Égig érő árnyak – Angyalszárnyak. II.

Édesapám testvérétől tudtam meg a legtöbb információt a szüleimről.
Nagybátyámról szeretném elmondani, hogy nagymama második házasságából huszonegy évre született édesapám után. Kilenc éves volt a bátyám, amikor egy verőfényes augusztusi napon, ebéd után megszülettem. Később ő maradt az egyetlen kapocs köztem és szüleim, gyökereim között. Ezután egyszerűen bátyámnak hívom, hiszen ő olyan volt nekem, mint a testvérem.
Született két fiútestvérem, ők lehettek volna a bátyáim, de nem érhették meg a gyerekkort sem, átöröklődött a TBC, ami nem kegyelmezett nekik sem. Nagymama levágta a szöszi kis hajukat, képkeretbe tette fénykép helyett, így örökítette meg az emléküket.
Bátyám édesanyámat nagyon szerette, később elmesélte nekem, hogy egy nagyon gazdag nemesi családból származott a Margit. Édesapámat Viktor bácsinak kellett szólítania, ez természetes volt abban az időben, hogy magázta őket. Mindent elmesélt, amit csak tudott, hallott és látott azokból az időkből. Azzal kezdte unszolásomra az elbeszélését, hogyan ismerkedtek meg a szüleim. Akkoriban a mesteremberek összegyűltek valamelyik nagyvárosban iparág szerint, és a munkáikból rendeztek versenyt. A szabók ott helyben varrták a ruhát, amivel részt vettek a versenyen. Édesapám egy díszmagyar ruhát varrt, amivel meg is nyerte a versenyt. A verseny után rendezett iparos bálon ismerkedtek össze a szüleim, itt szerettek egymásba. Úgy gondolom, hogy szerelem lehetett első látásra.
Édesanyám bemutatta az apjának, – az édesanyja akkor már nem élt – aki nagy szigorral apácáknál neveltette őt. Sokat tanult, így okos, művelt nő vált belőle. Amikor az apja megtudta, hogy édesapám „csak” egy szabómester, hallani sem akart róla, nemhogy a házasságról.
Édesanyámat nem tudta semmilyen érvvel meggyőzni, hiába próbálkozott. A vége az lett, hogy kitagadta a családból és a vagyonból, csak az anyai örökség részét kapta meg. Így került kétszáz kilométerre az apjától és szülővárosától. Soha többé nem látta, nem találkozott vele.
Édesapámról mesélte a bátyám, hogy művészien rajzolt, több hangszeren játszott, a gitár volt a kedvence. Olykor édesanyám írta a kottát, miközben apám pengette a húrokat. Nagyon szeretett apám olvasni, arra már én is emlékszem, az étkezésnél mindig ott volt egy könyv a kezében. Az ipartestület a szabóműhely szomszédságában volt, oda járt kártyázni, biliárdozni. Elvitt a műhelybe, szerettem ott játszani a babáimmal, volt ott babaruha, egy nagy próbababa, azokon igazította a félkész ruhadarabokat. A szabóasztalon egy vasaló állt, melybe a bátyám hozta a széles fekete-fehér csíkos papírzacskókba csomagol faszenet.
Egyszer magamra hagyott az édesapám, a nagy üvegajtón néztem utána, fehér nadrágját, szép bordó selyemingét fújta a szél. A szemközti bolt ajtaja tárva, koszorú volt ráakasztva, azon lengedezett egy fekete szalag. Ez a kép örökre megmaradt bennem, mintha a sors szele játszadozott volna a fekete szalagokkal és incselkedne velem. Az a bolt színes virágokkal volt tele a délutáni napsütésben, mégis erre emlékszem.
Édesanyám, születésem után hamarosan meghalt, úgy ment el, hogy nem ismerhettem meg.
Sírját hiába kerestem, be sem engedtek a Kerepesi temetőbe, mivel nem tudtam megmondani, hogy melyik parcellában van eltemetve. Bátyám mesélte, hogy a pap nem akarta felszentelni a sírját, mert akkor már nem jutott arra pénzük. Édesapám a gallérjánál fogva vitte a sírhoz a papot, hogy szentelje fel azt.
Sokszor hiányzott egy anyai szó, egy ölelés, mégis az édesapám hiányzott, annyira vágytam utána, ő lett a férfiideálom. Minden férfiban őt kerestem, fekete haját, vékony magas termetét. Emlékfoszlányok maradtak, amit a mai napig őrzök, mint egy szentképet. Erős bűntudattal emlékezem, hogy ami kevés fénykép a kezembe került, úgy hét éves lehettem, amelyik képen ott volt az édesanyám, vizes ujjammal szétkentem az arcát. Ezek gyenge minőségben készültek akkoriban, de voltak magas fényű képek is, azokat nem lehetett tönkre tenni ily’ módon. Ma sem értem az akkori magamat… miért? Örökre kőbe zárt csend maradt utána.

Folytatás köv.