Egy este

A fiú a fallal szemben állt, igyekezett futástól zakatoló szívét, ziháló lélegzetét csillapítani. Érezte, hogy minden másodperc számít, hogy futnia, menekülnie kell tovább, de hiába igyekezett rátalálni a kivezető útra, hiába igyekezett rálelni egy halvány reményre, képtelen volt megtalálni. A sötét sikátor körülölelte és nem engedte el, mintha meg akarná fojtani, mintha be akarná kebelezni és soha többé nem ereszteni. Zsákutca volt, hatalmas, kopott, szürke épületekkel, rácsos ablakokkal, tűzfalakkal körülvéve, szeméttel borítva.
Nem adta fel. Tekintete ide-oda cikázott a szemetes konténerek és tűzlétrák között. Talán ha arra futna. A tűzlétrán fel a tetőre. De a létra túl magasan volt, képtelen volt elérni. Talán a másik irányban. Talán lenne még egy halvány esélye. De a szemetes túl nehéznek bizonyult, hogy arrébb gördítse, megmozdítsa.
A szíve visszhangot vert fejében, a vére izzott, a levegő marta tüdejét. Gondolatok cikáztak fejében. Minden idegszálában érezte a félelmet, amely egész testét átjárta, lebénította. Tudta ez lesz az utolsó estéje. Füle figyelt minden apró rezdülést, minden apró motoszkálást, egy bizonyos hang után kutatva. Aztán meghallotta azt is, amitől rettegett. Halk, gúnyos kacagás szűrődött a sikátor bejárata felől hozzá, mint valami alattomos kígyó tekergőzött egészen a tudata legmélyéig. Hidegség futott át rajta, amint a lépteik nesze egyre közelebbről hallatszott. Tudta, hogy nincs tovább. Nincs legközelebb, nincs – majd máskor. Itt és most van. Itt és most kell szembenéznie velük, akkor is, ha elbukik, akkor is, ha eleve semmi esélye.
Lassan megfordult és hátát nekitámasztva a ház omladozó vakolatának, szembefordult a sikátor bejáratával. A három tizenhat év körüli fiú magabiztos léptekkel közeledett felé. – Mit is akarok én ezekkel szemben? – tette fel magának a kérdést. – Mi esélyem is lehet ellenük? – A legszívesebben sírva fakadt volna, könyörögni akart, hogy hagyják békén, hogy ne bántsák. Tudta, erre semmi esélye sem lenne. Az utcán nem így működnek a dolgok. Ott nem lehet megfutamodni, nem lehet kegyelmet kérni. Ott küzdeni kell, mert csak az győzhet, aki az erősebb. És ő messze nem volt erős. Kicsi volt és gyenge. És rettenetesen félt. Talán még életében nem félt ennyire, mégsem tudott ellene semmit sem tenni. Ott állt, hátát a falnak vetve, kezét védekezően maga elé tartva, várva az ütést, amely féktelenül lesújt rá és nem kíméli. Nem az ütéstől, veréstől félt. Inkább attól a kegyetlen, hideg, könyörtelenségtől, amely a vele szemben lévő, három fiúból áradt. Az rémisztette halálra.
Az első ütés ereje a földre lökte. Agya lüktető, vörös ködként tompította a fájdalmat és egy újabb adrenalin hullámot lövellt vérébe, amely következtében érezni kezdte, ahogy felizzik benne a mindent elsöprő élni akarás, a düh és a bosszú keveréke. Már nem érdekelte, hogy egyedül van, már nem érdekelte, hogy gyengébb, már nem érdekelte, hogy eleve vesztésre volt ítélve. Olyan erővel zúdultak rá az elmúlt évek fájdalmai, vereségei, megaláztatásai, hogy elvesztette a fejét. Ha kell, ez lesz az utolsó harca, de nem adja magát könnyen. Ha kell, itt fog meghalni az utcán, de küzdeni fog utolsó leheletéig.
Ujjai egy üvegszilánkot markoltak szorosra. Érezte, ahogy az üveg oldala belevág bőrébe, érezte, hogy vérétől egyre csúszósabbá válik, de nem érdekelte. Olyan erővel markolta meg a törött üveget, hogy kis híján összeroppantotta. A következő pillanatban már lesújtott vele. Nem látott és nem hallott semmit, csak saját üvöltését érzékelte, ahogy dühödten csapkodott jobbra-balra karjával, mint valami megveszekedett szélmalom. Pusztítani akart. El akart taposni mindent maga körül. Érezte testében az erőt, agyában a gyűlöletet. – Meg tudod csinálni! – üvöltötte – Meg tudod csinálni!
Nem tudta mennyi ideig tartott, órákig-e, vagy csak pillanatok teltek el. Hadonászott, ütött, vágott mindent, amit elért. Szorosra hunyt szemhéján keresztül is érzékelte ellenségei mozgását, mintha csak kívülről irányította volna valaki. Számtalanszor lesújtott kezében az üveggel, mire azt érezte minden erő kiszállt belőle. Lassan leeresztette fáradt, ólomsúlyú karjait és kinyitotta a szemét. Óvatosan, mintha csak attól félne, a látvány, ami szeme elé kerül, elborzasztja majd. De nem látott semmit és senkit. A sötét mély és áthatolhatatlan, a csend szinte kézzel foghatóan tapintható volt. Egy lélek sem volt körülötte. Támadóinak nyoma sem volt, mintha az egészet csak képzelte volna, mintha az egész meg sem történt volna.
Lenézett vérben úszó tenyerére, melyben még mindig makacsul markolta a védelmére szolgáló üvegcserepet és elmosolyodott. A szíve hangosabban kalapált, mint bármikor, teste elnehezedett, remegő lábai képtelenek voltak megtartani súlyát. Lecsúszott a fal mellett, és igyekezett megzavarodott légzését egyenletessé tenni. Nem bírt megmozdulni, nem bírt gondolkozni. Csak az járt a fejében, hogy vége van. Hogy vége van és még él. Hogy nem adta fel. Hogy, hiába volt kisebb és gyengébb, olyan erő volt benne, amiről eddig álmodni sem mert. Nem érzett félelmet, nem érzett fájdalmat. Sokkal inkább átjárta egy különös, ismeretlen érzés. A boldogságé. Életében talán először érezte, hogy képes volt rá. Képes volt. És győzött…