Égig érő árnyak Angyalszárnyak V.

Bánatomban világgá akartam menni. Bejártam a környező utcákat, de az éhség mindig visszavitt. Itt kezdődtek a csavargásaim, ami gyermekkorom meghatározó része lett, vele kézen fogva a kíváncsiságom. Minden érdekelt. Hogyan mondjam el, sok évtized után, a félelem haragjába zárt emlékem, ami most következik?
A kis ház előtt, melyben laktunk egy nagy tér terült el. Nem tudom milyen szobor állt a téren virágokkal körülvéve, de szerettem ott üldögélni, a szép illatos virágokat nézegetni. Soha, nem téptem le egyet sem belőlük.
Szemben volt egy nagy ház. Egyenruhában, kakastollas csendőrök vigyázzba álltak a kapu előtt. Szuronyos puska volt a vállukon, a hegyes végük felmutatott az égre, mintha a felhőket akarták volna egyenként feltűzni a fényes hegyükre. Jól megfigyeltem mindent, szigorú vagy inkább egyhangú arcukat. Váltották egymást minden reggel. Nagyon kíváncsi voltam mit őriznek, mert nem engedtek oda senkit.
Egyik délelőtt kinyílott a nagy ház kapuja. Zsivaj, tolongás, a csendőrök hangos kiabálása tördelte darabokra a csendet. Meglepetten siettem, nehogy lemaradjak valami érdekes eseményről. Addigra már hosszú, tömött sorokban emberek álltak riadtan, kis csomagokat szorongattak a hónuk alatt, vagy a kopott bőröndjükbe kapaszkodtak. Gyerekek, öregek, szép fiatal lányok, vajon hová mennek? Akkor még nem tudtam, ők sem, hogy a halálba menetelnek. Sajnos akkor már tudtam, hogy mi a halál, hogy megszűnik minden, nincs simogatás, ölelés és hidegek az éjszakák.
A sorban felfigyeltem egy velem egykorú kislányra, aki kicsike babakocsit tolt, de a csodaszép babáját karjában szorongatta. A kislányon sötétkék bársonyruha, hímzett gallérral. Irigyeltem, mert rajtam koszos, rongyos volt a ruha, babám sem volt meg már. Toporogva mentem velük, egyszer csak egy csendőr megragadta a karomat, hogy szinte fájt és kilódított a sorból. A kakastoll lengett, én elestem.
Ez a kép örökre belém vésődött, mint a krisztusi lepelbe az arc. Kik a bűnösök? Én nem vétkeztem, ők sem.
1944 júniusában hurcolták el koncentrációs táborokba az ácsi zsidókat. A második világháború frontja 1945. március 26-án vonult át a községen.

*
Zavaros idők jöttek. Rongyosan, riadtan, mindig éhesen kóboroltam az utcákon. Semmit nem értettem abból, hogy mi történik körülöttem, csak azt, hogy éhes vagyok. Valahonnan kaptunk napraforgó-pogácsát, aminek csak a héját köpködtük, mert mag az nemigen volt benne. Örömömre, egyszer egy befőttes üvegbe melaszt kaptunk a cukorgyárból. Borzalmas íze, szaga volt. Beleittam, nem tudtam miért jön vissza, hiszen szörnyen éhes voltam. Egyszer elmentem az óvodába, azt gondoltam, ott biztosan kapok enni. Senki nem hívott, de nem is küldtek el. Egy nagy szobában körben padok, fogason a kabátok, már akinek volt. Egy nagy fehér vesszőkosárban kicsi uzsonnás táskát tett minden gyerek, nekem az sem volt. Mesélt az óvó néni. Délben kihozták azt a nagy kosarat, minden gyerek szaladt kivenni belőle az uzsonnáját. A legszebb uzsonnás táskát vettem ki magamnak, csodás festett kép volt rajta. Igencsak örültem, amikor szalvétába csomagolt mákos kalácsot találtam benne. Alig haraptam bele, az egyik kisfiú éktelen sírásba kezdett, majd elvették tőlem a kalácsot. Soha többé nem mentem óvodába. Általában csapatostul csavarogtunk, játszottunk. Színes agyaggolyókkal a nagyobb gyerekek, földbe vájt kis lyukba gurították, mi csak nézhettük a játékukat. Tetszett a karikázás is, ahogy a nagy vaskarikát, bottal ütve szaladtak – mi utánuk lihegve. Egyszer, egy ilyen játék közben vettem észre a templom udvarában bekerítve egy keresztet. Gyakran nézegettem, elmerengtem: Mit keres rajta felszögezve, töviskoszorúval egy „pléhkrisztus”. S vajon ki tette oda, és miért? Szinte naponta mentem oda, mert féltettem hátha elviszi valaki. Talán a pap, – gondoltam erre is – aki sokszor imádkozott ott monoton hangon. Ilyenkor könnyeim potyogtak, ő megsimogatta a fejem, érezhette mi zajlik bennem, körülöttem.
*
Juliska néni kis házának a szomszédságában egy jóval nagyobb ház állt. Ebbe a házba német katonákat szállásoltak el. Nem is tudom hogyan merészkedtem oda, talán a kíváncsiság vitt, vagy az éhség. A katonák behívtak, egyikük lekapta fejemről a sapkát. Ott álltam közöttük, göndör szőkeségem kócban, koszos kis göncben, véznán. Annyira nevettek, hogy térdüket csapkodták. Örültem, azt hittem tetszem, és én is nevettem. Azután naponta órákat töltöttem náluk, úgy látszott megszerettek. Két utcával messzebb volt a konyha, ahol nagy üstökben főzték nekik a vacsorát. Az egyik tiszt megkért, hozzam el a részét. Örömmel tettem, főleg, amiért nekem adta azt a nagy bordó kockára darabolt lekvárt és még cukrot is, ami apró, fehér, furcsa ízű karika volt. Ez lett mindennap a vacsorám, egész nap szinte semmi. Télbe fordult már az ősz, a kis házban hideg volt, a nagy házban viszont mindig meleg. Egyik reggel, már korán futottam volna oda, de hirtelen megállított a félelem, arcomra fagyott a leheletem. Lent a földön, amit friss hó borított, egy ember feküdt, alatta piros volt a hó. Ijedtemben visszaszaladtam a hidegbe, ami úgy rázott, majd beleszakadtam. Kíváncsiságom később visszavitt, akkor már nem volt ott senki. Eltakarították, de halványan még látszott a vérrel kevert latyak. Azóta is kísért a kép, amikor lábam nyomában kásásodik a hó.

*
A háború egyre zajosabbá vált. Nappal is, nem csak éjszaka. Sziréna hangja visított, egyre többször, a játékunkat is megzavarva. Karszalagos emberek szedtek össze bennünket, gyerekeket az utcáról, és vittek a legközelebbi óvóhelyre. Megtörtént egyszer, hogy nem tudtunk, csak nagy sokára feljönni, mert beomlott a bejárat. Azt mondták bombatalálat érte. Amikor feljöttem szaladtam a kereszthez. Ott volt. Megnyugodtam. Ma sem értem miért vonzott. Az éjszakákat általában egy nagy emeletes ház hatalmas pincéjében töltöttük. Mindenkinek volt külön szalmazsákja, még nekem is, takaróval, kispárnával. Nem tudom már hányan, de sokan voltunk ott. A kis házban az ablakokat elsötétítették mélykék papírral, ne látszódjon a világolás azzal a kis petróleumlámpással. Ez napról napra így történt. Egy éjszakai bombázáskor futottunk ismét a nagy pincébe. Az út felénél elkezdődött tompa robajjal, fény kíséretében a bombázás. Lehasalt mindenki a földre, engem is lerántottak. Nekem akkor tetszett a sztálingyertyával bevilágított sötét éjszaka. Reggelre nagy földtölcsérek árulkodtak arról, mi is történt.
*
Már napok óta nem volt sziréna, bombázás. A pincében nagy zsongás, mindenki egymás szavába kiabált – Jönnek a ruszkik, oroszok! – egyik így, másik úgy mondta. Felmerészkedtünk a pincéből, az utcán zavarodottan lestem a szokatlan öltözékű katonákat. Furcsa, füles sapkájukon kis piros csillag díszelgett. Talán az asszonyok azért tűztek rám piros muszlinkendőt, mert úgy gondolták, azt a színt szeretik az oroszok. Karjukra vettek a katonák, ajnároztak, amit én nem igazán szerettem. Az elmúlt időszakban nem történt ilyen velem, vadóc lettem, nem kívántam senki ölelését, megvoltam a magam kis világában, ábrándok és kitalált játékok között. Éjszakáinkat még mindig a biztonságot nyújtó pincében töltöttük. Egyik reggel nyílt a pinceajtó. A világossággal együtt, három katona jött le, vállukon az a pisztoly, ami megint a halált hordozta. A hangos kiabálásra – Davaj, davaj! – az asszonyok odagyűltek, akiket fel akartak terelni krumplit pucolni, ebédet főzni. A nők hangoskodva rángatták a katonák zubbonyát. Nem tudom, miért ellenkeztek. Hirtelen, egy pillanat alatt a levegőbe lőtt az egyik katona. Én csak rémülten figyeltem, Juliska néném a szívéhez kapva elment a pince végébe, ahol egy kályha melegített hidegebb napokon. Ott egy székre lerogyott. Délután a szalmazsákon egy gimnazista fiú bocskai ruhában kiterítve, olyan hosszan, mint az ágy. A pince mennyezetéről visszapattant golyó eltalált két embert. Csend volt. Most sem tudom, a csend volt nagyobb, vagy a félelem.