Düh

Ült csendesen, visszafogottan.
Arcán nem látszott érzelem.
Nem látszott, hogy lelkében tornádó tombol, hogy gyilkos indulatok feszegetik látszólagos nyugalmát.
Hallgatott, de üvölteni szeretett volna, kiordítani magából a dühöt.
Amióta gyereke volt, megismerte az állati ösztönöket. Majomszeretettel csüngött a fián, és anyaoroszlánként védte. Most is ezek az állati ösztönök tartották vissza attól, hogy megszólaljon. Mert érezte, tudta, hogy ha megszólal, megtöri a lendületet, visszafogja a szavak árját, és a panaszszó védőszóvá válik. Ökölbe szorított kézzel hallgatott, és szinte emberfeletti erővel fogta vissza magát. Nem, nem szólal meg, nem simogatja meg fia lehajtott fejét, nem húzza magához egy ölelésre, mint szokta. Most nem szabad. Most nem gyerek, hanem férfi. Szerelmében meggyalázott, csalódott és hitében megcsalt férfi. Most csak hallgathat, most csak a hallgatással segíthet.
Ahogy nézte a megroskadt vállú gyerekét, arra gondolt, hogy ez az első repedés a szívén, ez az első vereség a szerelmi harcban. Lesz-e még? Ha igen, az mennyire fog fájni? Mennyire gyötri meg a fiút?
Átvenné tőle ezt a kínt, de ezzel neki kell harcolnia. Ő nem tehet semmit.
Csak azért imádkozhat, hogy ne kerüljön szeme elé az a lány, az a lelketlen cemende, aki így megalázta a fiát. Mert ha elé kerül, ő megtépi. A legjobb mesterfodrász sem fogja rendbe hozni a frizuráját. De nem ám!
Csendesen ült és hallgatott.
Amikor elapadt a szóáradat, megölelte végre a fiút, és csak annyit mondott: semmi baj, majd minden rendbe jön.