Mindenkinek meg vannak a titkai, de ezzel nem fogok senkit sem untatni. Főleg nem magam! Alszok, amíg lehet, mert aztán megjelenik Holdfény és mindennek vége. Felébreszt és elűzi ezt a békés kis felhőt. Most minden olyan nyugodt és meleg, olyan biztonságos. Nem kell senkivel sem harcolnom és senki sem cseszeget, a miatt, ami, aki vagyok. Csak alszok…. Lebegek a valóság és a képzelet határán. Egyik pillanatban még az éjszakában vagyok, és épp nekem támad az a fekete valami, a másikban pedig a suliban ülök, és mindenki engem bámul. Süt a szemükből a lenézés és gyűlölet. De kit érdekel, örüljenek tudatlanok! Aztán ebből az álomképből egy az utcán elhúzó mentő húz ki és egy másikba dob be.
Egy fenyőerdő havas peremén állok. Ellőttem a hegyoldalban egy hatalmas palota felé terül el. Nem nagyon értem, hogy hol vagyok és nem is értem, hogy kerültem ide. A mentőre már nem is emlékszem, ez az egész hely sokkal valóságosabb mint egy álom. A levegő is nyirkos és hideg, meglátszik a leheletem. De durva, ilyen valós álomban még nem is jártam. Álom ez egyáltalán?
A palota az, csodaszép! Hatalmas kétszárnyas ablakok, csipkézett párkánnyal, meg azok a filmbe illő vízköpők. Varázslatos! Vajon bent milyen lehet? Mivel nem látom az ajtót, elindulok balra az épület mentén, hátha szerencsém lesz. Az egyik ablak nyitva hívogat, hogy lépjek be. Már a párkányon állok, amikor hangok, jönne a sötétből. Visszaszaltózom a földre és szorosan a párkány alá, bújok. Nem akarom, hogy meglássanak, de kíváncsi vagyok kik azok, és mit mondanak.
– Szerintem nem jó ötlet! – sopánkodik egy vékony női hang.
– Nem tehetünk mást! Tudod… itt marad… baja – sajnos, ahogy a szél feltámad és a kinti zajok, felerősödnek nem értem minden szavukat.
– De…. gyerek. – sír a nő. – Nem… légy… én nem.
– Kedvesem! – ez a mély vigasztaló hang nagyon ismerős. Fel akartam állni, hogy benézzek, de ekkor valaki betörhetett a szobába és a nő felsikoltott. Felkeltem.
Remegtem és izzadtam. Mint minden reggel mióta haza jöttem. Csak soha nem emlékszem arra mit is álmodtam. Ilyenkor általában csak ülök és bámulom a sebhelyeket a kezemen. Ezekről sem tudom, hogy miért vannak, vagy hogy mikor kerültek oda. Megvannak egy ideje, ez biztos! De mikor és hogyan szereztem? Öngyilkos akartam lenni? Bár akkor hosszában vagy keresztben vágtam volna el a kezem és nem köralakban rózsával a közepén. Égési nyomnak túl sima!
– Ah, szóval megint az, az álom! – Holdfény borús hangjától a hideg ráz.
– Te sem tudsz ezekről semmit? – mutatom fel a csuklóm.
– Amikor melléd kerültem már megvoltak. – vonja meg a vállát. – Siess, itt az iskola!
– Jaj nem már! – ez a szó, hogy iskola mindig elvonja a figyelmem mindenről. – Muszáj?
– Így is lemaradtál az első napokról.
– Vagy is semmiről. – morgok. Útálom a sulit. – Csak ezt a napot még?
– Nézd, tegnap is ez volt! – néha olyan mintha az apám lenne, pedig valójában egy macska démon. Jelen pillanatban, emberi alakban. – Amúgy meg idehívtam a barátaidat! Bármelyik percben itt lehetnek!
– Akkor vedd fel a cuki morcos cica jellemezed! – kászálódok ki a meleg takaró alól.
– Jaj! – kiált fel fájdalmasan. – Kérlek, szólj neki, hogy ne szorítson olyan erővel!
– Jó! – kuncogok a fájdalmas arckifejezésén.
Holdfény emberi alakban is lenyűgöző. Magas, karcsú, hosszú fekete haja olyan sejtelmessé teszi. Rikító sárga macsek szemeitől néha még az én hátam is borsódzik, de valahol meg nagyon illik hozzá. Ő amolyan testvérféle már szinte nekem. Állítása szerint egy nagyobb vihar után talált rám a küszöbén. Hogy őszítne legyek nem emlékszem rá, sőt a gyerekkoromra sem nagyon emlékszem. Tíz voltam, amikor idekerültem, és csak ekkortól vannak emlékeim. Persze vannak reflexszerű dolgok, amikre emlékszem. Tudom a nevem és azt is, hogy mi vagyok. Emlékszem rá, hogy kaptam harckiképzést meg egyebeket, de kitől és hol az, rejtély.
Igazából azt sem tudom, hogy mikor születtem. A szüleimről sincsenek emlékeim, semmi. Totális fekete lyuk van a múltamon, és akárhogy próbálok emlékezni soha nem sikerül.
– Holdfény! – lépek ki a fürdőből. – Holdfény! – semmi válasz. – Hova tűntél te…
– Szia! – aha megjött Lili. Ő az egyik barátom a suliból. – Nyitva volt az ajtód!
– Basszus! – morgok. – Lili, kicsit lágyabban babusgasd. – szegény macskának szabályos halálfélelme van a fekete hajú lány kezében.
– Nyugi! – legyint Lili. – Amúgy hallottad a pletykákat? – nemet rázok. – Dereket állítólag megtámadta valami és az óta elég fura.
– Mi? Valamelyik elcsavart fejű lány bátya? – nevetek magamba.
– Nem! Állítása szerint valami szárnyas lény. – nevet Lili. – De még valamikor nyár elején. Tényleg milyen volt a nyarad?
– Izgalmas! – ennyivel letudtam a reggeli beszélgetést.
Hagytam, had beszéljem, mert nem hinném, hogy jól fogadná az én meséimet. Hogy magyarázzam el neki, hogy Tibetben voltam kiképzésen és onnan a Himalája belsejébe kellett mennem a törpéhez tanulni. Jah meg, Ausztriában a hegyi legelőkön együtt szedtem virágot pár tündérrel és a havas Svájcban snowoardozni tanultam két tündétől. Hát aszem’ kicsit kiakadna, vagy elkönyvelne flúgosnak. Így is elég furcsán néznek rám a suliban. A fehér hajam és sötét szemem eléggé kilógat a sorból. Meg az is, hogy néha csak úgy eltűnök. Megkaptam a lógós lúzer nevet, mert a lógásaim ellenére is jó tanulónak mondhatom magam. Főleg irodalomból és töriből, meg tesiből, de úgy a többi tantárgyból szem állok olyan rosszul.
A gimnázium kapuját, ahova járok, két hatalmas platán fa takarja, sokan nem is veszik észre. Sima állami iskola, viszonylag fiatal is még. A tanulói felhozatal igen széles skálán mozog. Vannak gazdagok és kevésbé szerencsések, művészek, sportolók. Mi Lili, Tom és én nem nagyon tartozunk sehova. Bár Tom nagyon jól hokizik valahogy csak a pályán, veszik figyelembe. Lili egy igazi kis csaj. Rózsaszín felhőben éli az életét. Kicsit cicababásan öltözködik, és imádja a szerelmes regényeket. Néha olyan érzésem van mellette, hogy én vagyok kicsit túl realista. Egyszerűen ő csak az élet szép oldalát tudja nézni.
– Lányok! – Tom kicsit gyerekes hangja állít meg minket. – Azt hittem ma sem jössz! – ér mellém.
– Neked is, jó reggelt! – morgok. Tomi is magas akárcsak Holdfény. A szemei barnák. A haja is, amit mindig rövidre vágatva hord. A hoki miatt eléggé sportos a megjelenése, de folyton bő pólókban és farmernadrágban feszít, deszkás cipőben. Gondolom, kitaláltátok ő amolyan repper stílust követ.
– Szia Tom. – köszön rá Lili is.
– Sziasztok! – fogja fel, hogy semmi köszönés nélkül letámadni minket nem szép. – Milyen volt a nyár? – néz rám. Ja, egy kis apróság Tomi beavatottak egyike. Tud mindent az éjszakai életről és a lényekről, akik akkor mozognak.
– Hát, jó! – mondom. – Izgalmas és néha fárasztó!
– Szóval még is elmentél! – örvendezik.
– Igen el! Hold…. – sandítok Lilire, aki kíváncsi szemekkel figyel. – Szóval a nagybátyám szerint rám fért egy kis túra.
– Értem! – nevet Tomi mindent tudóan. – Szóval nem is tudod mi történt a csapatkapitányommal?
– Hát Lili …. – itt elakad a lélegzetem is, mert megjelenik az emlegetett szamár. Az eddig mindig energia bomba és tökéletes külsejű Derek kapitány, most leginkább csak egy zombi. Sápadt, a szemei alatt hatalmas karikák, egy a csapat színeiben pompázó csuklyás pulcsi van rajta és egy sima farmer tornacipővel. Kerüli mindenki tekintetét, pedig eddig ő volt a társaság középpontja. Csak figyeltem, ahogy elhalad mindenki mellett, gondosan ügyelve rá, hogy ne keljen a szemébe néznie. Kicsit furcsa!
– Nos, te is láthatod, ha pedig kint van az utcán folyton napszemüvegben, pompázik, antiszociális és fáradt.
– Aha! – csak morogtam, mert valami csoda folytán egyenesen a szemembe bámult és nem tudtam elvenni a tekintetem. Azok az érdekes zöld szemek szinte láncra verték az én szemeim. Éreztem, hogy nem tudok magamon uralkodni, és lassan elbújik valódi énem, a fogaim kezdtek nőni és a hátam is feszült a ruha alatt. Derek meg csak nézett és egyre erősebb érzelmi hullámokkal bombázott. Az első egy halványijedség volt, majd egy egyre erősödő félelem és segély kérés. A végére már majdnem szétrobbant a fejem és összeestem. Ha Tomi nem kap el, koppanok egyet a suli padlóján. – Kik, kell mennem! – súgtam.
– Oké! Támaszkodj rám!
Az udvaron fújdogáló friss szellő, kicsit kisöpörte az elmém, így össze tudtam szedni a gondolataim. Lassan visszapörgettem, hogy mi is történt. Ahogy megjelent valami furcsa érzés szállt meg, aztán a szemei egyre sötétebbek lettek és a keze is ökölbe szorult. Meg ez az erő, ami kihozta valódi lényem.
– Derek shinigami! – kiáltok fel.
– Mi van? – pattan fel Tom a padról. – Micsoda?
– Shinigami, Halál Isten! – mondom. – Csak két erő van, ami képes előhozni a valódi énem. Az egyik a sajátom, a másik egy shinigami-é!
– Biztos vagy benne? – nézett rám. Szemeiben valami furcsa fény csillogott.
– Igen! Tuti biztos, hogy ő egy Halál Isten! – néztem keményen a szemébe.
– Akkor, aki meg támadta akkor éjjel nem más volt, mint Holdfény. Hiszen te mesélted még anno, ő volt aki kiosztotta ezeket a képességeket.
– Igen, de Holdfény már szellem!
– Lehet! Viszont az ereje meg van, ez tuti biztos!