Ég és föld között

A férfi az árok szélén térdelt. Ég és föld között. Súlytalannak, könnyűnek érezte magát, de ez nem volt szokatlan. Tulajdonképpen, már hetek, hónapok óta ebben a légüres térben lebegett. Egészen hozzászokott.

Most éppen az életéről elmélkedett. Jó ember volt-e, avagy sem?
Nem tudott dűlőre jutni. Biztosan követett el hibákat, mint mindenki, de hitt benne, hogy akadt szép számmal jócselekedete is. Úgy gondolta, ha valóban megérdemelné a halált, most meg tudna békélni vele. De azt is tudta, hogy most nem várhat el igazságos ítéletet. Végül, csupán annyira futotta tőle, hogy megállapítsa: Ember volt.
Persze, ez nem valami sok. A nézőközönség mögötte, szintén emberekből állt. Rossz emberek volnának? Nem tudta eldönteni. Mégpedig azért nem, mert ott, abban a pillanatban, ez nem számított. Egyszerűen, senkit sem érdekelt.
Az őrület ami körülvette őket – amit háborúnak hívtak -, ugyanis éppen olyan légüres és súlytalan volt, mint ő maga. Az ember nem számított. A nemzet, a származás, a harag és az ártatlanság, mindezek csupán illúziók voltak. Illúziók, melyeket mindenki arra használt, hogy megvesse a lábát az ürességben.

Az ő lábai most haszontalanok voltak. Igaz, a térdei már lassan elkoptak. Előttük pedig, csak egy gödör tátongott. Egy gödör, melynek mélyére először nem mert letekinteni.
Végül, mégis megtette.
És nem látott mást, csak az ég egy pislákoló darabját, mely sötét, viharszaggatta felhők közül bújt elő.
Először furcsának találta, hogy a világ így a feje tetejére állt, de aztán rájött, hogy a fent és a lent, a jó és a rossz, a tajtékos ég és a bíborszínű ködbe borult föld között, nem is olyan nagy a különbség. Hiszen minden hozzá viszonyul. A különbség ő maga. Az ember.

A háta mögül fémes kattanás hallatszott.

Feltette tehát még egyszer a kérdést: Jó ember volt-e, avagy sem?
Amikor meghallotta a földöntúli dörrenést, még mindig nem tudta eldönteni. Mégpedig azért nem, mert az őrületben ami körülvette őket – amit háborúnak hívtak -, ez nem számított. Egyszerűen, senkit sem érdekelt.