Egy könnycsepp monológja

Ó, hát ilyen a világ?
Bánt az erős fény, huzatot is érzek, a szél elsodor, egyre gyorsabban haladok, állj, állj, mire ez a nagy rohanás, majd meg szakadok.

Előttem is, mögöttem is vonulnak társaim, itt valaki eltévedt, oldalt szalad. Puha, bársonyos az utam, néha kicsi emelkedő vág elém.

Nini, valaki fennakadt. Hm, ott kuporog egy hosszú valami alján, mi lehet ez. Kinő a talajból, az ég felé tör, és hegyes a vége. Óvatosan kikerülöm.

De mi ez? Árok? Igen, mély, piros szegélyű árok. És sorban tűnnek el benne a többiek. Nem! Én nem akarok oda kerülni. Hiszen csak most születtem meg, máris süllyesztőben végezzem? Ráadásul ez az árok mozog!!!!!!!!!

Egyre jobban közeledem felé. Jaj, mit csináljak, a barázdák nem engednek kitérni.

Nem akarom!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Már itt vagyok, Isten veletek! …………….

De…valami puha fehérség beszippantott. Milyen lágy, milyen meleg. És nem vagyok egyedül, jönnek a többiek is. Ó, most összehajtogattak, nem baj, ez is kellemes. Csak ez a trombitáló hang ne lenne.

Ezt megúsztam. Megúsztam?!