Édesapámról

Édesapámról nem sok emlékem van, mert még kicsi voltam, mikor elhunyt. Kiskoromban ő tanított meg arra, hogy ne féljek a vihartól, mert az nem bánt engem. Emlékszem addig az ágy alól szemléltem a világot, ha esett az eső, dörgött- villámlott. Míg egyszer gondolt egyet apukám, megfogta két kezem, és azt mondta megyünk sétálni, kiskutyát venni. ( Körülbelül 4 éves lehettem.) Felhúztam a cipőmet, majd bekötöttem. Mikor leértünk a kapuhoz, megálltam, és néztem az üvegajtón keresztül, ahogyan dörög-villámlik. Mire apu csak ennyit mondott:

– Gyere Edus, ne féljél, nem bánt a vihar! – majd közelebb léptem az ajtóhoz, édesapám kinyitotta, majd elindultunk gyalog a szakadó esőben.
Útközben apám rágyújtott a szokásos cigarettájára, (piros sypmhonia) természetesen a fa alatt, ahol tilos, mikor vihar van. Utána megfogta az egyik kezem és sétáltunk tovább az esőben, míg oda nem értünk a kis kutyusos bácsihoz, aki mint utólag kiderült nem volt otthon, emiatt nem lett kiskutyám.
Becsöngettünk többször, apukám párszor fütyült is, de csak nem jött ki senki. Kis idő elteltével, fogtuk magunkat, és elindultunk haza.
Annyira szomorú lettem, hogy nem lesz kis kutyám, hogy eszembe se jutott, hogy dörgött-villámlott. Hazaértünk csurom vizesen, anyukám jól leszidott minket, hogy legközelebb legalább egy ernyőt vigyünk, ha már esőben sétálunk.

Azóta sok év telt el, de, ha megkérdezik, mi jut eszembe apámról, mindig ez a történet.