Ébredők

– Már nem félek…- gondolta a katica és apró szívének minden bátorságát összeszedve, felkapaszkodott egészen a fűszál végéig. A tavasz híre már rég előcsalogatta, de a makacs tél, nem akarta feladni. Időnként fagyos hideget hozott és – fehér, porként – zúzmarával borította az erdőt. A bogárka ilyenkor sietve menedéket keresett, mindig sikerült elbújnia a halált hozó hó elől. Most azonban érezte a nap igazi melegét, ahogyan pici szárnyain átszivárogtak a sugarak. A tisztás újra élni kezdett.
A hóvirágok bontogatták szirmaikat, a sárga fű is lassan zöldre változott. A fák ágai még fáradt öregember ujjaiként karmolták az eget, de tudni lehetett, rügyek duzzadnak a kéreg alatt. Csak a bokrok kucorogtak bozontos, fázós hajléktalanokként a sűrűben.
Az állatok is egyre bátrabbak lettek. Az őzgida hosszú, vékony lábain – anyja aggódó tekintetétől kísérve – óvatosan lépett ki a rétre, aztán remegő orrcimpáival, magába szívta a föld illatát. A nyulak őrizték téli bundájukat, de futkározásuk egyre gyorsabb és bohókásabb lett. Úgy kergették egymást, mintha fogócskát játszanának. – Igen, most már biztosan eljön a Tavasz! – a katica elégedetten kinyújtotta szárnyait és felszállt, egyenesen a kék ég felé.

-Már nem félek…-gondoltam, ahogyan álltam az ablaknál az olvadó tájat nézve. – Nem gyötör tovább kétség és nem tépelődöm már. Tudom, hogy Hozzád tartozom… Olyan biztosan, ahogyan a tél mindig véget ér és a barackfákat virágba borítja a tavasz.