Duna-parti történet

A lány a Duna-part alsó lépcsőjén ült, közel a vízhez. Szerette a folyót, nem zavarta annak piszkos-barna színe. A hullámok itt is ugyanúgy locsolódtak a köveken, mint bárhol másutt, tisztább vizek mellett. Felhúzott térdét karjával átkarolva ült. Összegubaszkodva, ahogy öreg nagyanyja mondta volna. Lassan három éve, hogy meghalt. Azóta sincs senki bizalmasa a családban, akivel őszinte lehetne.
Igazi barátja sem volt még, pedig csinoska alakját gyakran megbámulták a fiúk. Közelebbi kapcsolatot azonban nem mertek kezdeményezni vele, visszatartotta őket a lány komolysága, okos, fürkésző tekintete.
Most is egyedül üldögélt itt a parton. A folyó, mintha megérezte volna a szomorúságát, sötétebb színre váltott. Alkonyodott. A csöndet furcsa, egyenetlen lépések zavarták meg. Hátrafordult. Egy fiatalember állt a rakpart felső lépcsőjén. Alacsony, sovány, de kellemes arcú. Biccentett a lány felé, aki bizonytalanul viszonozta ezt az alig-alig köszönést. Gyorsan el is fordult az ismeretlentől, de érezte, hogy az továbbra is ott áll mozdulatlanul, és őt nézi.
Várt egy darabig. Mit akarhat tőle ez a furcsa alak? Legalább megszólalna már! Felállt a lépcsőről, hátrafordult, és szemben találta magát a fiúval. Alig volt magasabb nála. Az egyik válla mintha alacsonyabb lett volna, és ettől furcsán ferde benyomást keltett az alakja.
– Szia.
– Szia – válaszolt a lány kissé megnyugodva a bátortalan hangtól. A szokásos komolysága engedett kissé. Majdnem mosolyogva kérdezte:
– Ismerjük egymást?
– Nem… de… de szeretnék megismerkedni veled.
– Hát, Anna vagyok.
– Péter. Itt laksz a környéken?
– Aha. Itt a Pozsonyin. Reggel, ha fölkelek, kinézek az ablakon, látom a Dunát.
– Én nem pesti vagyok. Gyógykezelésre küldtek ide. Egy hónap múlva hazamegyek.
Felhúzta a bal lábán a nadrágja szárát. A járógépbe bújtatott vékony lábszár láthatóvá vált.
A lány megdöbbent, de igyekezett nem mutatni. Jaj, istenem, hát sánta! Ez minden furcsaságát megmagyarázza.
– Sajnálom… nagyon sajnálom, de most már mennem kell. Este van.
– Találkozzunk holnap! Itt… vagy ahol te akarod. Messzebb is lehet. Mindenhova el tudok menni – tette hozzá gyorsan, és kis, szomorkás mosoly jelent meg a szája sarkában.
A lány nem válaszolt mindjárt. Nem tudta, mit mondjon. Sajnálta, de valahogy nem ilyen fiúval képzelte el az első szerelmet. Talán ha később találkoznak, ha felnőttebb lenne, túl több boldog-boldogtalan kapcsolaton…
Szégyellte magát maga miatt, de úgy érezte, jobb, ha hazudik ennek a szegény-szegény fiúnak. Úgy kell tenni, mintha a testi fogyatékossága nem zavarná.
– Jó. Holnap. Itt ugyanekkor. De most már rohannom kell haza.
Sietősen lépkedett föl a lépcsőkön. A fiú bicegve igyekezett utána egy darabig.
– Holnap. Várlak!
A lány tudta, hogy a fiú várni fogja. Ugyanazon a lépcsőn áll majd, ahol ő ült, Nézi a Duna zavaros vizét, és vár. Sokáig áll ott, mint a kővé vált lelkiismeret.
Ellentétes érzelmek kavarogtak benne. Csak egyet tudott biztosan. Soha többé nem megy ott, azon a helyen a rakpart közelébe. Várhatják kedvenc hullámai. Elvesztette őket. És elveszett valami más is. Egy darabka becsületes önmagából.
Szemét ellepték a könnyek, alig találta meg a táskájában a lépcsőház kapujának a kulcsát.