Dorina/3

Kedvesem,- mondta Dalmának gyengéden – már az otthonunk is közös, évek óta jól működik a kapcsolatunk, szeretnék tőled gyermeket.
– Laci ne haragudj, de nem kezdem elölről az egészet. Most, hogy már főnővér lettem, jobb a beosztásom és a fizetésem is. A pálya nyújt még lehetőséget a feljebb jutásra, amiben az igazgató főorvos is támogatna.
– Az igazgató főorvos a lányod apja, nemde?
– Igen, de nem mindegy? Tudod, hogy csak te vagy számomra. Képzeld, tehetségesnek tart. Ő is előrébb lépett a ranglétrán, nem csak én, mondtam, hogy jó koponya, nem? Utálom, a féltékenykedést, vagy megbízunk egymásban, vagy fejezzük be! Dorina egyre nagyobb és önállóbb lesz, nem kötöm le magam újra.
– Velem nem számolsz? Nem tartasz jó apának? Nézz a lányodra, milyen boldog, hogy együtt élünk!
– Nem kell mondanod semmit, látom, hogy Dorka odavan érted és tudod, hogy jó apának tartalak, különben nem mentem volna bele a közös lakás vételbe. Laci, vagy elfogadsz bennünket így, vagy adjuk el a lakást és költözzünk külön! Jobb is volt addig, amíg mindkettőnknek külön lakása volt.
– Persze, de a tied a volt szeretőd fizette – tört ki Laciból.
– Most jössz ezzel? Tudtál mindent az első randevútól kezdve, nem? Egyébként, ne merd többé szeretőmnek nevezni a szerelmem és a gyerekem apját! Senki nem kényszerített semmire! Te akartál bennünket, nem?
– De. Azonban azt gondoltam, hogy megszeretsz és közös jövőnk lesz.
– Már most is jobban beleszólsz mindenbe, egyszerűbb lett volna kihagyni Dorinát a kapcsolatunkból, akkor könnyebb lenne befejezni.
– Be akarod fejezni?
– Ha gátolni akarsz a karrierben, és féltékenykedsz, akkor igen. Soha nem akaszkodtam rád, és hogy mit gondoltál, az a te dolgod. Ezzel becsapta az ajtót és elment dolgozni.
Laci éjjel sírásra ébredt. Bement Dorina szobájába. Miért sírsz kicsim? Hallottam, hogy veszekedtetek a mamával és azt álmodtam, hogy meghaltál. Dorka, látod, hogy élek, nincs semmi bajom. A felnőttek időnként veszekednek, de téged mindketten nagyon szeretünk. Gyere ide hozzám, kérlelte a kislány. Laci leült az ágya szélére. Dorina az ölébe hajtotta a fejét. Nyugodj meg Dorka és aludj szépen. Jó, csak feküdj egy kicsit mellém, hadd bújjak hozzád, ahogy anyucihoz szoktam, mikor félek. Laci zavarban volt, még sohasem kért tőle ilyent a kislány. Igaz, hogy óvodás korában természetes volt, hogy az ölébe ül, mikor mesél neki, de most már iskolás, maga is tud olvasni és már az anyjáról is kezd leválni. Puszi-puszi és már szalad is. Papus gyere ide, úgy félek, hogy meghalsz. Anya mesélte, hogy meghalt az egyik betege, akit nagyon kedvelt. Kicsim én nem vagyok beteg és nem fogok meghalni és anya sem. Elhagyni se fogsz? Nem, nem foglak. Akkor gyere ide! Laci befeküdt az ágyba, a kislány szorosan hozzábújt és puszilgatni kezdte őt. Laci nem tudta, hogy ilyenkor mi a helyes. Mit csinálnék, ha a sajátom lenne?
Azt tudta, hogy semmiképpen nem él vissza a kislány rajongásával, de azért jobb határt szabni ennek a szeretetnek. Megsimogatta a kislány fejét, nyomott egy puszit a homlokára és a tőle megszokottnál szigorúbban közölte vele, hogy most már aludj, mert én is korán kelek.