Égig érő árnyak – Angyalszárnyak VI.

•
Megjött Pista bátyám, aki alig tartózkodott nálunk, mert mindig nagy, kerek, illatos kenyereket vitt valahová. Talán egy másik testvéréhez, aki hozzánk menekítette gyárából a szöveteket, amivel tele volt egy nagy szoba. Arcán beletörődés, vagy az a sem, mert egykedvű volt, miközben egy ásót vitt magával. Nem maradhattam le én sem, kíváncsiságból vele mentem. Eltemette Juliska nénémet a rostakertben, mely egy kis telek volt, apró bódéval, kis zöldségeskerttel, virágokkal. Az ásott síron nem volt virág, csak púposodott Juliska néném felett a föld.
*
Készülődés, nagy nyüzsgés. Egy asszony megmosdatott, erősen dörzsölte a fülemet. Kikapcsolódott a fülbevalóm, ő elvette, mondván majd megjavítja. Soha nem láttam többet. Később bátyám kérdezte is tőlem – Hol vannak a családi ékszerek, melyek édesanyámé voltak? Honnan tudhattam volna kinél, hol kallódott akkor már! Másnap reggel két nagy gumikerekű stráfkocsira pakolták a sok szövetet, melyek gondosan feltekerve vártak, hogy visszakerüljenek a gyárba. Egy fejkendőbe, nem is tudom már, hogy mit kötöttek. Vele együtt felraktak a szövetek tetejére, így utaztunk több napon keresztül. A lovak állva aludtak, én fenn a kocsi tetején. Éjszaka is mentünk, csak a Hold kísért egy új élet felé. Álldogáltam egy képzeletbeli peronon, szeretetre várva. Ez megint csak nem az igazi állomás volt.
*
A súlytól terhes lovas kocsi megállt a főtéren. Ma már városnak nyilvánított község, akkor járási székhely volt Monor. Kézen fogott Pista bátyám, és a kis batyuval elmentünk abba a házba, ahol születtem, ahonnan szüleimet a temetőbe vitték. Több család lakott a házban, számomra idegenek. Akkor egy öreg madárcsontú néni volt éppen otthon. Pista bátyám elmondta neki, hogy ki vagyok és csináljanak velem, amit akarnak, adjanak menhelybe. Őneki semmi gondja rám, a tizenhat éves fia sem jött vissza a háborúból, neki sincs már senkije, megy a testvéréhez, viszi a megmaradt szöveteket tovább. Semmi búcsúzkodás, otthagyott.
*
Hamarosan, az elmaradhatatlan batyuval, ami csak egy fejkendőbe kötött rongyos ruha volt, elindultunk egy idős házaspárhoz. Itt nevelkedett a bátyám, akiről már szót ejtettem. Nagyon megörültem, hogy ismét találkozhattam vele. Ekkor már inas volt egy pesti gyárban. Nagymamám megígértette vele a halálos ágyán, hogy engem semmilyen körülmények között nem hagy el, felnevel. Este megbeszélték Ilka nénivel, akinek egyszerű bölcsessége úgy hangzott: – Ha kerül az asztalra három tányér étel, akkor jut a negyediknek is. A bátyám azt ígérte, hogy ha megnősül, elvisz magával és felnevel, így maradhattam. Este még várt rám egy kellemetlen szertartás. Bekente a hajamat petróleummal, – Ha vannak benne vendégek – mondta – elpusztulnak. Nem tudom voltak-e, mert nem láttam a sűrűfésűben egyet sem.
Másnap vagy harmadnap elvitt az iskolába. Tavasz volt már, nekem két hónap alatt kellett megtanulnom írni, olvasni, számolni, bepótolni közel egy éves lemaradásomat. Az Őr utcai iskolába jártam, mert az volt közelebb. A főtér és a templom közelében volt a Kossuth Lajosról elnevezett általános iskola. Nagyon idegen volt nekem a sok gyerek a padokban, az olajos, fekete padló, amitől furcsa szag töltötte be a tanterem levegőjét. Számomra nevetségesen mutogatták el az abc-t. Az „A” betűnél tenyerükbe ejtették az arcukat, Az „R” betűnél rázták a ruhájukat. Többre már nem emlékszem, de minden betűnek meg volt a maga jele. A bölcs, ősz hajú tanító néni tudta, hogy ezzel a módszerrel, ilyen rövid idő alatt nem megy semmire velem. Jó alanya lehettem egy sajátos módszernek, mert rövidesen folyékonyan olvastam. Az írás nagyon nehezen ment, mert balkezes voltam. Nem engedték használni a bal kezemet, a jobb kezem pedig nem akart engedelmeskedni. Sutának csúfoltak. Minden erőmmel meg akartam mutatni, hogy megy ez nekem. Nem érdekelt, hogy csúnyán írtam azzal az engedetlen jobb kezemmel, és azt sem értettem miért cserélem fel a d betűt a b betűvel folyton. Mindenre megtanított, amire kellett ez a jóságos tanító néni. Ma sem tudom, hogyan csinálta, de nekem kinyitott minden könyvet, melyekből csodás álomvilágot teremthettem, ami megszépítette kicsiny kis életemet.

*

Otthon – ami nem is volt igazi – a padláson nagyon sok könyv sorakozott. Belepte a por a könyveket, s mikor megérintettem, szállt könnyedén, hogy újra rárakódjon vastagon. A fülledt meleg elviselhetetlen volt nyári napokon a padlás sejtelmes légterében. A csendet meg-megzavarta a tyúkok kárálása, Toto kutyánk unott vakkantása. Izgalmasnak véltem az itt halmozódó régi holmikat is. Tetszett ez az ódon világ. Ilka néni testvérének a Bözsi néninek volt egy fia, Jancsika. Aki később is, a százkilencven centijével is Jancsika maradt. Bözsi néni szolgáló volt Pesten egy jól menő ügyvéd családnál. Akkor megfogadta, hogy taníttatni fogja a fiát, még pedig ügyvédnek. Sikerült, de közben rengeteg hízott libát, disznót vittek a tanároknak, így sikerült fiának lediplomáznia. Ezt is a bátyám mesélte, mert ő cipelte hátizsákban, vonaton Pestre a finomságokat. Minden kis megtakarított pénzéből könyveket vásárolt Bözsi néni, válogatás nélkül. Nem tudom ezeket a Jancsika olvasta-e, úgy gondoltam, rám várnak, hogy kiolvassam őket. Mesekönyv nem volt, azt a görög kelta regék helyettesítették nekem. Elragadtak például az óriások, velük bejártam az egész mondavilágot. Ma is úgy érzem, szerencsémre Jókai Mór minden kötete ott volt. Képzeletemben – a történetek erdejében – mindig én voltam a főszereplő, ábrándoztam, hogy ha felnövök, valóra válnak ezek a történetek. Láttam a történetek színeit, csodás kéket, sárgát, minden árnyalatot, de mintha a nap mégsem sütött volna le rájuk. Titokban olvastam, mert ha észrevették, azzal ijesztgettek, hogy elégetnek minden könyvet.

*

Nyáron libákat legeltettem. A libák a tilosban kukoricalevéllel tömték tele a begyüket. Körül ültek csendes, elégedett pihegéssel, amíg olvasgattam a selymes fűben. Augusztus tizennyolcadikán van Ilona napja. Nagy névnapokat tartottak, amikor összejött a rokonság. Virágcsokrokkal, bonbonokkal köszöntötték fel Ilka nénit. Fehér abrosszal leterített hosszú asztalon roskadásig sült liba, töltött kacsa, rántott húsok, sütemények. Mindenki jól érezte magát, de senkinek nem jutott eszébe, hogy az Ili is Ilona. Hozzám senki nem szólt, mintha ott sem lettem volna. Nem nagyon érdekelt, mert eddig sem ünnepelt senki. A libák miatt jutott most is az eszembe, amiket akkor őriztem.
Ilka néninél a hátsó udvarban voltak a háziállatok. A disznóólban minden évben vörös, göndörszőrű mangalicák híztak. Tyúkok, kacsák, libák az udvaron hangos zsivajjal kérték az eleséget. Kukorica volt bőven, ocsú a cséplőgép alól, és szedtük a répalevelet, csollánt, így zöld is jutott bőven nekik. Volt egy tehén is az istállóban, akinek minden évben született egy aranyos kis bocija. Télen, amikor már nem hajtott ki a csorda, én legeltettem a tehenet. Amikor nagyon hideg volt, a reggeli dér még bele sem olvadt a fű tövébe, kezemet frissen sütött tök melengette. A tehénnel nem volt sok dolgom, egykedvűen legelt, csak néha rázta meg a kolompját. Sajnáltam ilyenkor a szomorú szemét, de hiába beszéltem hozzá, rám sem figyelt. Elgémberedett kezemben nem sokáig tudtam a könyvet tartani, pár oldal után, csak ábrándoztam a történeten, és az jó volt, kiszakított egy kis időre ebből az egyhangúságból.

*

Szerettem, ahogy Ilka néni főzött, minden receptjét megjegyeztem. Amikor családom lett, nem kellett a szakácskönyv útmutatójához fordulnom.
Nem mindenből kaptam enni, a jobb falatokat eltette és azt mind ő ette meg. Nem éheztem, viszont nagyon torkos voltam. Nyáron nem volt probléma, mindig volt gyümölcs. Télen mosolygó almák sorakoztak a kamrában, a szőlő felkötözve, kettesével lógtak, aszalódtak egy rúdon a magasban. Ilka néni befőzte a gyümölcsöket, feltette a polcra a kamrában. Ebből sem kaptam. Megoldottam én magam, felbontogattam és megdézsmáltam. Ennek aztán az lett a következménye, hogy megromlott a sok befőtt, amiért azután úgy istenigazából elfenekelt, amit hamar el is felejtettem, mert nem tettem le arról, hogy többé ne tegyek hasonló merényletet. Nagy rézüstben főzte a szilvalekvárt, hogy bebőrösödjön, a cserépcsuprokat betette a kemencébe. Megkeményedett a teteje, ami nagyon finom volt, egyiken sem maradt meg. El lehet képzelni a továbbiakat. Olyat, hogy csokoládé, nem is ismertem. Viszont nagy szemű kockacukrok voltak a tisztaszobában, az ágy alatt egy nagy, mázas cserépedényben. Ez sem hagyott nyugton, csak pár szem maradt az edény aljában. Ilka néni mindig azt mondogatta, hogy voltak nála menhelyi gyerekek, de egyik sem volt annyira rossz, mint én. Nem értettem, mi abban a rossz, ha elveszem, amit szeretek. Azt viszont éreztem, még is csak tetszik neki elszántságom, bátorságom, hogy szidás, verés, fenyegetés ellenére is meg merem tenni. Voltak olyan helyzetek, amikor pár szem bonbonnal ki is mutatta, hogy kedvel, de puszi, ölelés az nem volt. Nem is hiányzott.

Folytatás köv.