Felébredtem…
Életeket átalvó, fásult tudatom ünnepli önnön újjászületését.
Már nem menekülhet a gyorsvonatként száguldó, minden mást elsodró, sorsokat megrontó gondolatok elől.
Felnevettem…
Száz és száz szomorú szempár szegeződik rám.
Ők nem érzik a változást, s bár szunnyadó lelkük még küzd az ébredésért, nekik már a szürkeség lett az ideál.
A realitástól részeg, hideg közönnyel átitatott tekintetek részvétre kényszerítenek.
Sajnálom az emberiséget.
Ezen felbuzdulva megszólaltam…:
Még elhiszem, hogy én lehetek a Minden, s ha Ti nem, majd szárnyaló fantáziám követni fog engem!
Meg sem hallották szavam.
Hiába vártam a Csodát, a gépezet kötelességtudóan forgott tovább.
Ám ébredésem hajnalán már nem rémít meg a vereség, még velem van az akarat, s a Remény…
A többi legyen az enyészeté…
3 hozzászólás
Egy hibernációs szakasz utáni állapot….
a Remény mellett még ott van egy picit a Hiába érzés,
de ez majd elmúlik, mint ahogy egy rémes álom után megmaradt rossz érzés.
Ilyen és ehhez hasonló "ébredésés" verseket, prózákat várok Tőled!!!
Szép volt!
Szirom
Ilyesmi érzés az is, amikor valamire "ráébredsz", és elkezdesz látni olyan dolgokat, amilyeneket eddig nem vették észre. És rádöbbensz, milyen sok minden van még, amit meg kell találnod, fel kell fedezned a világban (lehet, hogy egészen közel, és nem is kell messze menni hozzá). És meglátod, hogy sok ember úgy éli le az életét, hogy nem látta meg ezeket a csodákat. A gépezet működik tovább, de te már nem vagy ugyanaz. Jó kis gondolatmenet, engem is elkapott az ékszíj.
Köszönöm a kommenteket.
Igen, egy ilyen világot próbáltam megfogalmazni. Ezek szerint sikeresen 🙂