Minden olyan rövid ideig tartott, de valami volt a levegőben, ami összetartotta ezt a sok, különös embert.
Furcsa érzés egy helyen lakni – még ha csak rövid időre is –, ugyanott fürdeni olyan emberekkel, akikkel egy szót sem váltottam még. Kettősség volt bennem: fel akartam fedezni ezt a helyet, hajtott a kíváncsiság és kalandvágy, meg akartam ismerni minél több embert, de közben rettenetesen fáradt voltam az egész napos városnézéstől, és tudtam, hogy szükségem van sok alvásra, mert másnap reggel kilenckor indulok Londonba, még egy városnézős-turistás napra.
Vacsorámat befejezve visszamentem a kis szobámba, megnyugtattam a szüleimet, hogy minden rendben van velem, a szállás tiszta, és igazán jó érdekes egy helyen vagyok, nagyon tetszik.
Juliával találkoztam megint, miközben fürdeni indultam, megmondtam neki, hogy korán tervezek lefeküdni. Ő is hasonlót szándékozik, ugyanis amióta itt van –azt mondta -, nagyon rosszul alszik, és annyira fáradt, hogy már a fáradtságtól nem tud aludni.
A zuhanyzás talán még sosem esett ennyire jól, nagyon kimerítő napon voltam túl, és élveztem, ahogyan a meleg víz csöpög a hajamból, ahogyan a szappan érinti bőrömet. Még csak fél tíz körül lehetett, ezért úgy gondoltam, még nem illik pizsamába bújnom, így visszaöltöztem a koszos, de a helyhez kompatibilisebb ruhámba.
Visszatérve a cuccaimhoz két, számomra ismeretlen szobatárs fogadott. Spanyolok voltak, barátnők és együtt utaztak. Ugyan bemutatkoztak nekem, de szerintem már öt perccel később sem emlékeztem a nevükre, meg kell jegyeznem, nem voltak túl szimpatikusak. Inkább visszatértem a közös ebédlőbe, és bekukkantottam a tévészobába, ahol a legtöbb ember összegyűlt egy kis esti sorozatnézésre, beszélgetésre.
– Hello! – köszöntem félénken a majd’ tizenöt fős társaságnak.
– Hello – köszöntek páran vissza, majd fejüket visszafordították a képernyőre.
Az egyik kanapén volt egy szabad hely, Julia mellett – milyen szerencse! -, aki nagy fejhallgatójával zenét hallgatott. Páran úgy tettek, mintha nagyon lekötötte volna őket az Így jártam anyátok egyik epizódja. A másik fotelben, közvetlenül mellettem volt egy fiatal, szemüveges srác, aki a laptopját nyomkodta.
– Szia, mi a neved? – kérdezte tőlem barátságosan. Elmondtam neki ugyanazt, amit pár órával azelőtt Juliának. Ő is bemutatkozott, a neve Erik volt, és Németországból jött.
– Újságírónak tanulok, egy ösztöndíjjal jutottam ide ki négy hónapra. Itt az Oxfordi Egyetemen végzünk kutatásokat, igazából dokumentum-újságírónak tanulok – folytatta a beszélgetést.
– Ú, de szuper – ámultam. Egyre szimpatikusabbnak találtam a kockás ingével, térdig érő farmer sortjával, barna hajával együtt. – Képzeld, én is újságíró, vagy író szeretnék lenni. Most fogom kezdeni az egyetemet Magyarországon.
– Nahát, ez nagyon jó! Tudod, elég nehéz munka ez is, mert nagyon sokan vannak a szakmában. De a lényeg, hogy találd meg azt, ami a szenvedélyed, egy témát, amiből úgy érzed, te lehetsz a legjobb. Muszáj specifikálódni, különben elveszel – mondta kedvesen, miközben gömbszerű mozdulatokkal gesztikulált.
– Igen, értem. Nos, engem nagyon érdekel a divat és a feminizmus. Nagyon szerettem volna, és igazából még most is, valamilyen nívósabb női magazinnál dolgozni, a gond csak az, hogy ahol élek, nincs nagyon rá kereslet. De pár évet mindenképpen szeretnék itt Angliában dolgozni. Oxfordba ma első látásra beleszerettem.
– Ó, ne is mond! Képzeld csak, hogy azokban a gyönyörű épületekben vagyok most minden nap. És emberek tényleg tanulnak ott… az egész olyan, mintha a Harry Potter filmben lennék…
– Komolyan? Ez csodás, jesszusom! – ámuldoztam. – Tudod, én nagyon szeretem a Harry Pottert.
– Én is – mosolygott rám, majd hirtelen elfordította a tekintetét vissza a laptopja villódzó képernyőjére. A félhomályban finom, kék fény világította meg éles arccsontját és kiemelte az kockásinge színeit.
– Most éppen dolgozol valamin? Ne haragudj, nem akartalak megzavarni a munka közben – mondtam neki.
– Á, ugyan. Csak facebookozok – legyintett mosolyogva.
A sorozat eközben véget ért, és a három – barátnőknek tűnő – lány felém fordult.
– Titeket hogy hívnak, honnan jöttetek?
– Olaszországból jöttünk – mondta az egyik. Gondolhattam volna, annyira tipikus olasz lányok voltak. – Az én nevem Valentina.
– Én is Valentina vagyok – mondta a második, vörös rúzsos szájú lány. Barna szemét vékony fekete tussal emelte ki – annyira jól állt neki, mint talán még Marilyn Monroe-nak sem. A harmadik lány is bemutatkozott.
A tévét megunva átmentünk páran az ebédlőbe, ahol leültünk Unót játszani. Nincs is jobb, mint három olasz lánnyal, egy kínai fiúval – aki feltette megmaradt muffinját, mint nyeremény, mert nem bírta megenni -, és egy rocker szőke, cigitől rekedt hangú ausztrál fiúval kártyajátékozni. Az Uno számomra kétesélyes: vagy tízből tízszer nyerek, vagy mindig utolsó vagyok. Ezen a napon az utóbbi jött be, egyszerűen nem tudtam nyerni – talán a gyakorlat hiánya.
Miután meguntam a sokadik vesztést is, úgy gondoltam, ideje ismét továbbállni, és újabb emberekkel beszélgetni, felfedezni a helyet. A zene után mentem, egyenesen ki a teraszra.
Ez volt a hostel leghangulatosabb helye, eldugva az egyik sarokban. Tulajdonképpen egy fedett tetőrész volt, műfűvel beborítva, és olyan színes, bohém kanapékkal volt tele, mint amilyenekben, Amszterdamban füves teázókban ülnek a rasztás fiatalok. Lágyan sikló, halk hangulatos zene szólt valahonnan, talán a homályos fényt árasztó lampionokból. Pár sörös doboz hevert az asztalon, néhány srác dohányzott a sarokban, két idősebb férfi pedig a bárpultként funkcionáló, kerti faház előtt állt, és vidáman beszélgetett a pultos lánnyal.
Esküszöm, nem szándékosan, de Juliába megint belebotlottam. Egy másik férfival beszélgetett, idősebbnek tűnt: sötét haja, és sötét szeme volt, dohányoztak mind a ketten. A lány örült nekem, mikor odaköszöntem neki.
– Leülhetek? – kérdeztem, miközben a fotelt szuggeráltam.
– Persze, gyere csak! – Arrébb dobta a táskáját, majd kortyolt egyet a doboz sörből, ami előtte hevert az üvegasztalon. – Kérsz egy cigit?
– Miért is ne? Tudod, hogy milyen régen dohányoztam… hú, körülbelül fél éve nem. De egyébként csak bulikban szoktam.
– Az jó is. Nem szabad rászokni. De én sem vagyok függő… – szabadkozott, miközben öngyújtója lángját tartotta a cigaretta végéhez – Jaj, apropó, ő is Lucka.
– Szia, örülök, hogy találkoztunk – mondta és kezet fogott velem.
Mind Lucka mind Julia sört ivott, én viszont azt nem szeretem, így vettem egy üveg jóféle brit cidert a pultos lánytól.
– Egészségetekre! – húztam le az első kortyot, miközben Lucka mellé huppantam le a kanapéra. Tudtam, hogy terveim megváltoztak és nem fogok korán lefeküdni.