Majdnem ráléptem egy hangyabolyra. Még idejében észrevettem, kíváncsian megálltam előtte.
Sok-sok hangya futkározik a boly körül. Mikor figyelmesebben szemügyre veszem őket, akkor látom, hogy nem össze-vissza futkároznak, hanem meghatározott útvonalakon járnak. A boly bejáratától indulnak, majd időnként elágaznak ezek az utak, mint a fa ágai. Ha valamelyik hangya élelmet talál, akkor azt megragadja a csápjaival, és elindul visszafele ugyanazon a csapáson. A közelben található élelem természetesen hamar elfogy, ezért az utak egyre nőnek, hosszabbak lesznek. A hangyáknak egyre távolabb kell menniük, hogy megint találjanak valamit.
Az egyik hangyát meg tudom különböztetni a társaitól, azt kezdem figyelni. Amikor először néztem, akkor még viszonylag hamar, a bejárathoz közel lelt rá egy morzsára. Gyorsan visszavitte, indult újra. Most már pár elágazáson is túlment, mikor ismét sikerrel járt. Ezzel a zsákmánnyal is visszatért a bejárathoz, majd eltűnt benne. Miután üresen előjött sokáig haladt a hangyakaravánnal. Ismét talált valamit, megragadta, visszavitte, letette. Hosszú menet a többiekkel, siker, vissza, hosszú menet, siker, vissza – ugyanezt csinálta mindig rendületlenül.
Szerintem egész nap ezt csinálja. Este pihen, olyankor elcsendesedik a boly, reggel folytatja. Egész életében, míg végelgyengülésben kimúlik, vagy valaki agyontapossa – mint majdnem én az előbb – miközben ő is a saját útját járja.
Az órámra pillantok. Sietősre fogom a lépteimet, hamarosan itt a munkakezdés ideje!