Égig érő árnyak – Angyalszárnyak VII

Félévente el kellett mennem az Egészségházba ellenőrzésre, mivel TBC volt a családban.
Egyik ilyen alkalommal, mikor röntgeneztek, megkérdezte a doktor néni, akinek jóságos kék szeme simogatta végig meztelen vézna kis testemet – Mikor voltál fekvőbeteg, lázas?
Mondtam, nem voltam én beteg soha. Odahívott több orvost is, mutatta nekik – Nézzék csak az elmeszesedett foltot a tüdőn! Úgy tűnik lábon kihordta a tüdőgyulladást. Ez a kislány még a hajlamot sem örökölte. Mosolyogva megsimogatott, közölte, hogy nem kell többet mennem, mert árthat a sugárzás, csak évente jelenjek meg. Boldog voltam, hogy egészséget örököltem, hogy ezzel ajándékozott meg a sors.

*

A padláson tárolt megmolyosodott lisztből gyúrtunk tésztát a kacsáknak. Alig értem fel az asztalt, de gyúrtam, szeleteltem a tésztát, nagy igyekezettel. Gondoltam is, ezért mondják azt, hogy nyeli, mint kacsa a nokedlit, mert azt is főztünk. A kiskacsáknak csollányt, répalevelet vágtam, kukoricadarával összekeverve kapták meg. Üstben főztük az apró krumplit a disznóknak. Sokszor abból lett a vacsorám, melyet furcsán különös íze miatt igen kedveltem.
Úgy éreztem, nagyon fontos vagyok, ha ennyi munkát bíznak rám. Csupán kilenc éves voltam, nagyon soványka, csendesen álmodozó.
Egyszer lovas kocsival jöttek értem. Már ültek a kocsin többen, asszonyok, lányok, mentünk gyapotot szedni. Furcsállottam nagyon, hogy pont én kellek ide, éppen ezért nagyon igyekeztem. Kicsike, fehér gombolyag volt a gyapot csenevész kis ágakon. – Hogyan lesz ebből gyapjú zokni? – tűnődtem.
Egyik tavaszi napon lovat vezetni kért el Ilka nénitől egyik rokona, Karcsi bácsi. Korán reggel indultunk, én a saroglyában ültem. A harmat még fel sem száradt, amikor kiértünk a szántóföldre. A lovat az eke elé fogta, a kantár szárát a kezembe adta, hogy vezessem a barázdában. A ló nem mindig arra ment amerre kellett volna, a bácsi nem a lovat ostorozta, hanem engem. Hazáig futottam, közben hátra-hátra néztem nem követ-e.
Láttam a frissen szántott föld felett, ahogyan még mindig szállt a reggeli harmat és fényesen, feketén egymásra borultak a bakhátak. Szép látvány volt a felszántott földnek az a kis darabkája. Ilka néni többet nem is adott oda senkinek, maradt a ház és az állatok körüli munka. Elég volt az nekem. Iskolába is jártam, igaz, hogy a tanulás helyett az említett könyveket olvastam, ha volt idő rá. A csavargás is nagyon vonzott, ha az utcára kikerültem, édes illatok fogtak közre, talán a szabadság lehet ilyen.
Érdekes szerkezet volt a rádiónk. Össze kellett érinteni egy dróttal egy kristályt, és már szólt is a zene vagy beszélgettek benne. Sokszor a fülemre tette Ilka néni a fülhallgató. Ez a csoda szintén megmozgatta a fantáziámat. Parányi kisembereket képzeltem a fülhallgatóba. Később csalódottan be kellett látnom, hogy ilyen pici emberek bizonyára nem léteznek.
Esős napok délutánjain Ilka néni varrogatott, ilyenkor szép hangon zsoltárokat énekelt.

*

Vasárnaponként templomba jártam, egyedül. Szerettem az orgona hangját, ami zúgva betört a padok közé, a karzaton meg állt egy pillanatra pihenni, hogy aztán újra átjárja a templom csendjét. Áhítattal hallgattam az Igét, amit a pap csendes szép szavakkal hirdetett. Úgy éreztem, itt van az a kulcs, ami kinyitja nekem azt az ajtót, ahova be szerettem volna jutni. De nem nyitotta ki, hiába szerettem volna.
A Karácsony egy megérinthetetlen csoda volt, tele titkokkal, és én vágyódtam az ismeretlenbe. A természet is készült a Karácsonyra. Reggelre feldíszítette a fák csupasz ágait, hótakaró mindenütt. Nem volt hideg. Az udvaron el kellett söpörni a havat, hogy ki tudjunk menni az utcára. Sajnáltam ezt a fehér takarót szétszaggatni a seprővel. Úgy gondoltam, megmaradhatna egész télen. Sütött a Nap, kékesen csillogott a hó, és ott bukdácsolt az ágak között a fény. Ez a látvány túlszárnyalta gyermeki képzeletem álomvilágát is. Ez volt a valóság. Nem voltak angyalok, se éjjel se nappal. Ilka néni nem is mesélt ilyeneket. Nem mondta, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát. A fenyőfa csendben várakozott az ajtó előtt. Előző délután szaloncukrot főztünk, melynek illata belengte a konyhát, és kiszökött az udvarra is a kinyílott ajtón keresztül. A főzött masszát Ilka néni gyúródeszkán nyújtotta, majd kis kockákat vágott belőle. Amikor kihűlt, becsomagoltuk a tavaly is használt szaloncukros papírokba. Mindig gondosan, szépen kisimítva el kellett tenni, amikor kifogyott belőle a cukor. Elkészültünk a díszekkel. Aranyban, ezüstben díszelgett a dió, a színes papírlánc is várta, hogy felkerüljön a fára. Valahonnan talp került a fa lábára, hogy felállva várja büszkén a díszítést. A sok kincs közül gyertyák kerültek elő, melyeket felcsippentettünk az ágak hegyére. A meggyújtott gyertyák sejtelmes fénnyel imbolyogtak, a szoba falán árnyképként remegtek. Ilka néni elővette a Bibliát, ami mindig a hálószoba asztalán feküdt és abból olvasott fel. A karácsonyfa az első szobában lett felállítva, mert ott hidegebb volt, így nem hullott le korán a tűlevele.
Ilka néni szép hangja, miközben a Bibliából olvasott, zsoltárokat énekelt, betöltötte a szobát melegséggel. Emlékeim fagyba zárt világában nem merült el ez a karácsonyi csoda.
Három karácsonyt töltöttem itt. Ilyen meghitt karácsonyom nem volt többet soha gyermekéveim alatt.

*

Hamar kitavaszodott. Fel lett ásva a kert, virágmagokat vetettünk. Langyos eső öntözte, a Nap bársony sugara nevelgette. Ha nem volt eső, minden este meg kellett öntözni a virágokat és a veteményest. A ház előtt az utcán virágok, a kertben is volt belőlük bőven. Illatuk lengett, mint függöny az ablakban, amikor a szél fújdogál. Sokszor a virágillat összekeveredett a vacsora illatával, agyamban csak a hívó szó tudta szétválasztani őket. Megpróbáltatásaim idején a virágok illata a szabadságot jelentette számomra. Az illatok szabadon szállhattak, nem, mint én. Mindenszentekre külön ültette Ilka néni a krizantémokat, mikor elérkezett az ideje. Külön-külön kis csokrokat készített belőlük, amit kivittünk a temetőbe a sírokra. Összeszedte a megmaradt satnya kis virágszálakat, azokat vihettem én arra a sírra, melyben édesanyámon kívül a családom nyugodott. Ők biztosan nem a virágot nézték, nekem örültek, hogy megvagyok, itt vagyok.

*

Ebben a környezetben telt életem három éve, hét éves koromtól kilenc éves koromig. Jól éreztem magam, pedig nem voltam mindig szófogadó, jó gyerek, ezt említettem már. Az iskolából hazafelé elbarangoltam, mondhatnám csavarogtam, ilyenkor új élményekkel gazdagodva tértem haza. A tehén már ott várt a kapuban, nehéz tőggyel, hogy engedjem be, mert megjött a csordával. Általában szerencsém volt, előbb értem haza, mint Ilka néni és férje Károly bácsi. Károly bácsi hallgatag, zárkózott, egykedvű ember volt. Velem különösen elutasítóan viselkedett. Az idősödő házaspárnak nem született gyermeke, talán emiatt vettek cselédszámba. Ők nappal a mezőn dolgoztak, míg rám volt bízva az aprójószág, akik mindig éhes zsivajjal vártak. Ha észrevettek valami galibát, mindig megszidtak, de csak ritkán vertek meg. Már a szidástól is elszaladtam a kert végében, s félelmemben úgy ordítottam, hogy a szomszédok sajnálkozva mondogatták – Már megint nyúzzák azt a szegény árvát!
Életemnek ez volt az az állomása, ahol legtöbbet fejlődött a fantáziám világa, s megtanultam a dolgok fizikai értelmét. Most visszagondolva úgy érzem, itt voltam igazán szabad, korlátok nélkül.

*

Télen még hógolyóztam Laci bátyámmal Ilka néni udvarán. Abban a téli havas hancúrozásban ő is ott hagyta a gyermekkorát. Ezentúl nem fogunk egy szobában aludni, ahol majdnem minden éjjel felébresztett érthetetlen kiabálásával. Egyik éjjel például teljesen szétszaggatta a dunyhát. Ott ült az ágy közepén, a toll belepte, s egyre csak hevesebben hadart. Nem értettem a szavait, csak rémülten éreztem, hogy valami baj lehet. Legszívesebben zokogtam volna, de nem mertem. Féltem, hogy abból a világból, amiben most ő van, lehet, hogy én vissza sem térhetnék soha. Szerencsére ő visszajött, mintha mi sem történt volna kelt fel álmaiból.
Soha sem sírtam. Ha valami baj történt, csak a rémülettől reszkettem összeszorult szívvel. Ezen a télen történt az is, hogy a Markó néni, aki idehozott engem, amikor a Pista bátyám átadott neki, mint egy csomagot, meghalt nálunk. Bátyámnak szokott sálat, zoknit kötni, hozta ajándékba a karácsonyfa alá. Markó néni és Ilka néni beszélgettek, én babot válogattam, a tarkát a fehértől. Ha akadt köztük más színű, azt el kellett dobni, – Semmire sem jó a qrvabab! – mondta Ilka néni. Minden szóra figyelmes voltam, mit is beszélnek. Ilka néni kérdezett valamit, aztán újra, – Nem hallja Markó néni? Ő már nem hallotta, zsebkendőjével a száján nagyot sóhajtva elcsendesedett. Nagy volt az ijedelem. Átvitt engem Ilka néni a szomszédba, amíg elvitték szegénykét egy koporsóban. Este a félelemtől nem tudtam elaludni. Mire az álom elért volna, hangosan sikoltoztam. Ilka néni még egy-két éjjel bevitt magához, ott aludtam el. Aztán megunta, jól elfenekelt, hogy maradjak békében. Rémálmaim lettek, mint a bátyámnak, csak nekem nem volt erőm elszaggatni a dunnát.

Folytatás köv.