Egy kimaradt fejezet az Alice Tükörországban-ból

Lewis Carroll:
EGY DARÁZS PARÓKÁBAN
(kimaradt fejezet az Alice Tükörországban-ból)

…és már éppen ugrani készült, amikor egy mély sóhajra lett figyelmes, ami úgy tűnt, a háta mögül, az erdőből jött.

– Van ott valaki, aki igazán boldogtalan – gondolta, majd aggódva hátrafordult, hogy megnézze, mi lehetett a baj. Valami, ami nagyon hasonlított egy öregemberre (attól eltekintve, hogy az arca sokkal inkább darázséra emlékeztetett) egy fának dőlve ült a földön, össze volt kuporodva és reszketett, mintha nagyon fázna.

– Nem hiszem, hogy bármiben is hasznára lehetnék – gondolta először Alice, és már készülődött, hogy átugorja a patakot. – De azért illene megkérdeznem, hogy mi bántja – figyelmeztette magát az utolsó pillanatban. – Ha egyszer átugrok, minden megváltozik, és akkor majd nem tudok segíteni neki.

Tehát visszament a Darázshoz, bár nem igazán akaródzott neki, mert nagyon nyugtalankodott attól, hogy hamarosan királynő lesz.

– Ó, öreg csontjaim, öreg csontjaim! – nyöszörögte, mikor Alice odaért hozzá.

– Ez reuma, azt hiszem – gondolta Alice magában, majd föléhajolt, és nagyon kedvesen azt mondta: Remélem, nincsenek nagy fájdalmai!

A Darázs csak vállat vont és elfordította a fejét. – Ó, te jó ég! – mondta magának.

– Tudok valamit tenni érted? – folytatta Alice. – Nincs ott nagyon hideg?

– Hogy jössz te ahhoz? – mondta mérgesen a Darázs. – Zavarsz, zavarsz! Én még egy ilyen gyereket nem láttam!

Alice eléggé megsértődött a válasz hallatán, és majdnem ott is hagyta, de végül meggondolta magát. – Biztos csak a fájdalmai miatt ilyen ingerült. – Még egyszer megróbálta.

– Miért nem engeded, hogy átsegítselek a túloldalra? Hiszen itt hideg szél fúj.

A Darázs nyújtotta a karját, és engedte, hogy segítse körbejárni a fát, de amikor újra letelepedett, ugyanazt mondta, mint az előbb. – Zavarsz, zavarsz! Nem tudnál békén hagyni egy testet?

– Szeretnéd, hogy ebből felolvassak egy keveset? – felelte Alice, majd felvett egy újságot, ami eddig a lába előtt hevert.

– Olvass, ha olyan okos vagy! – mondta a Darázs meglehetősen barátságtalanul. – Senki sem tántoríthat téged, azt tudom.

Alice leült mellé, kiterítette az újságot a térdére, majd elkezdte: – Legfrissebb hírek. A Kutató Brigád újabb utazást szervezett a Kamrába, melynek során találtak öt újabb kocka fehércukrot, nagy méretben, kiváló minőségben. A visszaúton…

– És barnacukrot nem? – szakította félbe a Darázs.

Alice sietve átfutotta a lapot, majd azt válaszolta: – Nem. Semmit nem ír a barnáról.

– Nincs barna cukor – morogta a Darázs. – Szép kis Kutató Brigád!

– A visszaúton – folytatta Alice az olvasást – felfedeztek egy melasz-tavat. A tó partjai kékek és fehérek voltak, és úgy néztek ki, mintha porcelánból lennének. Miközben megízlelték a melaszt, szomorú baleset érte őket: a brigád két tagját elnyeleté…

– Hogy mi? – kérdezte a Darázs nagyon dühös hangon.

– El-Nye-Le-Té – ismételte meg Alice szótagolva.

– Ilyen szó nem létezik – mondta a Darázs.

– Ez az újságban van – mondta Alice kissé félénken.

– Itt hagyjuk abba! – szólt a Darázs, majd bosszúsan elfordította a fejét.

Alice letette az újságot. – Attól tartok, nem vagy jól – mondta megenyhülve. – Semmit sem tehetek érted?

– Térjünk rá a parókára! – mondta a Darázs sokkal kedvesebb hangon.

– Térjünk rá a parókára? – ismételte Alice, aki fölöttébb elégedett volt, hogy megtalálta azt a témát, amitől visszanyerte a normális vérmérsékletét.

– Te is dühös lennél, ha olyan parókád lenne, mint az enyém – folytatta a Darázs. – Csúfolnak miatta. És zavarnak miatta. Ezért vagyok dühös. Ezért vagyok barátságtalan. És ezért bújtam a fa alá. Kaptam egy sárga kendőt. És ezt kötöttem az arcomra, mint láthatod.

Alice szánakozva nézett rá. – Az arc bekötése akkor hasznos, ha valakinek fáj a foga – mondta.

És jót tesz, ha valaki dölyfös – tette hozzá a Darázs.

Alice nem értette a szót pontosan. – Az egyfajta fogfájás? – kérdezte.

A Darázs egy keveset gondolkozott. – Nem éppen – mondta. – Ez az, amikor fennhordod az orrodat, de annyira, hogy már nem tudod hajlítani a nyakadat.

– Ó, úgy érted, hogy nyakmerevedés! – mondta Alice.

A Darázs felelt: – Ez valami hipermodern elnevezés. Az én időmben még úgy mondták, hogy dölyfös.

– A dölyfösség egyátalán nem betegség – jegyezte meg Alice.

– De az! – mondta a Darázs. – Várj, míg neked is lesz, akkor majd megtudod. És ha majd elkaptad, akkor próbáld ki, hogy egy sárga kendővel bekötözöd az arcodat! Ha így teszel, nagyon hamar meg fogsz gyógyulni!

Kioldotta a zsebkendőt, miközben beszélt, és Alice nagyon meglepődött, amikor megpillantotta a parókáját. Ugyanolyan világossárga színe volt, mint a kendőnek, olyan kusza és zilált volt, mint egy halom tengeri moszat. – Sokkal csinosabb lenne a parókád – mondta -, ha lépést tennél egy fésű beszerzése érdekében.

– Micsoda? Te egy Méh vagy, ugye? – kérdezte, miközben növekvő érdeklődéssel nézett Alice-re. – És sok a lépes méz?*

– Nem erről beszélek, hanem arról, hogy fésülködnöd kellene, mert nagyon rendezetlen a parókád.

– Elmesélem neked, hogy miért kell viselnem ezt – mondta a Darázs. – Amikor én még fiatal voltam, a hajam göndör volt és…

Ekkor Alice-nek érdekese ötlete támadt. Eddig mindenki, akivel találkozott, verseket szavalt neki, és úgy gondolta, megpróbálja, hátha a Darázs is tud. – Nem okozna gondot, ha rímekben mondanád? – kérdezte udvariasan.

– Én rímekkel nem szoktam élni – mondta a Darázs. – Viszont megpróbálhatom, ha vársz egy kicsit. – Néhány pillanatra elhallgatott, majd belekezdett:

– Göndör fürt volt ifjúkorom éke,
Fodrok futottak homlokomon át,
Szóltak, vágjam le, tűnjön emléke,
Viseljek inkább sárga parókát.

Én úgy is tettem, ahogy javallták
Ám mikor kiderült az eredmény,
Mondták, rosszul áll, ők nem ezt várták,
Hogy szép legyek, már semmi remény.

Mondták, nem illik hozzám e műhaj,
Nem hívná ezt senki se menőnek.
De hát mit tegyek, az a fő baj,
Hogy fürtjeim újra már nem nőnek.

Öreg vagyok már, őszül a fejem,
Hajszálam csak mutatóba akad,
A többiek közt nem lelem helyem,
Mert e vendéghaj csak szemétrakat.

Bárhová megyek, megjárom drágán,
Ledisznóznak és dobnak egy rókát,
És mindezt azért csinálják, drágám,
Mert viselek egy sárga parókát.

– Mélyen együtt érzek veled – mondta szívből Alice. – Úgy gondolom, ha a parókád kissé jobban állna, nem kötekednének veled annyira.

– A te parókád nagyon jól áll – morogta a Darázs, miközben csodáló arckifejezéssel nézett Alice-re. – Ez a fejed alakjának köszönhető. Az állkapcsod viszont nem annyira formás. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy nem tudsz harapni valami jól?

Alice sikítva kezdett nevetni ezen, de sikerült köhögéssel lepleznie. Végre sikerült megkomolyodnia, és azt mondta: – Bármit meg tudok harapni, amit csak akarok.

– Nem, ahhoz a szád túl kicsi – kötekedett a Darázs. – Ha éppen harcolnál, vissza tudnád tartani az ellent, hátulról, a nyakánál fogva?

– Attól tartok, nem – mondta Alice.

– Nos, azért nem, mert az állkapcsod túl rövid – folytatta a Darázs. – A fejtetőd viszont szép és kerek. – Közben levette a parókáját, és kinyújtotta egyik karmát Alice felé, mintha abban bízna, hogy ő is ugyanígy tesz majd, ám nem vette észre, és nem is értette meg a célzást. Így tovább folytatta a méregetést.

– Aztán a szemeid! Túl sok van belőlük elől, nem kétséges. Ha neked muszáj a két szem, akkor az egyiket mindig csukd be.

Alice nem szerette, ha személyeskedő megjegyzéseket tettek rá, és mivel a Darázsnak teljesen visszajött az életkedve, és felettébb beszédessé vált, úgy gondolta, most már biztonságban tudhatja őt. – Itt van az ideje, hogy elinduljak – mondta. – Viszontlátásra!

Viszontlátásra és köszönöm! – mondta a Darázs, és Alice újra elindult a dombról lefelé, és nagyon elégedett volt, hogy pár perc alatt sikerült jobbá tennie a szegény, öreg teremtmény közérzetét.

*Az eredetiben a "comb" szó szerepel, ami fésűt és a méh lépét is jelenti. E szójáték halvány átültetése a "lépes-lépés".

(ford: Jónai Zs. Balázs)

Lewis Carroll:
A WASP IN A WIG

…and she was just going to spring over, when she heard a deep sigh which seemed to come from the wood behind her.

"There’s somebody very unhappy there," she thought, looking anxiously back to see what was the matter. Something like a very old man (only that his face was more like a wasp) was sitting on the ground, leaning against a tree, all huddled up together, and shivering as if he were very cold.

"I don’t think I can be of any use to him," was Alice’s first thought, as she turned to spring over the brook: – "but I’ll just ask him what’s the matter," she added, checking herself on the very edge. "If I once jump over, everything will change, and then I can’t help him."

So she went back to the Wasp – rather unwillingly, for she was very anxious to be a queen.

"Oh, my old bones, my old bones!" he was grumbling as Alice came up to him.

"It’s rheumatism, I should think," Alice said to herself, and she stooped over him, and said very kindly, "I hope you’re not in much pain?"

The Wasp only shook his shoulders, and turned his head away. "Ah deary me!" he said to himself.

"Can I do anything for you?" Alice went on. "Aren’t you rather cold here?"

"How you go on!" the Wasp said in a peevish tone. "Worrity, Worrity! There never was such a child!"

Alice felt rather offended at this answer, and was very nearly walking on and leaving him, but she thought to herself "Perhaps it’s only pain that makes him so cross." So she tried once more.

"Won’t you let me help you round to the other side? You’ll be out of the cold wind there."

The Wasp took her arm, and let her help him round the tree, but when he got settled down again he only said, as before, "Worrity, worrity! Can’t you leave a body alone?"

"Would you like me to read you a bit of this?" Alice went on, as she picked up a newspaper which had been lying at his feet.

"You may read it if you’ve a mind to," the Wasp said, rather sulkily. "Nobody’s hindering you, that I know of."

So Alice sat down by him, and spread out the paper on her knees, and began. " Latest News. The Exploring Party have made another tour in the Pantry, and have found five new lumps of white sugar, large and in fine condition. In coming back – "

"Any brown sugar?" the Wasp interrupted.

Alice hastily ran her eyes down the paper and said "No. It says nothing about brown."

"No brown sugar!" grumbled the Wasp. "A nice exploring party!"

"In coming back," Alice went on reading, "they found a lake of treacle. The banks of the lake were blue and white, and looked like china. While tasting the treacle, they had a sad accident: two of their party were engulped – "

"Where what?" the Wasp asked in a very cross voice.

"En-gulph-ed," Alice repeated, dividing the word in syllables.

"There’s no such word in the language!" said the Wasp.

"It’s in the newspaper, though," Alice said a little timidly.

"Let’s stop it here!" said the Wasp, fretfully turning away his head.

Alice put down the newspaper. "I’m afraid you’re notwell," she said in a soothing tone. "Can’t I do anything for you?"

"It’s all along of the wig," the Wasp said in a much gentler voice.

"Along of the wig?" Alice repeated, quite pleased to find that he was recovering his temper.

"You’d be cross too, if you’d a wig like mine," the Wasp went on. "They jokes, at one. And they worrits one. And then I gets cross. And I gets cold. And I gets under a tree. And I gets a yellow handkerchief. And I ties up my face – as at the present."

Alice looked pityingly at him. "Tying up the face is very good for the toothache," she said.

"And it’s very good for the conceit," added the Wasp.

Alice didn’t catch the word exactly. "Is that a kind of toothache?" she asked.

The Wasp considered a little. "Well, no," he said: "it’s when you hold up your head – so – without bending your neck."

"Oh, you mean stiff-neck," said Alice.

The Wasp said "That’s a new-fangled name. They called it conceit in my time."

"Conceit isn’t a disease at all," Alice remarked.

"It is, though," said the Wasp: "wait till you have it, and then you’ll know. And when you catches it, just try tying a yellow handkerchief round your face. It’ll cure you in no time!"

He untied the handkerchief as he spoke, and Alice looked at his wig in great surprise. It was bright yellow like the handkerchief, and all tangled and tumbled about like a heap of sea-weed. "You could make your wig much neater," she said, "if only you had a comb."

"What, you’re a Bee, are you?" the Wasp said, looking
at her with more interest. "And you’ve got a comb.
Much honey?"

"It isn’t that kind," Alice hastily explained. "It’s to comb hair with – your wig’s so very rough, you know."

"I’ll tell you how I came to wear it," the Wasp said. "When I was young, you know, my ringlets used to wave – "

A curious idea came into Alice’s head. Almost every one she had met had repeated poetry to her, and she thought she would try if the Wasp couldn’t do it too. "Would you mind saying it in rhyme?" she asked very politely.

"It aint what I’m used to," said the Wasp: "however I’ll try; wait a bit." He was silent for a few moments, and then began again –

"When I was young, my ringlets waved
And curled and crinkled on my head:
And then they said ‘You should be shaved,
And wear a yellow wig instead.’

But when I followed their advice,
And they had noticed the effect,
They said I did not look so nice
As they had ventured to expect.

They said it did not fit, and so
It made me look extremely plain:
But what was I to do, you know?
My ringlets would not grow again.

So now that I am old and grey,
And all my hair is nearly gone,
They take my wig from me and say
‘How can you put such rubbish on?’

And still, whenever I appear,
They hoot at me and call me ‘Pig!’
And that is why they do it, dear,
Because I wear a yellow wig. "

"I’m very sorry for you," Alice said heartily: "and I think if your wig fitted a little better, they wouldn’t tease you quite so much."

"Your wig fits very well," the Wasp murmured, looking at her with an expression of admiration: "it’s the shape of your head as does it. Your jaws aint well shaped, though – I should think you couldn’t bite well?"

Alice began with a little scream of laughing, which she turned into a cough as well as she could. At last she managed to say gravely, "I can bite anything I want,"

"Not with a mouth as small as that," the Wasp persisted. "If you was a-fighting, now – could you get hold of the other one by the back of the neck?"

"I’m afraid not," said Alice.

"Well, that’s because your jaws are too short," the
Wasp went on: "but the top of your head is nice and
round." He took off his own wig as he spoke, and
stretched out one claw towards Alice, as if he wished
to do the same for her, but she kept out of reach,
and would not take the hint. So he went on with his
criticisms.

"Then, your eyes – they’re too much in front, no doubt. One would have done as well as two, if you must have them so close – "

Alice did not like having so many personal remarks made on her, and as the Wasp had quite recovered his spirits, and was getting very talkative, she thought she might safely leave him. "I think I must be going on now," she said. "Good-bye."

"Good-bye, and thank-ye," said the Wasp, and Alice tripped down the hill again, quite pleased that she had gone back and given a few minutes to making the poor old creature comfortable.