Egy feladat az Odvas Bocsiskolában

[IG_KITOLT]Megszokott kép tárult az Odvas Bocsiskola tanárai elé, miután becsöngettek Alamuszi erdő egyik legnevesebb iskolájában.
Bocsok sokasága tódult be az apró tantermekbe, ahol már vár-ták őket a tanítók.
Sokan megpróbáltak a fa odvában kialakított iskola tantermei-nek hátsó soraiba visszahúzódni, de nem jártak sikerrel, sőt szinte azonnal előrébb is hozatták őket a tanítók.
Ugyanígy történt ez a kisbocsoknál, az ovirészlegen, ahol ép-pen Kerdenc néni fogadta a nebulókat.
Egyes bocsok a földön ültek a játékaik mellett, míg néhányan már a székekre is feltaláltak, de a bejelenteni való hír nem várat-tathatott magára, Kerdenc néni máris a csoport elé állt és intőleg odaszólt Muszklimikinek.
– Muszklimiki, ne etesd meg Tudlarkával a zsírkréta készletet! Lányokkal egyébként sem illik olyat tenni! – és már mutatott is az ujjával intően.
Muszklimiki felpattant a helyéről, és háborodottan dobta el a kezében lévő zsírkrétákat. Aztán türelmetlenül Kerdenc néni felé fordult és lágy hangon odaszólt neki, mintha csak nem is állt vol-na szándékában ilyet tenni.
– Óvó néni, nem is akartam, csak már megint nyert ötödölőben és…
– Jól van. – nyugtázta a feltételezés igazságtalanságát, ami ta-lán igaz is lett volna – Most inkább mást szeretnék bejelenteni. Örömmel jelenthetem be, hogy mostantól új nagycsoportossal járhattok egy osztályba!
– Ne már! – jegyezte meg lehangoló észrevételét Dinnyelemér – Így is alig van már kisautó, amivel játszhatnánk.
– Be szeretném nektek mutatni – folytatta Kerdenc néni, miköz-ben kiment a helységből kinyíló faajtón és egy kispocokkal az ol-dalán tért vissza. – Brost.
Nem is bocs, hiszen nekünk nincs is farkincánk, nem úgy, mint neki. – élezte ki a különbségeket Muszklimiki, majd Kerdenc óvó néni lecsillapította.
– Fogjátok fel úgy, mint egy új játékot! – javasolta – Ki jön ki hamarabb Brossal jobban? Egyénként ő egy nyest, és ezt azért árultam el nektek, hogy ne zaklassátok kérdésekkel.
Kiábrándító kedvtelenség fogadta ezt az ajánlatot, majd Kerdenc néni bevezette a többiek közé Brost. A többiek nem ép-pen barátságosan fogadták.
– Miért jöttél ide? – kérdezte Dinnyelemér, majd Bros odafordult hozzá a földre lekuporodva, és elkezdte mondani azt a kb. két-szavas válaszát, amit már jó ideje kitalált.
– Családi okok. – mondta ki végül, de mély hangjából és meg-fogalmazásából már rögtön kitűnt, hogy bizonyosan öregebb, mint a többi kisbocs.
– És az meg micsoda? – kérdezte ismét Dinnyelemér.
– Kérdezd meg az óvó nénit!
Nem is habozott Dinnyelemér és magasba emelte a kezét.
Kerdenc néni, aki legalább fél perce már ült az asztala mögött nem nézett föl, inkább a névsort olvasgatta, és magában számol-ta, hogy ki hiányozhat.
Még öt másodperc eltelt, majd kérdő hangsúllyal indította útjá-nak a kérdését.
– Nem tudjátok véletlenül, hogy merre járhat Gézendre? – erre a kérdésre nagy csönd lett a teremben, csak Dinnyelemér keze volt a magasban, amire Kerdenc néni nagyon megörült. – Végre, nem kell a szüleitől megtudakolnom… Mondjad csak! – szólította fel Dinnyelemért a válaszadásra.
– Óvó néni, mit jelent az, hogy családi ok?
Ez a mondat szinte megvágta a terem csöndjét, és hirtelen el-szabadult a pokol. Valaki vihogni kezdett, de a legrosszabb, hogy szinte mindenki – a közel tizenöt fős csoportból – elkezdte mondani a saját véleményét ezzel is akadályozva Kerdenc nénit az értelmes válaszadásban.
Azonban Kerdenc néninek esze ágában sem volt válaszolni a kérdésre, leginkább medve mivoltát kezdte kihasználni a rendte-remtésre, és erélyesen rászólt a gyerekekre.
– Elég legyen ebből! Mindent csak sorjában! – fejezte be végül ugyanolyan lágy és okító hangon, ahogy szólt a bocsokhoz, még mielőtt kitört volna az zűrzavar – Először is, tudja valaki, hogy hol van Gézendre? – tekintete végigfürkészte a termet, ahol a megszeppent kisbocsok figyeltek rá árgus szemekkel.
– Nem. – mondta ki végül, és folytatta – Folytasd csak Dinnyelemér! Mi is érdekelt, hogy mi az a családi ok?
Erre bólogatni kezdett a majdnem teljesen hátul ülő bocs.
– Az azt jelenti… – bizonytalanodott el Kerdenc néni is, és pró-bálta megfogalmazni magában, hogy miként is kellene elmagya-ráznia Dinnyelemérnek, de Tudlarka félbeszakította még kibonta-kozóban levő gondolatait.
– Annyit tesz, hogy egy családon belül nincs minden rendben.
– Pontosan. Még kérdés? – nézett körbe újra Kerdenc óvó néni – Ha nincs, akkor kezdeném is a beosztással. Ma reggeltől délig szabadfoglalkozás van, és délben megebédelünk. Majd miután vége a csendes pihenőnek, elkezdjük az első teóriaórát, majd új-ra szabadfoglalkozás. – ezzel zárta bevezetőjét Kerdenc néni, és hagyta az ovibocsokat játszani a nap további részében egészen az ebédidőig.
Bros kicsit öntudatosan nézett maga elé, majd egy-két könnyed lépéssel a terem közepéről odalépett az egyik kisebb csoporthoz, ahol éppen Tudlarka és Muszklimiki sakkoztak, legalábbis úgy, hogy csak Tudlarka ismerte a szabályokat. Újabb lépéssel máris Muszklimiki hátába került, ahonnan már teljesen belátta a tere-pet. Látta, hogy melyik bábuval hova lépnek.
– Sakk! – csapott fel Tudlarka.
– Nem igaz, Tudlarka, én valahogy még mindig nem tudom en-nek a sakknak a szabályait…
– Figyelj csak! – hajolt közelebb hozzá, és sugdolódzva ugyan – hogy ne halja meg túl sok bocs a csoportból -, de folytatta. – ha-marosan te fogsz nyerni, nem én.
– Á, arra én befizetek. Azt sem tudom megjegyezni, hogy a napraforgós fogas az enyém, vagy a krizantémos.
Ekkor lépett kicsit előrébb Bros, mondhatni már a két játékos közé mászott.
– Szia! – köszönt oda neki Tudlarka.
– Hali!
– Te meg mit akarsz? – kérdezte modortalanul Muszklimiki.
– Csak szemlélődök.
– Beszélj érthetően!
– Csak nézem, ahogy játszotok.
– Na, az jó. Csak nyugodtan! – hagyta végül abba a vitát a kis bocs, míg Tudlarka lépett még egyet.
– Á, Tudlarka, én akkor sem értem ezt a játékot! – csapott fel újra Muszklimiki.
– Na, tudod mit? Bros… – nézett föl a kis nyestre – amíg elma-gyarázom a szabályokat neked, addig Muszklimiki újra átveszi a lépéseket. – javasolta végül.
– De engem nem érdekel a játék. – mondta, aztán gondolkodó-ba esett.
– Akkor nem is akarsz játszani?
– Na jó, azt lehet. – ismerte el szándékát.
– De a helyemet nem adom át! – jegyezte meg Muszklimiki, mi-re Bros felháborodva ugyan, de kicsit békésen is válaszolt.
– Nem is kell, anélkül is megleszek.
Így kezdődött a játszma. Tudlarka újra elrendezte a bábukat a megfelelő sorrendben, majd a lépéseket kezdte mutatni Brosnak.
– Tehát, ha a paraszttal lépsz…
– Tudom, tudom. Odahaza versenyeket nyertem.
– Akkor jó. – ezzel indította is a meccset egy kezdőlépéssel, rögtön egy kétparasztos lépéssel. Minderre Bros ugyanazt lelép-te.
Egy pillanatig gondolkodott Tudlarka, majd újra lépett, de már egy futójával. Bros ugyanezt a lépést lekoppintotta. Ugyanígy folytatódott a játszma, mígnem Tudlarka megelégelte a dolgot, és rákérdezett.
– Bros, tudod te egyáltalán a lépéseket, vagy csak azért mond-tad azt, hogy ne magyarázzam el?
– Persze, hogy tudom… – engedett el egy lágy mosolyt, mintha csak leplezni szeretett volna valamit.
Kicsit furcsa volt a helyzet, de folytatódott a játék és Tudlarka tovább lépkedett a bábúival, mígnem leszedte Bros egyik bástyá-ját. Ebből egy kisebb vita kerekedett.
– De hát honnan tudod, hogy az a bástya nem vette észre, hogy te sunyi módon közelítesz felé az egyik futóddal?
– Neked kellett volna észrevenned.
– Láttam is, és figyelmeztettem is.
– De ez egyszerűen nem szabályos. Ilyen nincs ebben a játék-ban.
– De nálunk odahaza van.
– Akkor ott rosszul tudják a szabályokat.
– Elég legyen gyerekek! – lépett közbe Kerdenc néni, nehogy ízekre szedjék egymást még a végén. – Mi a baj, min alapszik a vita?
– Nem is ismeri a szabályokat, és így akar játszani. Meg is vál-toztatja őket.
– Ha nem tudom, hogy tudnám megváltoztatni?
– Ebből elég legyen! Először is, Tudlarka, veled később beszé-lek, míg Bros, biztos vagy benne, hogy így játszottátok odahaza?
– Természetesen. Csak így ismerem.
– Tulajdonképpen hogy is volt az utolsó lépés?
– Hát, az úgy volt… – kezdték egyszerre mind a ketten, mire új-ra rendet kellett teremtenie valakinek, és ez valaki ismételten Kerdenc néni volt.
– Tehát, akkor a futóval léptél? De hát ebben semmi szabályel-lenes nincs. – hökkent meg hirtelen, aztán megpróbálta csak úgy elsimítani a dolgokat. – Na jó, akkor egyszer majd elmagyarázod neki a mi szabályainkat is, és majd megoldódnak a dolgok, csak idő kell neki, mire megszokja ezeket.
– Rendben, akkor már ketten várunk Tudlarkára. – szólt közbe Muszklimiki, aki még mindig furcsán borzolta a szemöldökét, de különös mód leginkább az arcán végighúzódó ráncok igényelhet-tek volna több figyelmet.
– Akkor majd máskor. – legyintett Bros, egy kis bosszúsággal, bár jól tudta, hogy valójában ő volt a főkolompos az utóbbi kis összezörrenésben.
Másik társaságot keresett magának, miközben a háta mögött otthagyta Kerdenc nénit és Tudlarkát. Az úgy nevezett új társa-ság Dinnyelemér volt, aki éppen kistraktorokkal játszott. A kis bocs a földön guggolt a földre – a traktorokra – szegezett tekin-tettel, mígnem Bros mellé nem lépett és testével el nem takarta a fényt. Ekkor Dinnyelemér felnézett rá, de még mielőtt megszólal-hatott volna, Bros kezdett beszélni.
– Miért pont kistraktorokkal játszol, és miért pont pirosokkal?
Habozott Dinnyelemér, még egy kört hajtatott le a saját, ülő teste körül, kezével mozgatva az egyik kis piros traktort, és csak után szólalt meg, még akkor is a meghajtott traktor kerekeinek pörgésének hatása alatt.
– Azért, mert a papámnak van egy piros traktorja. – válaszolta, de Bros nem érte be ennyivel.
– De te most kettővel játszol.
– Igen, – kezdte mondani az indokot, szinte toporzékolóan szaggatva. – mert a papám szeretne egyet venni… De nincs rá még elég pénze. De hamarosan lesz rá elég pénze, akkor már két traktorunk lesz, de amíg nincs rá pénze, addig csak én játsz-hatok a második traktorral.
– Úgy legyen! – szólt egy utolsót Bros Dinnyelemérthez, de máris fordult el egy másik irányba, hogy új helyet keressen, ahol elütheti az időt, de aztán rájött, hogy nincs már túl sok hely, ahová mehetne.
A terem legvégében találta magát, ahonnan vissza-visszanézegetett a helység másik végébe, de mégis valahogy semmi kedve sem volt ahhoz, hogy újra visszamenjen az elejére. Leült egy közeli asztal mögé inkább csak.
Egyre többet járt a fejében a kísérlet, ami miatt a sokkal kisebb osztályba került. – „Nem lehet igaz, hogy ilyen miatt kerülök egy-gyel lejjebb, méghozzá egy bocs osztályba, csakis egy olyan in-dok miatt, miszerint nincs most kis borzosztály. Ki hallott már ilyet?” – már szinte magában mérgelődött, mire benyitott valaki az osztályterem ajtaján.
Rögtön felismerte a belépő alakot Bros, hiszen pontosan az a medve volt az, aki áthelyeztette őt. Igen, az igazgató volt az, és kimért lépésekkel indult el Kerdenc néni felé. Váltottak néhány szót, aztán az igazgató elhagyva az osztálytermet adta át a tere-pet Kerdenc néninek, hogy ő mondhassa el azt a bizonyos fontos közlendőt, amit alig néhány perccel azelőtt osztott meg vele az igazgató.
– Kisbocsok, egy pillanatra figyeljetek ide! Az elkövetkező na-pokra csoportmunka lesz a feladatotok, tehát máris válasszon mindenki egy párt magának. – egy pillanat alatt körbevezette te-kintetét a termen, azon a néhány ovison, akik ott voltak, majd az elkövetkezendő pillanatokban kialakuló párok láttán folytatta. – Ahogy elnézem, mindenki talált magának párt. Igen, Muszklimiki és Dinnyelemér… Hogy? De hát Tudlarka, éppen neked nincs pá-rod? Ez fizikai képtelenség, hiszen Gézendre nélkül párosan va-gyunk.
– Igen. Ott van még Bros is. – huzakodott elő az ötletével.
– Tényleg, hol van Bros? Előbb még… – de már nem fejezte be Kerdenc, mivel megpillantotta a terem végében lévő leghátsó padban üldögélni, ahogy Bros a fejét a karjai közé vetve színlelt amolyan szunyókálás félét.
– Bros, te miért nem jöttél ide?
Kicsit bágyadtan felnézett, majd enyhén mélyebb hangjával tet-te fel azt az egyszerű kérdést, ami annak következtében vált szükségessé, hogy elég nagy valószínűséggel tényleg alhatott, legalábbis arra a kis idő erejéig, amíg elkezdték válogatni a pá-rokat.
– Miért, Kerdenc néni, mi a probléma?
– Így szólunk vissza az óvó néninek? Kérdésre kérdés a vá-lasz?
– Ja, elnézést kérek. Mi volt a kérdés?
– Párokat választunk egy kis csoportmunkára. Tudlarka lesz a te párod.
– Hogy? De hát miért, mit tettem? – kérdezte cinikus hanglej-téssel Bros.
– Semmit sem. Ő maradt páratlanul, így a te párod lesz. Így van, és kész.
– De jó! – horkant fel még egy utolsót, és ismét visszafektette fejét a karjai oltalmába.
Amíg a többiek elöl próbálták eltervezni a másnapra elkészí-tendő feladatukat, addig Bros teljes nyugalomban hajtotta hátra a fejét, és egy pillantást vetett az elöl nyüzsgölődőkre, majd ismét lehorgasztotta fejét, és tovább próbálta tettetni az alvást. Egy-szerűen nem szerette volna magát mélyebbre fúrni az osztály társadalmi életében.

Aránylag egész hamar elszállt a nap számára. Igazából semmit sem csinált, és első napja jóvoltából nem is nagyon piszkálták ez ügyben.
Éppen hazafelé tartott, amikor megszólította valaki a háta mö-gül. Egy lány hangja volt az, első és második pillantásra is Tudlarkáé volt. Ez a feltevése duplán is biztosnak bizonyult, ami-kor egy gyors szemrevétellel hátra nézett.
– Alulalszik!
– Micsoda? – kérdezte kicsit zavarodottan.
– A felügyelet alatt elalszik; Alulalszik.
– Ez valami név, vagy miféle?
– Igen, a többiek így neveztek el, és mit nem mondjak, illik is rád
– Oké, de miért követtél?
– Te nem is akarod tudni a csoportmunkák lényegét?
– Csoportmunka? Jó vicc. Nem vagyok az a tipikus társas lény. Már ami a kedves személyemet illeti.
– Az nem számít. – mosolyodott el Tudlarka. – Egy kísérletet kaptunk amúgy.
– Kísérletet? – rémlett fel Bros előtt az előző hónapok pillanat-képei, majd megismételte kicsit bárgyún ható kérdését. – Miféle kísérlet.
– Egy egyszerű kísérlet. Semmi más. Ugye segítesz?
– Miért? Kellene? Tudlarkának hívnak, vagy nem?
– Igen, de…
– Na, látod! – Bros eme mondatára Tudlarka összerezzent, amit látni is lehetett rajta. – Egyedül is biztosan tökéletesre meg tudod csinálni.
– Szerinted akkor miért hívják csoportmunkának, ha egyedül készíti el valaki?
– Hát csapatmunka azért, mert te elkészíted, én meg… majd felügyelem. – Ezzel ott is hagyta Tudlarkát, ellentmondást nem tűrő módon, egyszerűen; gőgös nemtörődömséggel.
Ismét csak egy dolog járt a fejében, és minden jel szerint most újra meg fog vele történni. Jobban mondva csak szimbolikusan. A valóságban ugyan teljesen más volt a helyzet, hiszen jelen pilla-natban hozzá sem akart szagolni a kísérlethez, de érzete, vala-hogy ez is ugyanúgy fog elsülni. Nem tudta honnan, talán a zsi-gereiből érezte, hogy így fog történni.
Miután átgondolt mindent, igen nagy vágya támadt arra, hogy valamelyik útjába kerülő farönkbe belerúgjon dühében, de amikor eljött ez az áhított pillanat, nagyon fájlalta a lábát, de dühe to-vábbra sem lankadt. Inkább csak az elkeseredése afelől, hogy milyen borzalmak is várnak rá másnap. Az a másnap volt azon-ban, úgyhogy inkább más vizekre terelte gondolatait. Lélekben már otthon járt, és bár alig választotta el néhány perc onnan, mégis azt kívánta, bárcsak ne kellene hazamennie, elviselni azt, ami ott várt rá. Mondanom sem kell, hogy egy alig néhány napja másik (eggyel magasabb) osztályba járó személy leminősítése egy-egy évvel alacsonyabb csoporthoz, nem járt kitörő ovációval egyaránt a szülők, egyaránt a tanítók felől, bár az utóbbiak pró-bálták leplezni ezt a tényt. Egy napja tartott ez az állapot, ponto-sabban kifejezve egy napja viseli a következményeit tettének.
Az a bizonyos kísérlet már legalább egy hete volt, de a hatása csak most ért el olyan fokot, amit Bros már alig volt képes elvi-selni. Legszívesebben kirohant volna a világból, de nem tehette. Érdekes az a miért, amit erre az állításra feltehetnénk, mégis olyan, amit fölösleges lenne bárkinek is részleteznem a válasz szempontjából.. Ezek után még messzebb ment, ahelyett, hogy az otthon "melegétől" távolodott volna. Már a másnap reggelen, délelőttön gondolkozott, a csalódásokon, az elvesztegetett esé-lyeken.
Újra csöngettek, de ez a második csengetés már végleges volt, olyan volt, amilyen jelzés már Brost is a tanterembe való belé-pésre késztette. Mindenki izgatottan várakozott Kerdenc nénire az alkotása, a kísérlete mellett, csak éppen Bros talált magának egy tökéletesen félreeső padot, ahová beülhetett.
Legszívesebb felállt volna, és kiment volna – azok után, ami otthon történt vele, a veszekedés, de nem törődött vele. Az volt számára a múlt, és úgy tűnt, a jelenben ismét el kell szenvednie valamennyi atrocitását a helyzete adta lehetőségek kihasználat-lanságának. Aztán néhány pillanat múlva benyitott valaki, de ez a valaki nem Kerdenc néni volt, hanem Tudlarka lépett be roham-léptekkel a helyére sietve. Nem volt kétséges, az egész estét kemény munkával töltötte. Azonban nem volt túl sok idő az el-mélkedésre, mivel Kerdenc néni éppen hogy Tudlarka után lépett be. Látszott zavart és egyszerre könnyed mosolyán, hogy nem volt véletlen a sorrend. Leült a tanári asztal mögé, és nem törőd-ve azzal, hogy a foglalkozások előtt és után valamilyenszintű névsorolvasást tartanak. Csak legyintve kérdezett meg egy ne-vet.
– Gézendre még mindig nincs itt? – kérdezte, majd választ is kapott nem sokkal később Muszklimikitől.
– Nem, nem nagyon láttuk tegnap óta.
– Gondolom nem is nagyon tudtok róla semmit sem. Valahogy majd megkeressük, hiszen nem állapot ez. De most foglalkoz-zunk inkább mással. Jobban mondva a csoportmunkákkal! Néz-zük, ki mire jutott! – ezzel felpattant, mintha nem is kellett volna leülnie már a kezdetek kezdetén sem, és elkezdte róni köreit a sorok között.
Egyszer-kétszer körbejárta a teremben lévő padok közti része-ket, majd újra az osztály elé lépett, majd így szólt:
– Rendben, úgy látom, mindenki elvégezte a feladatát. Ez eset-ben mutassa be elsőnek, mondjuk… – nézett körbe, majd optimis-ta pillantásokat vetve Tudlarka felé próbálta jól indítani a napot. – … mondjuk te, Tudlarka!
Erre a néhány szóra, mintha Tudlarka egy pillanatig robottá változott volna, és megszállott stílusban előkapta hirtelen össze-hozott munkáját, és csillogó szemekkel a tanár felé fordult fel-adatával.
– Tiéd a pálya! – mosolyodott el Kerdenc néni, majd egy re-ményteli, magabiztos pillantást zárt le pislogásával, de nem kel-lett attól tartani, hogy befejezi, hiszen a következő pillantása is pontosan ugyanolyan volt, sőt talán még bizakodóbb – ha lehet ilyet mondani. Azonnal el is kezdte Tudlarka, csakhogy kicsiny gépezete vala-milyen csuda folytán nem működött.
– Ugye te kaptad a szélmalom kísérletet? – ekkor már nem volt olyan leplezett izgalma.
– Igen… – kezdte is volna Tudlarka a magyarázatot.
– Akkor miért nem működik?
A leghátsó sorban csak alig néhány szót lehetett eddig hallani az elöl lezajlódó beszélgetésből, de mire az előző mondathoz ért Kerdenc néni, addigra már Bros is felkapta a fejét a padról a né-hány elcsípett szó hallatán.
Szeme előtt nagy sebességgel lepergett az egy-két héttel az-előtti események. Deja vu érzése támadt, majd felállt a szőr a hátán, olyan valóságosan élte meg a múltat. Aztán rájött, hogy ugyanaz történik Tudlarkával, ami vele történt, csak egy kicsit másképpen. Mialatt ezek lezajlódtak Brosban, elöl folytatódott az értékelés.
– Hát, Tudlarka, attól tartok, hogy ezért a munkáért nem adha-tok túl jó osztályzatot…
Amikor ezt kimondta Kerdenc néni, Tudlarka háta mögött meg-szólalt egy hang. Ugye mondanom sem kell, hogy Bros volt az, aki szólt.
– Én vagyok a hibás… – mondta, majd egy mozdulattal hozzá-nyúlt a gépezethez, és egy nagyot fújva rajta Bros elindult. Majd kis hatásszünet után folytatta – , amiért nem indult el.
– Hát, ez derék munka, látom, tényleg össze tudtok dolgozni. Ez egy egész szép osztályzatot jelent számotokra, bár volt egy kis bizonytalanság közben, de kétségtelen, hogy teljesítettétek a feladatot. – ezzel ott is hagyta őket, és ment tovább a többieket is leellenőrizni.
Tudlarka csodálkozva pillantott Brosra, majd akaratlanul is megkérdezte:
– Miért segítettél?
– Nem akartam kétszer elkövetni ugyanazt a hibát…