Fura dolog a démonűzés… Észreveszed a megszállottságot, a tettek finom szövevényén át meglátod, felismered a jelentést, még mielőtt bárki tudná, mielőtt kitörne, megnyilvánulhatna is akár…
S már a puszta jelenléteddel hergeled… Azzal a ténnyel, hogy átlátsz már akkor is rajta, amikor még nem nyilatkoztatta ki magát… Bábkorában, amikor még csak szövi akár a hálót, és egy-egy mozzanatból ismered csak fel, vagy a rezgés változásait érzed? Még az aurát sem kell látnod: a környezet, a levegő, a nehézkedés és taszítás keveréke, az a megmagyarázhatatlan zavaró érzés…
Aztán egyszer csak elkapod egy tettben…
Nyugodt kérdéseiddel fejted le a fátylát…
Már maga jelenléted annyira felhergeli, hogy egy-egy nyugodt hangú megjegyzésedre támad…
Aki nem tudja mit művelsz, az azt hiszi: hergeled a személyt magát, aki problémás… Te látod a viselkedési hibákat, és az az alaptézised, hogy az ember eredendően jók… Lebontod a lélekről a sorsot, a genetikát, hogy megtaláld azt a mozgatórugót, amelyből a változás, a disszonáns, belőled iszonyt kiváltó viselkedés: a jelenlét tünetegyüttese ered.
A hangod nyugodt, már-már olyan, mint egy meditációt vezető bölcsé, vagy egy hipnotizáló pszichiáteré…
Eleinte fel sem fogtad: hogy előhívod a rejtező szörnyet…
Azt hiszi okos…
Te tudod, hogy tudásod hiányos…
mégis te forgatod ki őt: mert ennek tudatában vagy, megszünteted az egodat, és a felettes énre támaszkodsz… Tényekkel, és kérdésekkel vágsz már vissza, és látod, közben magadban forgatod az űzés diszciplínáit..
A megszállottat elönti a düh, ócsárol, pocskondiázik, megpróbál visszavágni, de a tények tények maradnak, s mindig egy lépéssel előre jársz a megbánásban… Megtalálod mélyeden a sajátjaid közt is talán a bűnt, amelynek nevén szólítod, s megbánod, elnézed, feloldozod magadban… Közben mérhetetlen fájdalmat érzel, amely mégsem uralkodik el rajtad: látod, hogy a megszállott szenved, érzed a szenvedését, átéled… A démon döjfösködik, vergődik a testben, dobálja feléd a megalázó szavakat, rágalmakat, s Te mégis hideg maradsz, kérdezel tovább… Maga a megszállott próbál menekülni, talán odébb is áll, de a téridőben való hollét nem gátol abban, hogy folytasd az űzést…
Már tudod a nevét, nem kell kérdezned tőle, hisz megtalálod magadban is, hiszen mindnyájunkban megvan a legszörnyűbb szándék, de a legmagasabb fény is mellette…
Magadban folytatod tovább, nem veszed magadra mocskolódó szavait, hiszen tudod, amit ő tagad: hogy az ember eredendően jó, csak a helyzet, a démoni szövevény, a gyengeség, a hiányosság, a vágy teszi hozzáférhetővé a megszálló árnyékkarjai által, amelyek az érzékek fogantyúira fonódva, irányítani kezdik a megszállottat.
Szembesíted az eredendően jót a tetteivel…
De közben magadban a szeretet után kutatsz, a megértés fonalán vezetve végig a szellemed, s Mea Culpa-ként végigjárod a megbánás dervistáncát a legmélyeden…
Leválasztasz táguló lényedből egy darabot, amely fohászkodik érted, s a másikban lévő szellemért…
Közben kérdezed a lelket, tudja-e mit tett… És érzed, hogy szenved miattad… A démon folytatja számodra már nevetségessé vált káprázatát, erőfitogtatását, fenyegetőzéseit, de már régen nem fér hozzád, már rég nem félsz sem a haláltól, sem a szenvedéstől, hiszen az űzés közben megszűnsz önmagadnak lenni, s minden bűnödet a múltban, vagy a jövőben levezekelted már… Amelynek az egyik forrása Az ott, előtted… Tudod is a nevét… S mivel már magadban a megbánás útján uraltad, felülkerekedtél rajta, hát uralni tudod az erejét…
Elkezded pörgetni a boldogság képeit magadban, amelyeknek igaz fényétől menekül a megszálló…
A tudatnak közben megbocsátasz, szembesíted a határokkal, amelyeket átléped, és elmondod, hogy nem haragszol rá, megbocsátottál neki…
A folyamat eltarthat egy napig is, míg a megszállott elfáradt, kimerül, s a démon már nem kaphat tőle annyit, hogy legyen ereje maradni…
Kimondott nevével visszaűzöd…
S ott marad előtted a megszállott, akit meggyötörtél… Jobban, mint a megszálló talán… összeomlott, s ebben a pillanatban: a legyőzött előtt állva belátod: milyen mélyen kellett bántanod… Mintha vesztettél is volna: nem tagadod: Te tetted ezt vele: gondolataid, szavaid és tetteid összessége felébresztette a benne még csak munkálkodó, mételyes, negatív esszenciát… Mélyen megbocsátasz neki, hogy feloldozd… S győzedelmed pillanatában bánod, amiket műveltél vele az előhívás, és az űzés folyamán… Szereted a szenvedőt már, és mellette ridegnek érzed magad… Nem száll a fejedbe a felette aratott győzelmed: mert bizony: le kellett őt is nyűgöznöd, össze kellett törnöd is talán… Még szégyenkezel is kicsit: mit műveltél közben a gyengével, Te, aki erős… Mint sakkban megverni egy óvodást… Nem vágysz dicsőségre, nem kérkedsz… Csak bízol benne: helyesen cselekedtél, s reméled, kibírja ép ésszel a szenvedést, amelyen végigvonszoltad lelkét… S Tudod: nem Te tetted… Szolga voltál csupán: vannak dolgok, amelyeknek meg kell történniük… Nem érdem, hogy rajtad keresztül esett meg…
6 hozzászólás
Lehet nevetséges de végig a főnökömre gondoltam… mint démon…. persze a hatalom nagy úr, leigáz, de mégis… hosszú lenne az okfejtés, viszont lelkileg harmonizálunk, azt is kiolvastam, és ez így jó, azaz, embernek maradni minden körülmény közt!
nagyon jó írás, de vajon a démonok értik? Ebben már nem volnék biztos.
grat.
üdv.koko
Ejh, kedves Koko :O
Ha ilyesmi főnököd van, hát nem ártana más meló után nézned
Meglep, hogy erre valaki egyáltalán írt, mert olyan hmm… a téma… mégis valós, ha elvont értelemben is… és bizony magamon is alkalmaztam már talán… vagy más… Amit kiolvastál, az nagyszerű, bár ahhoz az embert takaró fogalmat is pontosítani/szinkronizálni kellene itt-ott… 
A lelki rokonság érzetét köszönöm 
Hogy jó írás? Hát ez jól esik, de csupán igyekeztem kiadni magamból néhány bennem maradni nem bírva mocorgó dolgot, talán hogy láthassam kívül is, körbejárhatóan 
Érdememet tovább csorbítanám: nem egy szerkesztett, megtervezett alkotás, csak kibuggyant, nem hosszabb idő alatt, mint egy átlagos levelet írnék 
Hogy a démonok értik-e?
Bizonyára, ha fel nem is fogják
mindemellett, amit az afféle lényekről hallottam: nem mind menthetetlen, talán egyik sem az 
az empátia mélyebb értelmében: a helyükben mi is azok lennénk, de ez mégis lehetetlen: nem azok vagyunk, ha voltunk is valaha, ami persze lehet, hisz képesek vagyunk megérteni olykor őket… s ha értenék: ők nem lennének már azok… 
Köszönöm, hogy olvastad, hogy jónak találtad, hálás vagyok a véleményedért
U.I.: Nincs hatalma feletted senkinek, aki igázna…
Értem, miről írsz. Hiteles vagy. A démon mindannyiunkban ott lehet ideig-óráig, nem is tudunk róla. Duális világ. Te megkaptad a lehetőséget, hogy érzékeld. Igazad van, senkinek, semminek nincs hatalma az emberen. Írj róla még!
Ylen
Szia Ylen!
Köszönöm kommemtedet, jól esett, ami.miatt na tessék: már szinte szégyenlem magam: csak.leírtam, ami bennem zajlott? Hogy hiteles volnék? Köszönöm, s jaj is nekünk érte, ha így igaz: milyen szép, fájó, göröngyös utak, görcsös percek, amiken haladtunk, amiket már semmi kincsért sem.adnánk… Köszönöm.a bíztatást!
majd írok még 
bár most éjjelente köt egy új kaland mi szemhélyam mögött pörög, s mikor időm lesz, karakterekbe is öltöm 
Mikor? Egyszer, a maga idejében 
Hálás vagyok, hogy itt jártál
A hölgy, aki a másik szereplője e (természetesen meg nem történt esetnek) ma is Apage! Néven van mentve a telefonkönyvemben :/