Ébresztő..?

Fehér. Ébredek. A plafonra meredek. Megmozdítom gémberedett kezemet. Még nem kelek fel, csak fekszem és igyekszem magamhoz térni. Lassan elfordítom a fejemet, mi a vállaimat vonszolja magával, és oldalfekvésből ülve találom magam.
Esik. Köd van. Valami elsuhan az ablak előtt, mi az utcára néz. Más. Más ez az érzés. Aprócska arcizom rándul a fejemen, és a kérdést magamhoz szegezem: Megtegyem? A külvilágot figyelem. Most határozott mozdulattal talpra állok. De furcsa érzés! A padló. Centis por fed mindent. Pókok ezrei hagyták helyüket a szobámban. Én aludtam. Omlik a vakolatom. Észre se vettem.
Felveszem dohos ruháimat, a csízmámat, és esernyőmbe kapaszkodva becsukom magam mögött a bejárati ajtót. Lassan merészkedem le a lépcsőn. Átvágom magam a régen-nyírt bokrokon, s kinyitom a rozsdás vaskaput. Milyen kemény a beton! Kint vagyok az utca közepén.
Valaki van odalent. Gyorsan a fa mögé! De gyorsan megy! Már fent is van az utca elején. Fura szerzet. Görnyedt háta volt és három famaszkot viselt. Egy feketét, egy zöldet és egy vöröset.
Elindulok felfelé. Hatalmas köd van. Már fent vagyok az utca elején. A főút. Csend van, hát átmegyek.
¬– Ááúú! – Valami belém jött. Felkapom a fejemet. A fura szerzet az. Rám néz, és elkezd dudálni a szájával. Erre a hangra vagy száz ugyanilyen lény ad ki hasonló hangokat. Mind maszkot visel, amik színükben és számukban különböznek. Van amin kettőt látok, a másikon nyolcat. Sárgát, rózsaszínt, feketét, barnát, minden fajta színt. Mind egytől-egyig hosszú barna ballonkabátot visel, és mindegyik 90°-ban közlekedik, olyan ferde a gerincük. Egy mozdulattal átlöknek az út másik oldalára, és suhannak is tovább. Megfordulok, de már nem látok semmit a ködön kívül.
Elindulok a járdán, de még mindig az utat fürkészem. Erősen nézem, hátha még látom azokat. Hirtelen fordulok meg, és beleütközöm egy bohócba. Teljesen szabványos bohóc: nagy gallér, piros orr, tarka ruha és hatalmas cipő.
– Elnézést! – mondom neki.
– Állj már odébb! – kiabálja felém, majd megragadja a ruhámat és odébb tesz. Egyenesen és határozottan jár. Nem egy vidám bohóc.. Komoly és ingerült.
Tovább megyek. Már őt se látni. Hatalmasat esek! Az egyik fa kihúzta gyökerét és azzal gáncsolt. Belérúgok. Erre az tíz másodperc alatt kiszárad, majd kicsavarja magát, és rázuhan a mellettem lévő kapura. Az darabokra tört. Felállok, és próbálok választ találni az elmúlt hét percre. Nem megy.
– KÁVÉ! – ez az! Csak most keltem fel, biztos még nem vagyok ébren egészen. Irány a büfé!
Itt is van. Benyitok, jelez a kis csengő. Az eső elállt. Nagy fehér pult, és mögötte egy magas, karcsú …….. EVŐKANÁL?!
– Mit parancsol? – kérdezi.
Én tág szemekkel, nyitott szájjal a kanálra meredek.
– Úgy látom kávét! – mondja.
Minden erőmet a bólintásba sűrítem, majd hirtelen azt mondom:
– Feketén kérem! – a kanál bólint. – De siessen kérem! Nem igazán vagyok magamnál. Tudja, magát is egy kanálnak látom.
– Igen. Sokszor előfordul, hogy kanálnak néznek. – mondja a kanál.
A kávét leteszi a pultra. Hirtelen felugrik a tetejére és belelógatja a fejét a kávémba, aztán kör-körös mozdulattal elkezdi kevergetni benne a semmit. Föleszmél, kidugja fejét és lecsöpögteti, majd így szól:
– Elnézést. Rossz szokás. Elfelejtettem, hogy cukor nélkül issza.
Én habozva a kávémhoz nyúlok, majd lassan, gyanakodva beleiszom, mire kinő a kanál haja. Még egy kortyot iszom, és kezei nőnek. Mire kiiszom a kávét, már egy ember áll előttem:
– Na? Jobb már? Vagy még mindig kanálnak lát?
– Nem. Már visszaváltozott!
Kimegyek az ajtón. Hét ágra süt a Nap. Egy ember rámköszön, én viszonzom, és vidáman indulok haza. Megállok az út előtt. Egy kisbusz hajt el előttem. Átmegyek. Le az utcán. Kinyitom gyönyörű kapumat, elsuhanok a frissen-nyírt bokrok előtt, s be a házba. Bent meleg van. Minden tiszta, csillog-villog.
A tükrömhöz sietek. Megcsodálom hosszú barna ballonkabátom, ferde gerincem, s felveszem mondjuk most a piros maszkomat.