Égig érő árnyak – angyalszárnyak VIII

Fullasztóan meleg nyári vasárnap volt. A harangszóra elindultam a templomba, mint mindig. – Délután vendég jön, siess haza! – mondta Ilka néni, jelentőségteljes mosollyal. Most sem voltam serényebb, mint máskor, andalogva kísért haza az orgona hangja. Különös vasárnapi délutánra ereszkedett le a fény, miközben bújócskázva játszott az árnyékkal. Bátyám egy szőke, szeplősen pisze orrú nővel érkezett haza. Bemutatott neki, hogy én vagyok az Ili, akit akár tetszik akár nem, visz a házasságába, mivel anyjának megígérte, hogy felnevel. Úgy nézett rám Juló, – mert, így hívták – mint egy csúf kis békára. Ellenszenvét hiába próbálta közönnyel leplezni, mert szeplői elfehéredtek egy pillanatra, csak azért, hogy később jobban villogjanak. Egyedül csak szép szőke haja bólogatott, ahogy ingatta fejét. Úgy éreztem, ez igent jelent sorsom felett.
A lakodalom Juló szüleinek házánál volt. Homályos emlékeim alig-alig jönnek elő, hiába kutatom. A többi gyerekkel játszottunk, a zenére ugrabugráltunk. Senki nem figyelt rám, így este a szénapadláson aludtam el. Másnap költöztünk a szülői házba, ami nagyobb részt Lacié volt, egy negyedrész engem illetett, mivel a nagymamám csak úgy ment hozzá a bátyám apjához, ha az ráíratja a ház felét.
Bátyám akkoriban buszsofőrként dolgozott. Késő este érkezett meg a munkából, így éjjel ebédelt az ibolyákkal díszített tányérokból. Nem tudtam elaludni a másik szobában, mert egyre több és hangosabb veszekedésekkel szólt rólam a vita. Éreztem, hogy a szeplők nem véletlenül halványodnak el Juló arcán, amikor csak rám néz.
Egyik este bátyám bejött hozzám, a szobámba. Lélegzetet sem mertem venni, amikor fölém hajolt. Megpuszilt, miközben könnyei hullottak az arcomra. Én úgy tettem mintha aludnék. Mikor elment, letöröltem könnyeit, melyek keveredtek az enyémmel. Másnap megértettem, hogy így búcsúzott el tőlem, mert Juló összepakolta szegényes holmimat, amit egy szomszédból kölcsönkért tragacsra tett. Kezembe nyomott egy papírra írt címet – Aztán oda érj időben, mert várnak! Jó dolgod lesz ott! – mondta megkönnyebbülve. Esteledett mire odaértem, mert minden ház előtt megálltam, mivel nehezen akart a tragacs kereke forogni, mintha legalább mázsányi súlyt kellett volna görgetnie.

*

Sodort megint az élet, nem tehettem mást, mentem amerre vitt. Egy sváb házaspár akart örökbe fogadni, akiknek nem volt gyermekük. Azt mondták, hogy anyukának és apukának kell őket szólítani. Simogatták riadt kis arcomat, amitől kirázott a hideg. Soha senkinek nem mondtam, hogy anyuka, nem is mondhattam, mivel nem ismertem az édesanyámat. Talán ezért nem tudtam az idegeneket elfogadni, akik ki akartak sajátítani, beilleszteni saját életükbe. Ma már értem, miért nem kellett, miért volt hideg és nyálas az a puszi, miért éreztem zaklatásnak a közeledésüket.
Az apukának kinevezett férfi molnár volt. Szeretett inni, mondván leöblíti a liszt porát, s ilyenkor az ölébe vett, csókolgatott. Tízéves sem voltam, de lelkem minden fájdalma benne volt elutasításomban. Ha tehettem elszöktem Ilka nénihez, csak itt hullott az a meleg sós könny, ami maszatos kis arcomon árkot mosott.
Még félévet sem voltam ennél a családnál. Húsvét volt. Nyílott a kertekben a jácint és a tulipán. A csodás illatfelhőbe menekülve kapaszkodtam az ábrándjaimba. Minden vasárnap a katolikus templomba kellett járnom, ami nem tudott lenyűgözni aranyozott szobraival sem, a tömjén illatától pedig valósággal ájuldoztam. Az ajtóból figyeltem, mikor harangoznak be a református templomba, mivel a két templom szemben volt egymással. Ekkor átsiettem a másik templomba, ahol a karzatra osontam, gondoltam, hogy ott nem vesznek észre. Abból lett nagy baj, hogy fél órát késtem ilyenkor. Durván megszidtak, mivel azt hitték csavargok. Ez Húsvét vasárnap is így történt, viszont az események egész máshogy zajlottak. Amikor késve megérkeztem, a magát apukának kinevező férfi délutáni mámorából felébredve a megterített asztalnál éppen kenyeret akart szelni a sonkához. A művelet a kés fokával bizony nem ment. Meglepődtem, hogy nem a szokásos korholását, szidalmazását zúdítja rám. A sikertelen sonkavágási kísérletétől feldühödve közelített – immár a kés élét tartva – felém. Homályos szemeivel talán nem is látta riadt, félelemtől reszkető testem. A pontos részletekre nem, csak a rémületre emlékszem. A kés hideg pengéje már mellkasomhoz ért, amikor anyuka elrántotta a férfi kezét. Lélekszakadva rohantam Ilka nénihez. Attól is megijedtem, hogy patakokban folyt a könnyem, nem csak Ilka nénié, aki másnap kézen fogva elvitt a parókiára és a nagytiszteletűnek elmondta a történetemet. – Teljesen árva ez a kislány, senkinek sem kell. Ő már nagyon idős ahhoz, hogy felneveljen. A tiszteletes, akit mindig őszinte áhítattal hallgattam a templomban, a hittanórán, megígérte, hogy megpróbál egy árvaházban elhelyezni. Így is lett. A továbbiakban ott éltem. Ott nyiladozott lázadó értelmem.

Folytatás köv.