, onnan nézett fel rá áhítatosan.
– Hallgatjátok? – kérdezte apu. Igen! – felelte lelkesen Dordinka, apu meg rávágta:
– Én is! – aztán elhallgatott. Eddig tartott a mese… Mert nem is volt igazi mese, csak egy olyan viccféle, amit csak a felnőttek értenek.
Csuti is nagyon nehezen magyarázta el a csalódott kishúgának, hogy amikor apu azt mondja, hogy ő is hallgatja a mesét, az azt jelenti, hogy hallgat, vagyis csendben van, nem mesél. Dordinka nem is értette, hogy akkor hol van ebben a megígért zöld disznó. Néha apu, látva a kislánya csalódott arcát, elővett egy meséskönyvet és abból mesélt. De olyan szerencsétlenül választotta ki a mesét, hogy sírás lett a vége a mesélésnek. Na nem apu sírt, hanem Dordinka. Sajnálta a rút kiskacsát, a kis hableányt, az ólomkatonát, a királylányt, aki csalánból szőtt inget, és közben nem volt szabad megszólalnia. Még vége sem volt a mesének, de Dordinka már megállíthatatlanul zokogott. Apu próbálta őt megvigasztalni, hogy ez csak egy mese, ez nem történt meg soha igaziból, nem kell ezen sírni. Azonban minden szó hiábavaló volt, Dordinka csak sírt tovább. Apu meg mérges lett, bőgőmasinának nevezte Dordinkát, és megfenyegette, hogy ilyen buta kislánynak soha többé nem mesél. Végül Csuti már eldugta a könyvek mögé az Andersen meséskönyvet, hogy apu ne abból meséljen a kishúgának. Sajnos hiába ravaszkodott, mert amikor – nagyon sokára – apu újra hajlandó volt mesét olvasni a kisebbik lányának, a Grimm meséket vette le a polcról. Na, ennek megint sírás lett a vége, mert Dordinka halálra rémült a farkastól, aki bekapta a nagymamát, odáig már el sem jutottak a történetben, hogy aztán Piroskát is bekapta a farkas. Apu dühösen lecsapta a meséskönyvet, és beküldte Dordinkát a gyerekszobába, hogy ott bőgjön.
Végül aztán mindig Csuti mesélt a kishúgának. Fejből talált ki különböző mulatságos meséket, amiken Dordinka nagyokat nevetett. Egyszerű kis mesék voltak ezek. Az egyik mesében arra a kisfiúra, aki mindig meghúzta a kishúga haját az oviban, rosszalkodás közben, ráborult a piros festék, és amire lesúrolták róla, olyan vörös volt a bőre, mintha még mindig rajta lenne a festék. A másik mesében Dordinka elment a piacra, vett mákot, és mákos kalácsot sütött /amit nagyon szeretett/. Ilyeneket talált ki Csuti. Minden meséje a kishúga életéhez kapcsolódott. Dordinka imádta hallgatni a Csuti által kitalált meséket. Amikor mesés könyvből mesélt, az is nagyon jó volt, mert a Pöttyös Pannit mesélte, meg a Sicc kalandjait, La Fontaine állat meséit. Csupa olyan mesét, amitől nem fakadt sírva a húgocskája. Néha azt is elmesélte, hogy milyen volt kisbabának Dordinka. Milyen sokáig nem nőtt neki haja, nem jöttek ki a fogacskái. Dordinka, amíg ezt hallgatta, büszkén rázta a derékig érő haját, és mind a húsz fogacskájával úgy mosolygott közben, mintha ez valami nagyon különleges dolog lenne, mintha nem nőne minden kisbabának előbb-utóbb haja, és jönnének ki a fogacskái. Máskor odabújt a nővéréhez, és arra kérte, hogy most arról meséljen, hogy milyen volt az, amikor ő kislány volt. Csuti nevetett, és azt mondta:
– Hát, látod, hogy milyen, hiszen most is kislány vagyok…