Egy kóbormacska blogjából

– Sicc, mísz innen! – na így kezdődött a napom a nyíregyházi Kossuth téren. Pediglen nem akartunk mi rosszat, én meg a kislány, csupán a hátam simította volna kicsit végig, no de akkor aztán berobbant a banya, az őserő, hogy “biztos rühes”, meg minden. Rühes a bajszod! De a fejed is bogaras lehet, élnél te itt, meglátnád.
De kedves blogom! Nem fárasztalak ezzel, inkább haladjunk előre. Múltkor cicasétán figyeltem meg egy “kollégát”, s rajta járt a buksim délelőtt. Kolléga? Heh. Az “házban” lakik, emberekkel, hordta is fenn a bajszát, hogy viszkász, meg cirókamaróka. Megtéptem volna a bundáját, nem dorombolt volna.
Nemsokkal ezután tappancsaim belefáradtak a körözésbe, s kukapiszkálásba, ledőltem hát ott a Móricz szobornál; nézni egy kicsit, mit néz a Móricz. A megszelídített gépszauruszok lenyomatai, a felforgatott pre-sétálóutca… – hátul a korzó ablaktalan “almószt redi tu ópen” betonkockája, minimalista szobor-barikádja. Tyű, az mekkora ház lesz, figyelem egy ideje! Mert sokat figyelek, s főképp az ilyen kétlábúak érdekelnek: tőlük csurran valami olykor.
Megfigyeléseim alapján az “emberek” két részre oszthatóak: Házba bemenő emberekre, és házból kijövő emberekre. Az utcán igyekvők mind valami házba sietnek; hogy melyikbe, az kedvüktől függ. Ha rossz kedvük van, az “iskolába” mennek: megfigyeltem, hogy oda mindig rossz kedvvel, ki onnan pedig jó kedvvel jönnek. A “klórházba” is keserű pofával érkezik a nép, de kifelé többnyire mosollyal. Ezeken a helyeken valami nagyon vicceset mondhatnak nekik. Aztán vannak még “szupermarketek” is. Ide üres kézzel járnak, s teli kézzel jönnek ki az ajtón, amit egy olyan apró ember nyitogat, és csukogat, hogy sosem látom. A “szatyorban” lévő ez-az “nematijéd siccinnen” nem az enyém, sicc innen, ezt már megtanultam; viszik is tovább gyorsan egy házba be, s ott leteszik bizonyára, mert legközelebb már nélküle jönnek ki. Nekik ám ez sem elég, pár nap után mennek újért, csoda, hogy fér.
Fontos felmérni ezen állapotkülönbségeket, hogy igazolást nyerjen a csoportosítás – mert mondhatnád, hogy valóban csak házba bemenő emberek léteznek, mert minden kijövő egy idő után be is téved valahová, s fordítva is: a bemenők előbb-utóbb kijönnek onnan, ahová már előzőleg oly kiszámítottan bementek. Van azonban egy sehovase csoport, aki szintén kétlábú, és sose látom házba/házból jönni-menni.
Pont rajtuk tanakodtam, mikor a három gráciáról próbáltam lekapni egy kövér galambot, de röpköd ám az átok, s elkeseredésemben a Hősök terére evett a fene. Egy pad alatt bújtam meg ekkor, s az elhullt színes papírkák közt kupecoltam. (Sajnos ezek nem ehetőek, nyilván ezért is dobják félre a magasak.)
– Nesze cica! – így egy kétlábú hang, és vékony parizercsík pottyan a nózim elé. Kissé megilletődve néztem (pár rúgást szereztem már be naivságomból kicsordogálólag – hát óvatos kandúr vagyok), de végül csak rávetettem magam a falatkára. A tag ismerős volt; ő és társai sok fejtörést okoztak már nekem – a csoport, amiről beszéltem előzőleg. Nyilván neki is kell lennie egy háznak, ahová be és kisétál, mint más éplábú embernek, mégis folyton az utcán látni, mintha ő is csak macska lenne. Több parizert nem adott, s nem is foglalkozott utána velem, én azonban meghúztam magam ott, a pad alatt, kíváncsiságból, ha más miatt nem is.
Beköszöntött az este, eljött a befelé-a-házba óra, s ő még mindig az utcán volt, hogy mi célból, nem tudom. De én csak vártam, és kivártam. Egy idő után felállt végre, s a térre kiállított dísz-villamosra mászott fel: ide bújt be, néhány társával együtt. Sosem tudtam, hogy ez is ház, de csak ház lehet akkor – gondoltam magamban, s el is fogadtam ezt, hisz saját elméleteink igazolására minden alkalmatosságot meg kell ragadni. Előrébb kúsztam. – Cicc – mondta erre az alak, mikor meglátott. – Van itt még hely.
Sokáig ácsorogtam kinn a villamos előtt – én néztem őket, ők néztek engem, Móricz meg valószínűleg ugyanazt a messziben. Majd naivságom ismét diadalmaskodott. Meg hideg is volt, lényeg a lényeg. Bemásztam a házba, a sarokba, messzi a kétlábúaktól.
S azóta én is házban lakó macska vagyok, kedves blogom. Mi több, házból ki és házból bejáró egyszemélyben; nappal turkászó, estére villamosba bújkáló, “emberekkel” fedelet osztozó. Még tán sétáltatni is fognak, vagy mifene. Fenn is hordom a bajszom, elhiheted.